Főkép

Parasztopera – izgalmas feszültség van ebben, összeköt két külön világot és fejet hajt a Koldusopera előtt. A darab maga is ellentétekkel játszik: népzenére, rockra, időnként barokkra épülő zenevilága áll szemben egy erdélyi család egyszerű durvaságával, a humor a tragédiával, a szinte epikus történet a motivációk kicsinyességével.

A történetről sokat nem lehet – szabad – elárulni: a fiú megejtette a szeretőjét (az egyiket a kettő közül, mint kiderül), ezért feleségül veszi, a család az esküvőre készülődik, de gyors egymásutánban olyan titkok kerülnek napfényre, amelyek mindent felborítanak. Sok a titok, sok a fordulat, kicsit talán sok is ilyen keretek közé, és hogy minden beférjen, vázlatos megjelenítésre kényszerít. Az idegen leleplezése a „van másik” jellegű bizonyítékhalmozással növeli ugyan a feszültséget, de azért nem tudja teljesen elleplezni, hogy a vallomások és megvilágosodások némileg a dramaturg által lettek a szereplőkre kényszerítve, belőlük, addigi jeleneteikből ugyanis nem következik zökkenőmentesen a feltárulkozás. Azért haladunk a teljes leleplezés felé, mert így van megírva.

A történet maga nem tartogat sok újat, de nem is szükséges: egy balladisztikus, számos változatban továbbadott és elkoptatott szövevény ez, ahol mindenkinek van valami sötét titka, és akárcsak egy szappanopera szűk világában, mindenkit mindenki mással összeköt a mocskos múlt.

Archetipikus – időnként karikatúraszerű – alakok mozognak a színpadon, és amikor a zene, a mozgás, a figurák abszurd egységbe állnak össze, azok a darab legjobb pillanatai. Ugyanilyen jók a megindító kesergők, amikor a szereplők fájdalmába nyerünk bepillantást – kár, hogy ezekből a pillanatokból kevés van, és nehezen illeszkednek össze az egész előadás átszövő (vagy átlyuggató) nyers humorral, ami műpéniszben és hatásszünetet követő, oda nem illő trágárságokban csúcsosodik ki.

Számomra disszonanciát okozott a koncepciók ütközése, mert nem erősítettek egy közös témát, hanem inkább mintha többfelé húzták volna a szekeret, és ezen nem segített az sem, hogy a zene csodálatosan változatos, minden rezdülésre érzékeny egységbe fogta a cselekményt. Mintha egy történetet két rendező vitt volna színpadra, egy emberi sorsokra érzékenyebb és egy felszínesebb másik, akinek fő célja az volt, hogy minden elhangozzon, aminek el kell hangoznia, és hol egyik, hol másik változatba nyertem volna betekintést.

Tragédia és karikatúra. Végtére is teljesítette, amit a cím ígért: itt tényleg ellentétek feszültek egymásnak, még ha nem is egészen úgy, ahogyan képzeltem.

Írta és rendezte: Pintér Béla
Zeneszerző: Darvas Benedek

Szereplők:
Pintér Béla, Baranyi Szilvia, Tóth József, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi
Sarolta, Szalontay Tünde, Bencze Sándor, Thuróczy Szabolcs, Deák Tamás

Zenészek:
Darvas Benedek, Nyíri László, Pelva Gábor, Veér Bertalan, Póta György