Főkép

"- Talán - fogta gyengéden a tenyerébe a kezemet - talán ez a szegény pillangó túl szép volt ahhoz, hogy hosszú életű lehessen." Nevelőnője ezzel próbálja vigasztalni Mária Antóniát, aki túl hevesen kapta el a rovart és akaratán kívül a halálát okozta. Talán lehet némi párhuzamot húzni a hercegnő és a pillangó között - a versailles-i élet túl szorosan zárta a tenyerébe a dauphine-t, aki törékeny volt ehhez az élethez.
 
Néhány évvel ezelőtt, vizsgaidőszak idején láttam Sofia Coppola Marie Antoinette-ről szóló filmjét, s annak ellenére, hogy nem voltam vele tökéletesen megelégedve, elkezdett érdekelni a királyné élete. Juliet Grey írása volt az ötödik a sorban, amelyet elolvastam - ha nem számítjuk Michelle Moran Madame Tussaud című regényét és Hahner Péter Megszökött a király!-át, amit korábban elkezdtem -, de arra még mindig nem találtam választ, hogyan került ez a két gyerek a földrengés epicentrumába. A csiricsáré Versailles-i cukormáz már XV. Lajos ideje alatt is erősen repedezett, Lajos Ágost és Marie Antoinette nem tudták megállítani a katasztrófát. A francia trónra egy Mária Terézia kellett volna, az ő rettenthetetlen ereje és vasakarata, egy hasonló kaliberű személyiség - még egy gyengekezű király mellett is - el tudta volna érni, hogy a forradalom ne fajuljon tébolyult őrjöngéssé.
 
Az írónő ábrázolása beleilleszkedik az általam olvasott kötetekben felvázolt képbe: a közmegítéléssel és a forradalom ránk hagyott mítoszával ellentétben nem a királyné pazarlása és viselkedése döntötte romba az országot. A császárnőnek 16 gyereke született, de a kormányzás mellett nem tudott állandóan velük foglalkozni, még a legkisebbel sem, aki folyamatos elégedetlenkedést keltett az anyjában. Mária Antónia, az osztrák főhercegnő szeleburdi kislány, és még akkor is az, amikor tizennégy évesen férjhez adják. Juliet Grey érzékeny, naiv, csupaszív embernek festi le „Toni”-t, akit – bár tisztában van azzal, hogy nem a legjobb képességekkel rendelkezik, képtelen a tanulásra koncentrálni, a francia nyelvtudása gyatra – zavar a róla kialakult kép, a lemondó sóhaj, az, hogy nem bíznak benne. Az osztrák-francia házasságnak tudott célja volt: szövetséget hozni létre az ellenséggel szemben, a politikai szempontokon kívül más nem érdekelte a tárgyaló feleket. Mindezek és az ott elkövetett hibák ellenére a dauphine egész jól ellavírozik a pengeéles etikettel körített udvarban, ahol nagyon sokan nem látják szívesen és ellenségesen viszonyulnak hozzá. El kellett hagynia a családját, soha többé nem látja Ausztriát, már nem Habsburg hercegnő (az örökösödési jogáról is lemond), hanem a francia trónörökös felesége, aki magasra tornyozott, rizsporos parókát, szoros fűzőt visel és franciául beszél; gyakorlatilag azt várják el tőle, adjon fel és felejtsen el mindent, amit eddig ismert és ami az otthonát jelentette.
 
A szokásos formával ellentétben a Királyné lettem nem non-fiction, hanem egyes szám első személyben írott regény – nem mintha kifogásom lenne a komoly életrajzi munkákkal szemben, csak örülök, hogy ebben a műfajban is lehet magyarul olvasni Marie Antoinette-ről. Sajnos a szerző nem írt utószót, amelyből kiderülne, elsősorban mely munkákból dolgozott és mennyit költött hozzá a megtörtént eseményekhez. A stílusa könnyed, olvasmányos és gyorsan lehet vele haladni, itt-ott humoros gondolatok bukkannak fel. Egyedül a néhol túlzásba vitt színpadiassággal volt gondom; néhány fejezetcím túl hatásvadász volt, és sok volt a baljós előjelnek kikiáltott momentum (de legalább az 1755. novemberi elsejei lisszaboni földrengés nem lett belemagyarázva – Mária Antónia november 2-án született), és nem kellett volna ennyire mártírnak beállítani a hercegnőt. Ez a szép kis pillangó rossz helyre vagy rossz korba született – egy magas rangú arisztokrata feleségeként kevésbé grandiózus problémákkal kellett volna szembenéznie és szabadabban élhetett volna.
 
Összességében tetszett a regény és várom a történet folytatását (Days of Splendor, Days of Sorrow a címe, remélem, szó szerint fordítják le és nem mást találnak ki), ugyanis trilógiáról van szó. Tetszik, hogy a szerző apránként, lassan haladva mutatja be a folyamatot, amelynek végén a népszerű trónörökös pár gyűlölködés közepette, a nép ellenségeiként hal meg – talán így rájövök, mikor vált visszafordíthatatlanná a helyzet és hol veszett el a remény.