Főkép

Fülszöveg:
A hetedik századi Kínában vagyunk, 663-ban. A fiatal főszereplő, Di bíró még mindig Peng-lai járásfőnökeként szolgálja a birodalmat. Meglátogatja a szomszédos körzet idősebb, tapasztalt járásfőnökét. Teng bíró csodálatos faragott paravánt mutat neki, amelyen azonban az eredeti szerelmi jelenetet ábrázoló díszítés helyére rejtélyes módon titokzatos gyilkossági jelenet került. Miközben az idősebb bíró attól fél, hogy megbolondult, a város egyik közismert, gazdag bankárja érthetetlen öngyilkosságot követ el, de az is lehet, hogy meggyilkolták. Di bíró és hűséges szolgája, Csiao Tai, inkognitóban felveszi a kapcsolatot a helyi alvilággal, és egy rablóbandához csatlakozva próbálja kideríteni, mi állhat a szövevényes, különös eset hátterében. "Egyike az izgalmas, olvasmányos és körmönfontan csavaros Di bíró-regényeknek, amely szokatlanul gazdag történelmi háttérrel festi le és mutatja be az olvasónak a régi Kínát a Tang-dinasztia korszakából" - New York Times Book Review
 
Részlet a regényből:
Ahogy beért a könyvtárszobába, rögtön az ajtónál megállt. A feje kóválygott, látása elhomályosult, az íróasztaláig sem mert elmenni. Hátát a félfának támasztotta, szemét lehunyta, kezét lassan a halántékához emelte. A hasogató fejfájás tompa, kínzó lüktetéssé változott. A füle már nem csengett; hallotta a távoli hátsó udvarból ideszűrődő ismerős hangokat, ahogy a szolgák a délutáni pihenő után újra nekiláttak a háztartási teendőknek. Háznagya is nemsokára bejön majd a délutáni teával.
Hatalmas erőfeszítéssel úrrá lett a remegésén. Nagy megkönnyebbüléssel észlelte, hogy kezd rendbe jönni a látása. Gyorsan fölemelte mindkét kezét, és alaposan megvizsgálta: sehol nem fedezett föl vérnyomot. Tekintete a súlyos ébenfa íróasztalra tévedt, amelynek sima, fényezett lapján visszatükröződött a zöld nefritkő váza és benne a hervadásnak indult virágok. Átsuhant az agyán, hogy feleségének ki kell majd cserélnie a csokrot, hiszen mindig ő szokta szálanként összeválogatni a kertben – ettől most hirtelen furcsa ürességet érzett a gyomrában. Átbotorkált a szobán, sikeresen elért az asztalig, zihálva megállt, a legömbölyített csücskökben megkapaszkodva lassan körbekerült, aztán lehuppant a nagy karosszékbe.
Erősen markolta a karfát, hogy ellen tudjon állni a szédülés újabb rátörni készülő rohamának. Amikor az is elmúlt, és kinyitotta a szemét, elsőként a szemközti fal előtt álló lakkfa paravánt látta meg. Gyorsan elfordította a tekintetét, de mintha szemének mozgását követve a paraván is odább mozdult volna. A magas, szikár férfi egész testén újból heves remegés futott végig. Ösztönösen szorosabbra húzta laza háziköntösét. Vajon ez már a vég, kezd megbolondulni? Szemöldökére hideg verejtékcseppek ültek ki, hányinger fogta el. Előrehajolt, tekintetét arra az iratcsomóra szegezte, amelyet titkára az asztalára készített, és minden erejével igyekezett összeszedni a gondolatait.
Szeme sarkából látta, amint teatálcával a kezében belép a háznagya. Szerette volna viszonozni az alázatos köszöntést, de kiszáradt nyelve duzzadtan, bénán lapult a szájában. Amikor az egyszerű szürke köntöst és kis kerek fekete sapkát viselő idős férfi letett elé egy csésze teát, a járásfőnök azonnal remegő kezébe vette, és belekortyolt. Ha többet iszik, biztosan jobban lesz majd. Miért nem megy már innen ez a vén totyakos? Mire vár? Már épp nyitotta a száját, hogy valami dühös megjegyzést tegyen, amikor meglátta a tálcán a borítékot.
– Bíró úr – kezdte az öreg szolga –, ezt a levelet most hozta egy látogató, bizonyos Sen úr.
A járásfőnök a levélre meredt – még mindig nem bízott annyira remegő kezében, hogy meg is próbálja fölemelni. A hivatalos kinézetű nagybetűs címzés így szólt: „Teng Kan úrnak, Vei-ping járásfőnökének. Saját kezébe.” A bal alsó sarokban ott virított a megyefőnöki hivatal nagy piros pecsétje.
– Miután az áll rajta, hogy „saját kezébe” – magyarázta a háznagy a tőle megszokott kopogós pedantériával –, úgy véltem, legjobb lesz, ha egyenest behozom a bíró úrnak.
A járásfőnök kezébe fogta a levelet, és rutinszerű mozdulattal nyúlt bambusz papírvágó késéért. Sok száz más járásfőnökhöz hasonlóan ő is csak kis fogaskerék volt a felséges Tang-birodalom roppant közigazgatási gépezetében. És noha saját körzetében, Vei-pingben ő töltötte be a legmagasabb kormányhivatalt, maga is csak egyike volt a Pien-fu megyefőnöke alá tartozó jó tucatnyi járásfőnöknek. Háznagya helyesen gondolta: a megyefőnök saját kezű levelével érkező látogatót nem szabad megvárakoztatni. Hála a jó égnek, újra képes volt gondolkozni!
Felvágta a borítékot. A hivatalos levélpapíron alig néhány sor állt:
 
„Bizalmas. Jelen levél átadója, Di Dzsen-csie, Peng-lai járásfőnöke, miután a megyefőnökségen fontos tanácskozáson vett részt, engedélyt kapott, hogy hazatérőben egyhetes szabadságot vegyen ki, amelyet Vei-ping városában tölt, szigorúan inkognitóban. Kérek az említett Dinek minden lehetséges segítséget megadni.

A megyefőnök”
 
Teng járásfőnök lassan összehajtogatta a levelet. Szerencsétlenebb pillanatban már nem is érkezhetett volna ez a kolléga. És miért inkognitóban jön? Talán készül valami, amiről ő nem tud? A megyefőnök közismert szokatlan módszereiről, talán ezt a Di nevű figurát is valami titkos nyomozás miatt küldte ide. Ki kellene térni a találkozás elől? Jelentsen beteget? Nem, az csak fölkeltené a ház népének gyanúját, hiszen reggel még kutyabaja sem volt. Gyorsan kiitta a maradék teát.
Most már sokkal jobban érezte magát. Úgy ítélte meg, egész normálisan cseng a hangja, amikor kiadta beosztottjának az utasítást.
– Tölts még egy csészével, aztán hozd be a hivatali öltözékemet!
Az idős szolga segített gazdájának felölteni hosszú barna brokátköntösét, és kezébe adta a fekete fátyolszövetből készült négyszögletű kalapot. Végül a járásfőnök megkötötte dereka körül a selyemövet.
– Bekísérheted Sen urat – mondta. – Itt fogadom, a könyvtárszobában.
Ahogy a szolga elhagyta a helyiséget, Teng járásfőnök azonnal átment a kizárólag vendégfogadásra szolgáló széles ébenfa padhoz, amely az oldalsó fal tövében állt, egy fenséges tájat ábrázoló nagy tekercskép alatt. Leült a pad bal sarkára, és ellenőrizte, hogy onnan a lakkfa paravánnak csak a fele látszik. Felállt, visszasétált az íróasztalhoz. Hála a jó égnek, a lába újra engedelmeskedett. De vajon kitisztul-e az agya? Amint ott ácsorgott gondolataiba mélyedve, nyílt az ajtó, és belépett a háznagy. Átadott gazdájának egy piros névjegyet, amelyen a látogató neve állt: Sen Mo. A bal alsó sarokban kisebb írásjelek hirdették: befektetési tanácsadó.
Széles vállú, sudár férfi lépett be, és karját fakult kék ruhájának bő ujjában összefonva udvariasan meghajolt. Lengő fekete szakálla, hosszú oldalszakálla impozáns látványt nyújtott, nyűtt fekete fövege nem árulkodott viselője rangjáról. Teng járásfőnök viszonozta a meghajlást, szólt néhány üdvözlő szót, aztán a padhoz tessékelte vendégét, és leültette az alacsony teaasztalka bal oldalára. Ő maga a másik oldalra helyezkedett, az ajtó körül tébláboló háznagyot pedig határozott gesztussal utasította, hogy hagyja őket magukra.
Miután az ajtó becsukódott, a szakállas férfi átható tekintetével végigpásztázta vendéglátója arcát, majd kellemes, mély hangon megszólalt:
– Régóta vártam, hogy egyszer megismerhesselek, Teng. Már fővárosi gyakornok koromban mindenfelé dicsérni hallottam kiemelkedő költői tehetségedet. És persze kivételes kormányhivatalnoki képességeidet.
Teng járásfőnök meghajtotta a fejét.
– Ne túlozz, Di – mondta. – Néhanap lefirkantok pár versszakot, hogy agyoncsapjam pár üres órámat. Álmomban sem mertem volna remélni, hogy egy ilyen közismerten kényes ízlésű irodalomértő – akinek ráadásul szenvedélye a legtitokzatosabb bűnesetek felgöngyölítése – bokros teendői közepette akár csak pillanatnyi figyelemre méltatja szerény munkámat.
Itt megállt. Kezdett ismét úrrá lenni rajta a szédülés, úgy érezte, nem képes tovább fűzni a szokásos udvarias szóvirágokat. Habozott egy pillanatig, majd egészen más hangon folytatta:
– A nagytiszteletű megyefőnök úr tudatta velem, hogy szigorúan inkognitóban utazol. Ez azt jelenti talán, hogy a látogatásod valamilyen bűnügyi nyomozással van összefüggésben? Bocsánat, hogy így ajtóstul rontok a házba, de…
– Ugyan, nincs miért szabadkoznod! – szólalt meg Di bíró bocsánatkérő mosollyal. – Nem tudtam, hogy a megyefőnök szíves bemutató levele ilyen tömören fogalmaz. Szívből remélem, hogy nem okozott neked fölösleges aggodalmat! A helyzet az, hogy teendőimet Peng-laiban elég megterhelőnek érzem – ez nyilván a gyakorlatlanságomnak tudható be, a jelenlegi az első járásfőnöki posztom. Épp azt fontolgattam, hogy jó volna szabadságot kivenni, amikor tanácskozásra rendeltek a megyefőnöki hivatalba. A partvédelem volt a téma; a Koreai-félsziget épp az én járásommal szemközt fekszik a tenger túloldalán, és ottani hűbéreseink mostanában valamelyest mozgolódnak. A megyefőnök gondoskodott róla, hogy reggeltől késő estig legyen elfoglaltságom. A fővárosból is jelen volt egy fontos tisztet betöltő hivatalnok… te is tudod, milyen az, amikor folyamatosan ilyen magas rangú személyek rendelkezésére kell állni! A tanácskozás eltartott négy napig, és ha majd visszaérek Peng-laiba, biztosan rengeteg elmaradást be kell hoznom. Úgy döntöttem, rövid szabadságot kérek, hogy eltölthessek pár napot utazóként a járásodban, amelynek híres történelmi emlékeit és gyönyörű tájait a költeményeid is olyan megkapóan írják le. Ezért és csakis ezért akartam inkognitóban maradni, és ezért adom itt ki magam Sen Mo befektetési tanácsadónak.
– Értem – bólintott a házigazda, miközben keserűen ezt gondolta: „Látogatóként, na persze! Ha a megyefőnök ezt írta volna a levelében, én is elhalaszthattam volna egy-két nappal ezt a találkozást”; de fennhangon így folytatta: – Valóban nagy könnyebbség, ha egy kis időre megszabadulván a hivatalunkkal együtt járó formalitásoktól és pompától olyan szabadon járhatunk-kelhetünk, mint bármely egyszerű polgár! De mi a helyzet a kíséreteddel?
– Valójában – felelte Di bíró – csak egy segédemet hoztam magammal, egy Csiao Tai nevű nagyon jó képességű fickót.
– Nem bátorítja ez ööö… indokolatlan bizalmaskodásra a beosztottadat? – kérdezte Teng határozatlanul.
– Erre, be kell valljam, sosem gondoltam! – felelte derűs mosollyal Di bíró. – Tudnál ajánlani egy szerény, de tiszta fogadót, ahol megszállhatnánk? És hol vannak azok a műemlékek, amelyeket érdemes itt megnézni?
Teng ivott egy korty teát, aztán így szólt:
– Azzal, hogy névtelenségre vágysz, legnagyobb bánatomra megfosztasz az örömtől, hogy itt szállásoljalak el és díszvendégnek kijáró bánásmódban részesítselek. De miután ez az óhajod, javaslom a Szárnyaló Darvakhoz címzett fogadót: nagyon jó a híre, és nincs messze a járásfőnökségtől. Ami a látnivalókat illeti, bemutatom majd tanácsadómat és általános titkáromat; Pan Jü-te itt született, itt nevelkedett, ismeri a város minden zegét-zugát. Ha megengeded, odakísérlek hozzá: a törvényhivatal mögött van az irodája.
Teng járásfőnök fölállt. Di bíró is követte a példáját, de közben észrevette, hogy vendéglátója egy pillanatra megtántorodik, és csak mindkét kézzel a pad karfájába kapaszkodva tud kiegyenesedni.
– Nem érzed jól magad? – kérdezte a bíró aggódva.
– Semmiség, csak enyhe szédülés! – felelte Teng bágyadt mosollyal az arcán. – Kicsit kimerült vagyok.
Mogorván nézett a háznagyra, aki ebben a pillanatban lépett be. A férfi mélyen meghajolt a gazdája előtt, és halk hangon így szólt:
– Elnézést, hogy zavarnom kell nagy jó uramat, de a szobalány most jelentette, hogy asszonyunk még nem mutatkozott a szieszta óta, és a hálószobája be van zárva.
– Igaz is, elfelejtettem szólni neked – mondta erre Teng járásfőnök –, hogy ebéd után sürgősen elhívatták a nővére vidéki házába. Közöld a személyzettel.
Miután a háznagy bizonytalanul tovább ácsorgott, Teng bosszúsan megkérdezte:
– Mi van, mire vársz? Nem látod, hogy dolgom van?
– Azt is jelentenem kell – motyogta az öreg látható zavarban –, hogy valaki összetörte a hálószoba előtti nagy vázát. Én…
– Majd később! – fojtotta belé a szót Teng járásfőnök, és az ajtóhoz terelte Di bírót.
Ahogy a rezidenciáját a bíróság épületétől elválasztó kerten haladtak keresztül, Teng egyszer csak megszólalt:
– Őszintén remélem, Di, hogy itt-tartózkodásod során nem akarod egészen megtagadni tőlem bölcs tanácsaidat. Keress föl, ha úgy tetszik. Nyugtalanít egy ügy, valamikor szívesen megvitatnám veled. Itt most balra.
Átvágtak a járásfőnökség nagy központi udvarán. A szemközti épületben Teng kicsiny, de nagyon tiszta és rendezett irodába vezette a bírót. A hivatalos iratokkal és dossziékkal telepakolt íróasztal mögött ülő szikár férfi azonnal fölpattant, amikor a felettesét meglátta. Intett a szolgálónak, aki addig szerényen meghúzódott a sarokban, hogy tűnjön el, aztán sántikálva előre lépett, és mélyen meghajolt. Teng járásfőnök kimért hangon szólalt meg:
– Ez itt Sen úr… befektetési tanácsadó. A megyefőnök úrtól hozott ajánlólevelet. Néhány napig nálunk szándékozik maradni, hogy megtekintse járásunk nevezetességeit. Adj meg neki minden szükséges információt!
Aztán Di bíróhoz fordult:
– Megbocsátasz, remélem, föl kell készülnöm a délutáni meghallgatásra.
Azzal meghajolt, és távozott.
Pan titkár az íróasztal előtt álló kényelmes székbe ültette a bírót, és föltette az ilyenkor szokásos udvarias kérdéseket, de mindvégig szórakozottnak és feszültnek tűnt. Miután az imént Teng járásfőnök is viszonylag kevés időt szánt rá, Di bíró most arra gondolt, valami különlegesen bonyolult probléma megoldására kell összpontosítaniuk. De amikor rákérdezett, Pan gyorsan megnyugtatta:
– Á, dehogy, nincs más, csak a szokásos rutintennivalók. Szerencsére elég békés járás a miénk.
– Azért kérdeztem – makacskodott Di bíró –, mert beszélgetésünk során a járásfőnök utalt valamilyen nyugtalanító ügyre.
Pan felhúzta a szemöldökét.
– Én nem tudok semmi ilyenről – mondta, aztán felcsattant, mert az előbbi szolgálólány újra megjelent: – Gyere vissza később!
A lány egy pillanat alatt eltűnt, Pan pedig meggyötört arccal folytatta:
– Ezek az ostoba lányok! Kiderült, hogy valaki eltört egy nagy antik vázát, amely Teng asszony lakrészében állt. Örökségből maradt, a gazdám nagy becsben tartotta. Egyik lány sem akarja beismerni, hogy ő tette, ezért a háznagy megkért, hogy mindet faggassam ki, és találjam meg a bűnöst.
– Más segítője nincs is a járásfőnök úrnak? – érdeklődött Di bíró. – Ebben a pozícióban általában három segédet szoktak tartani, ha jól tudom, akiket a járásbíró minden állomáshelyére magával visz, nem?
– Igen, így van. De az én gazdám nem követte ezt a hagyományt. Ő meglehetősen tartózkodó természet, kicsit magának való, hogy úgy mondjam. Én magam is az itteni bíróság állandó személyzetéhez tartozom. Látom – folytatta gondterhelten ráncolva a szemöldökét –, ez a váza-ügy nagyon feldúlta. Az előbb, amikor bejött, úgy tűnt, nincs túl jó bőrben.
– Nem szenved valamilyen krónikus betegségben? – kérdezte a bíró. – Nekem is feltűnt, milyen sápadt.
– Nem – felelte a titkár habozás nélkül. – Soha nem panaszkodott az egészségére, sőt az utóbbi időben feltűnően élénk és jókedvű volt. Nagyjából egy hónapja elcsúszott az udvaron, és kificamította a bokáját, de az már tökéletesen rendbe jött. Ez a rekkenő nyári hőség viseli meg, szerintem. Na, lássuk, mit is érdemes először körbejárnod, uram. Elindulhatnál mondjuk…
Azzal hosszan sorolni kezdte Vei-ping látnivalóit. Di bíró kulturált, olvasott, a környék története iránt szenvedélyesen érdeklődő férfiúnak találta a titkárt. Szabadkozva kelt föl végül, mondván, útitársa egy teaházban várja a járásfőnökség tömbje mögötti sarkon.
– Ez esetben – mondta Pan – a hátulsó vészkijárathoz vezetlek, hogy ne kelljen akkorát kerülnöd a főkapu felé.
Visszakísérte a bírót a járásfőnök rezidenciájára; dongalába ellenére meglehetősen könnyedén lépkedett. Hosszú, sötét, ablaktalan folyosón haladtak, amely körbefutott az egész épületen. Amikor a folyosó végén nyíló kis vasajtót kitárta, Pan mosolyogva jegyezte meg:
– Bizonyos értelemben ez a kapu is a város nevezetességei közé tartozik. A titkos bejáratot több mint hetven éve alakították ki, amikor fegyveres felkelések törtek ki errefelé. Mint köztudott, akkoriban a kormányzó, a híres…
Di bíró nagy hálálkodva gyorsan elköszönt. Kilépett a csendes sikátorra, és nekiindult, amerre Pan mutatta.
A következő sarkon meg is találta a teaházat, ahol Csiao Tait hagyta. Noha a szieszta épphogy csak véget ért, a nyitott terasz máris zsúfolásig megtelt. Nagyrészt jól öltözött vendégek ücsörögtek mindenütt, kényelmesen kortyolgatták teájukat és rágcsálták a szárított dinnyemagot. Di bíró nyílegyenesen odament egy asztalhoz, amelynél egyszerű barna ruhába öltözött, kerek kis fekete sapkát viselő, tagbaszakadt férfi ült, és elmélyülten olvasott egy könyvet. Amikor a bíró hátrahúzta a szemközt álló széket, a férfi talpra szökkent. Di bírónak sem lehetett oka panaszra, de Csiao Tai még nála is legalább két centivel magasabb volt; vastag nyak, széles váll, keskeny derék: hivatásos ökölvívót megszégyenítő termet. Csupasz, megnyerő arca egészen felderült, ahogy megszólalt.
– Hamarabb visszaértél, mint gondoltam, járásfőnök úr.
– Ne nagyon „járásfőnöközz” itt! – figyelmeztette Di bíró. – Ne feledd, hogy „egyszerű látogatók” vagyunk!
Fölvette a székről az útibatyut, a földre helyezte, majd leült, tapsolt a felszolgálónak, és kért egy kanna friss teát.
A csontsovány férfi, aki addig székébe süppedve ült magában egy sarokasztalnál az övéktől nem messze, most hirtelen fölnézett. Aszott, visszataszító arcát vékony, egyenes forradás csúfította el üres jobb szemgödrétől egészen le az álláig; torz szája mintha örök gúnyos vigyorba merevedett volna. Hosszú, pókszerű kezével az arcához kapott, hogy megfékezze az izmok ideges rángását. Aztán hegyes könyökét föltámasztotta az asztalra. Előrehajolva próbálta kivenni, miről beszélget a bíró és társa, de a többi vendég zsivaja elnyomta a hangjukat. Csalódottan meg kellett hát elégednie azzal, hogy gonosz fél szemével figyeli őket.
Csiao Tai körülnézett. Amikor a csúf férfit megpillantotta, azonnal le is vette róla a tekintetét, és fojtott hangon így szólt a bíróhoz:
– Látod azt a fickót, aki a sarokasztalnál ül mögöttem? Úgy néz ki, mint valami utálatos féreg, amely most mászott elő a gubójából!
Di bíró jól megnézte magának, aztán bólintott:
– Tényleg nem túl megnyerő. Na és te mit olvasol?
– A felszolgálótól kaptam kölcsön. Vei-ping nevezetességeit mutatja be. Nagyon jó ötlet volt ebben a városban megszakítani az utunkat! Itt például azt mondja – tolta a bíró orra alá a nyitott könyvet –, hogy a Háború Istenének templomában valaha élt híres tábornokok életnagyságú szobra áll, vagy egy tucat, és valami régi nagy mester faragta mindet. Aztán van például egy remek meleg vizű forrás, ami…
– A járásfőnök titkára az előbb részletesen elmesélte az egészet – szakította félbe a bíró mosolyogva. – Lesz dolgunk, ha mindent végig szeretnénk nézni. Hanem az itteni kollégám, Teng kicsit csalódást okozott – mondta hosszan belekortyolva teájába. – Mi­után híres költő, derűs fickónak és szellemes társalgónak képzeltem. Ehhez képest elég régimódi alak, egészen olyan, mint aki karót nyelt. Betegnek tűnt, és gondterheltnek.
– Mi mást várhatnánk? – vigyorgott Csiao Tai tele­ szájjal. – Nem azt mondtad, hogy csak egy asszonya van? Az ő pozíciójában ez elég természetellenes, nem?
– Ne mondd, hogy természetellenes! – feddte meg Di bíró. – Teng járásfőnök és felesége a házastársi szerelem és összetartozás fényes példája. Bár házasságuk nyolc éve alatt nem született gyerekük, Teng sosem vett magához más feleséget, vagy ágyast. A fővárosi irodalmi körökben „örök szerelmespár” néven emlegetik őket, nem minden irigység nélkül, azt hiszem. Az asszony, Ezüst Lótusz is híres költői tehetségéről, az efféle közös érdeklődés szoros kapocs két ember között.
– Lehet, hogy verset írni tud a nő – jegyezte meg Csaio Tai –, én mégis azt mondom, a férje jobban tenné, ha a hálószobája bútorzatát kiegészítené két-három csinos lánnyal, mondjuk, hogy legyen honnan ihletet meríteni.
Di bíró ezeket a szavakat már nem hallotta. Figyelmét a szomszéd asztalnál zajló párbeszéd ragadta meg. Egy tokás, kövér férfi épp ezt mondta:
– Továbbra is fenntartom, hogy a járásfőnök hibát követett el a reggeli meghallgatáson, amikor nem volt hajlandó bejegyezni Ko öngyilkosságát.
– Nézd – felelte a vele szemközt ülő, rókaképű, sovány alak –, a holttestet ugye nem találták meg. Ha nincs holttest, nincs bejegyzés! Tessék, így működik a hivatalnoki agy!
– Még szép, hogy nincs holttest! – méltatlankodott a kövér. – Ha egyszer a folyóba ugrott! És arra nagyon erős a sodrás. Ne felejtsd el, mekkora az esése: az a dombos rész jó magasan fekszik. Nem akarok én semmi rosszat mondani a járásbíróról, az egyik legjobb, aki megfordult nálunk az utóbbi években. Én csak arról beszélek, hogy egy ilyen hivatalnoknak, aki hónapról hónapra pontosan megkapja az állandó fizetését, fogalma sem lehet a magunkfajta üzletembereket nyomasztó pénzügyi gondokról. Föl se merül benne, hogy amíg az öngyilkosságot nem veszi nyilvántartásba, Ko bankára nem számolhatja föl a vállalatot. És miután az öreg Ko rengeteg hátralékos ügyet hagyott maga után, ez komoly veszteséget jelenthet a családjának.
A másik bölcsen bólogatott, aztán megkérdezte:
– Mit gondolsz, miért ölhette meg magát? Remélem, nem anyagi problémái voltak.
– Biztos nem! – felelte a kövér azonnal. – Jól menő, megbízható üzlet az, szerintem a legnagyobb selyemüzem az egész tartományban. Viszont bajlódott mostanában az egészségével. Szerintem ez lehetett az ok. Emlékszel, tavaly, amikor Vang lett öngyilkos, az a kereskedő, aki folyton fejfájásra panaszkodott?
Di bírót innen kezdve hidegen hagyta a téma. Kitöltött magának még egy csésze teát. Csiao Tai, aki eddig szintén fülelt, most odasúgta:
– Ne felejtsd el, hogy szabadságon vagy, járásbíró úr! És az összes hulla, aki itt úszkál körülöttünk, mind a kedves kollégád, Teng kizárólagos hatáskörébe tartozik.
– Teljesen igazad van, Csiao Tai! Mondd csak, az ékszerészeket is fölsorolják abban a te csodakönyvedben? Kell vennem pár csecsebecsét a feleségeimnek ajándékba, mielőtt visszamegyünk Peng-laiba.
– Olyan hosszú a lista, mint a fél karom! – rikkantotta Csiao Tai.
Sebesen végigpörgette a lapokat, aztán fölmutatott egy oldalt a bírónak. Az bólintott:
– Nagyon helyes. Bőven lesz miből válogatnom.
Azzal föl is tápászkodott, és hívta a felszolgálót, majd folytatta:
– Menjünk! Ajánlottak egy jó fogadót itt a közelben. A csúf arcú férfi a sarokban megvárta, amíg fizetnek, és kimennek az utcára. Aztán fölpattant, odasündörgött az asztalukhoz, szinte mellékesen fölkapta az otthagyott könyvet, és megnézte, hol maradt nyitva. Szemében gonosz fény villant, ledobta a könyvet, és lesietett a teraszról. Kicsivel odább meglátta a bírót és Csiao Tait: épp egy utcai árustól kértek útbaigazítást.

A Kiadó engedélyével.