Főkép Mostanában nagy keletje van a mesefeldogozásoknak és -parafrázisoknak, mind könyvek, mind filmek terén. Ebbe az új divathullámba illeszkedik Marissa Meyer regénye.

Hamupipőke történetét mindenki ismeri; a hősnő özvegy apja újra megnősül, hogy anyát adjon félárva gyermekének. Ám a férfi rövidesen meghal – annyira gyanúsak nekem ezek a szuperszonikus gyorsasággal elhalálozó apák, biztos a feleségek keze van a dologban – és a mostohaanya megtűrt szolgálóként bánik Hamupipőkével, egész nap házimunkát végez, piszkos rongyokban jár, míg gonosz mostohatestvérei csinos ruhákban illegetik magukat. Amikor a király bált rendez, hogy megtalálja jövendőbelijét, a lány is szeretne elmenni, de a többiek rútul megalázzák. Hamupipőke rettenetesen elkeseredik, ám megjelenik a jó tündér és egyetlen suhintással elegáns hölggyé változtatja. Ahogy pedig a mesékben szokott lenni, a királyfi beleszeret és némi bonyodalom után boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Az írónő csupán néhány elemet tartott meg az eredeti történetből. A regény a negyedik világháború után 126 évvel játszódik. A hatalmas időintervallum alatt végbemenő változásokról nem tudunk meg sokat – gondolom, a sorozat további köteteiben azért kiderül ez-az –, a Földön hat szövetségi állam létezik, amelyeket emberek, kiborgok és androidok népesítenek be. A mi történetünk helyszíne a Keleti Nemzetközösség, alapvetően jól működő gazdaságát két dolog keseríti meg; a letumózis (más néven pestis vagy kékláz), amelynek ellenszerét a betegség kitörése óta képtelenek megtalálni, és a Hold fenyegetése, amellyel a földi államok régóta próbálnak egyezséget kötni a háború elkerülése érdekében. Az emberekben babonás félelem él a holdlakókkal szemben, könyörtelen barbároknak tartják őket, akik képesek mások gondolatait manipulálni.

Hogy kerül a képbe Cinder?

Főhősünk a fővárosban, Új-Pekingben élő 16 éves lány. Kétszeresen is sanyarú sorsa van: mivel kiborg, a társadalom alacsonyabb rendűnek tartja az embereknél, sokan egyenesen szörnyetegnek nevezik – közéjük tartozik a saját „családja” is, a nevelőanyja és idősebb mostohatestvére, egyedül a kisebbik lány, Peony és egy android, Iko szereti Cindert tiszta szívből. A lány fiatal kora ellenére a város legjobb műszerészének számít, ezért Kai, a jóképű koronaherceg hozzá viszi el meghibásodott androidját, hogy Cinder segítségével hozzájuthasson azokhoz a fontos információkhoz, amelyek Nainsi tudomására jutottak. Cinder, miután magához tér a döbbenettől, elfogadja a megbízást. Egy másik, borzalmas dolog is történik, amely nyomán a lány élete gyökeresen megváltozik és kiderül, az élete egyáltalán nem az, aminek látszik.
 
Nehéz tárgyilagosan megfogalmazni, milyen olvasmányélményt nyújtott nekem ez a könyv. Egyrészt bennem volt a félsz, hogy megint mellényúlok és egy bődületesen rossz young adult regényt fogok ki, másrészt a szilveszteri időszakban nem volt sok időm olvasni – ez nem azt jelenti, hogy masszív alkoholmámorban támolyogtam, csak vannak bizonyos napok, amikor az olvasás háttérbe szorul és a szilveszter-elseje tipikusan ilyen – és ez némileg csökkentette a hatását, nem tudtam száz százalékban odafigyelni rá.

Összességében közepes élmény volt, néhány műfajbéli társától eltérően nem volt idegtépően rossz, emellett gyorsan lehet vele haladni és nem igényel jelentékeny koncentrációt, vagyis sietős időszakokra, kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel. Néhány dolgot hiányoltam, például a múlt részletesebb bemutatását – hogyan tört ki még két világháború, hogyan rendezte át az országokat és azok egymáshoz való viszonyát; keveselltem a technikai részleteket (ilyen fejlettség mellett, mint amilyet a kötet sugall, hogy lehet, hogy a betegek bűzlő raktárakban fekszenek?); és a holdlakókról is szívesen fogadtam volna több információt – de számításba veszem, hogy egy sorozat első kötetéről van szó, és, gondolom, az írónő sok mindent elárul majd a további részekben. Azt viszont nehezen toleráltam, hogy a fő csattanót már a történet elején ki lehet találni. Pozitív dolog, hogy Cinder nem első pillantásra szeret bele Kai hercegbe – remélem, senkinek nem okoz meglepetést ez a fordulat –, hanem fokozatosan alakul ki benne az iránta érzett kötődés, és ami a fő, Cinder se nem maga a megszentelt tökéletesség, ami az ilyen könyvekben gyakori hiba, se nem az erőltetettségig átlagos, ami legalább annyira illúzióromboló.

A folytatások magyar megjelenéséről egyelőre nem lehet hallani, de a kíváncsi olvasók a külföldi kiadásokból már megtudhattak ezt-azt, például, hogy további mesehősnők bukkannak majd fel – hiszen a további kötetek szintén egy-egy mesén alapulnak: a második rész, a Scarlet például a Piroska és a farkason.