Főkép

A zene a képzelet és lélek tükre, a csodák világa. De a mindenkori világ leképezése is. Ez utóbbi különösen igaz a 19-20. századra, mely annyi társadalmi feszültséget, háborút hozott az emberiségnek. A zongora e századok zeneszerzőinek meghatározó hangszereként a klasszika és a romantika kora után még meghatározóbb helyet követelt magának a pódiumokon.

A 2013. január 18-án a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megrendezésre került koncerten a Pannon Filharmonikusok Zenekara Maurice Ravel (1875-1937) Miroirs (Tükrök) öttételes zongoraciklusának zenekarra hangszerelt egyik tételével – az „Alborada del gracioso”-val – nyitott. A francia komponista zenéje gyakran még napjainkban sem válik el Debussy impresszionista zenéjétől, pedig mindketten egyéni alkotói hanggal írták darabjaikat. Ravel vonósnégyese, kamaraművei, azok hangzásai, stílusjegyei ismerősként köszönnek vissza az Alborada hangjaiban. De ez így van jól. Gyönyörű a zene, remek a hangszerelés – Ravel köztudottan korának kiemelkedő hangszerelője is volt egyben – hárfákkal, kasztanyettával és andalúz zenei behatásokkal. Ravel gyakran a mese és a fantázia világa is, zenéje színesen fest és elgondolkodtatja hallgatóit. Erről a pécsiek is meggyőzték budapesti közönségüket.

A „zongora arca” sorozat közreműködőjeként a folytatásban a Kossuth-díjas Bogányi Gergely zongoraművész lépett fel. A hangverseny gerincét, zenei középpontját Bartók Béla (1881-1945) II. zongoraversenye adta. (Érdekesség, hogy Ravel és Bartók – bár két külön zenei világ – ismerték, tisztelték és játszották egymás műveit.) A szerző szemei előtt a mű megírásakor az I. zongoraversenyhez képest egy olyan darab megírása lebegett, mely a közönség és zenekar számára könnyebben befogadható és egyben könnyebben játszható. Bartók fő elképzelése, hogy a zongora és a zenekar egyenrangúként osztozzon a zongoraverseny zenéjében, testet és hangot öltött a pénteki hangversenyen.

Bartók Béla II. zongoraversenyét előadni az 1933-as frankfurti bemutató óta eltelt nyolcvan év után is kihívás. Jelentős előadói felkészültséget kíván zenekartól, zongoraművésztől és a zenei koncepció pódiumon való elhangzásáért felelős karmestertől egyaránt. A Bogányi Tibor dirigálta Pannon Filharmonikusok egy olyan úton halad, ahol koncertről koncertre mind maguknak, mind közönségüknek különleges értékeket adnak át. Erre példa Bartók zenéje is, mely a szerző idejében gyakran meg nem értéssel találkozott.

A nyitó tételt a klasszikus szonáta-forma (expozíció-kidolgozás-visszatérés) keretezi. Rézfúvósok és a zongora szólamai összefonódva kavarogtak, oldódtak a tomboló erejű forte-hangzások mentén. A fúvós akkordok ünnepélyesen és kidolgozott tisztasággal szóltak meg, külön dicséret a pécsi zenekar rezeseinek. A második tételben a vonósok szordinált hangú, emeletes kvintjei megalapozták Bogányi érzékeny zongorajátékát, majd a tétel középső Presto tempójú, perkusszív zongora cirkulálását ölelték közre. Lendvai Ernő mélyreható műelemzései már több évtizede kimutatták a zene összetettségét – az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia egykori zongoratanárának – Bartók Béla a műveiben. De beszélhetnénk az arányokról, az aranymetszésről is. Bartók nyers akkordjai, sötét zenekari tónusai, kitörő dinamikái nem feledtették a közönséggel, hogy zenei világa az ezerszínű népzenével együtt csiszolódott.

A harmadik, záró tétel fő motívumai az első variációi, némi új zenei anyagot tartalmaznak. Vonósok, fúvósok és ütőhangszeresek mind kimagasló szereppel bírtak a mű előadásakor, egynemű, magas színvonalon. Azonban némileg zavaróan hatott a nézőtér földszinti soraiban, hogy a bartóki fortissimók a zenekar részéről néhány pillanat erejéig túlzengték Bogányi Gergely játékát. Az elsősorban Liszt és Chopin játékáról ismert Bogányi Gergely kimagasló művészi teljesítményt nyújtott, őt – a szünet előtt – a közönség csak hosszú ünneplés után engedte el. A bartóki elemi erő, a nyers és tiszta forrás hangja szólalt meg Bogányi zongorajátékából. A már külföldön is elismert karmester – Bogányi Tibor – mesterien vezényelte a kitűnő pécsi zenekart, élő, kidolgozott Bartók képe elevenen lüktetett.

A hangverseny második részében az orosz Alexander Szkrjabin (1872-1915) III. szimfóniája c-moll Op. 43 szólalt meg. A zongoraművész és zeneszerző Szkrjabin életművében a zenekari darabok leginkább a wagneri zene lecsapódásait, utózengéseit tükrözik. A Szentpéterváron 1906-ban, a forradalom után bemutatott mű első része, az „Isteni költemény” hangzott el, amely mélyen burjánzó terjedelmessége miatt komoly odafigyelést kíván még a zenéjére szomjazó Szkrjabin-hívőktől is. A zenekari műveihez képest zongoraműveit a zenei szűkszavúság jellemzi, de ezek más-más művészi megfogalmazást hordoznak magukban. Bogányi Tibor kiváló karmesteri vénájával ott és azt emelte ki a szimfónia felcsillanó szólamai közül, amiket hallani vélt, s hallatni akart zenekarával együtt. A Pannon Filharmonikus Zenekar – mely a pécsi Kodály Központ rezidens zenekara – a fejlődés nehéz útját járja Bogányi Tibor vezető karmesterrel az élen. Egyre nagyobb sikerrel.

Műsor:
Maurice Ravel: Alborada del gracioso
Bartók Béla: II. zongoraverseny
Szkrjabin: III. szimfónia – Isteni költemény