Főkép

Tarantino bizony megint megcsinálta. Ha voltak is kétségeink, hogy a gyakorlatilag kultikus író-rendező következő alkotása legalább olyan érdekes, meglepő és szórakoztató lesz, mint a Becstelen Brigantyk, akkor ezek egyértelműen feleslegesnek bizonyultak. Ugyanis Tarantino folytatta az említett háború-átértelmezés stílusát, útközben vadnyugati környezetbe helyezte, majd nyakon öntötte egy minden korábbi filmjénél erősebb társadalmi alaphelyzettel, hogy végül egy olyan westernt kapjunk, ami nem is igazán western. A Django elszabadul úgy eszméletlen szórakozás, hogy közben egymást váltják az erőszakos pillanatok, a naturalistán megfestett érzelmek és a már-már könnyed, de mégis intelligens humor – ráadásul teszi mindezt olyan nagyfokú magabiztossággal, hogy szívesen elsiklok még a kevésbé tökéletes momentumok felett is.
 
Néhány évvel az amerikai polgárháború előtt járunk, amikor is Dr. King Schultz fogorvosi-kocsijával az országot járja – azonban nem mint doktor, hanem inkább mint a vadnyugat talpraesett, gyors logikájú fejvadásza. Következő áldozatához Django, a nem túl barátságos körülmények között élő rabszolga segítségét kénytelen kérni, akit még fel is szabadít a sikeres „vadászat” járulékaként. A továbbiakban sem szakadnak el egymástól, a doktor az egykori szolga mentorává lép elő, de eközben Django már a felesége szabadulását tervezi. A mentora beleegyezik, hogy segít kimenekíteni a hölgyet, aki egy gazdag, unalmában néger-harcokat rendező ültetvényesnél szolgál, ám természetesen nem megy minden tökéletesen, hiszen az úr inasa megsejti a páros terveit…
 
A spagetti westernek műfaja már halott, ez majdhogynem kétségtelen, még ha az utóbbi évek amerikai kísérletezései nem is sikerültek rosszul, azért távol állnak az eredeti olasz atmoszférától. Tarantino nem is próbálkozik meg vele, helyette megidéz féltucatnyi klasszikust és bátran használja a bevált paneleket, mégis sokkal inkább beszélhetünk hommage-ról és tisztelgésről az egykoron meglepően népszerű zsáner előtt, mintsem az eredetiség hiányáról. Hiszen ötletből ezúttal sincs hiány, egymást érik az ügyesebbnél ügyesebb megoldások a film minden szintjén, kezdve rögtön a humorral, a szellemességgel, mely talán a Ponyvaregény óta nem volt ennyire meghatározó: olykor a sziporkázó párbeszédek miatt, máskor az utalások vagy a mellékszereplők tömege tehet róla, de percenként felnevetünk.
 
Persze a Django elszabadul mindettől függetlenül mégsem könnyed film, nem is lehet. Az amerikai rabszolgaságról elég sok alkotás készült már, de kevesen mertek annyira elevenen a megalázott, szenvedő alanyok lelkébe nézni, mint most Tarantino. Nem ad feloldozást, nem keres valami giccses és patetikus tanulságot, inkább érzésvilágot közvetít, tele bosszúval, haraggal, fájdalommal és dühvel. Ezeket pedig tökéletesen tudja megjeleníteni a rá jellemző eszközökkel, amit lehetne önismétlésnek is hívni, mégsem érzem jogosnak: újra és újra olyan elemi erejű tartalommal tölti fel, hogy lehetelten igazán megunni. E törekvés alá rendel mindent, történetet, karaktereket és világot (bár ezúttal azért nincs szó olyan történelmi „érdekességekről”, mint a Brigantyk esetében), egyre kevesebb meglepetéssel is tud szolgálni, mégis szinte hibátlanul működik.
 
A kezdetben még a szótlan vadnyugati férfit megtestesítő Django karakterét egészen a germán mítoszokig vezeti vissza, mintegy szimbólumként a nagy hőst, Siegfriedet látja benne, ennek megfelelően nem tartózkodik a közel színpadias, hatásvadász pillanatoktól sem. Ráadásul az egyébként váratlanul hosszú játékidő második felében mintha rá is játszana erre, úgy kezd el moralizálni és mélyebbnek tűnő gondolatokat elővezetni, hogy cserébe megbocsájtjuk minden megkérdőjelezhető másodpercét a filmnek, biztos kézzel fonja össze az önállóan kaotikusnak tetsző egyveleget egésszé. Ugyan a másfél órát átlépve úgy tűnik, hogy egy másik produkcióba kezdtünk, de hamar visszatalál önmagához, s folytatja néha komolytalan, máskor pedig döbbenetesen érzelemgazdag és gyomorbavágóan realisztikus hangvételét.
 
Hogy a film „egyéb” rétegeit ilyen nagyszerűen találták el az alkotók, az már nem is olyan nagy meglepetés. A zene nemcsak a remek hangulatot festi alá, de egyben tiszteleg is: például a lassan klasszikussá érő Az ördög jobb és bal keze főcímzenéjét használja, feledhetetlenné téve az adott jelenetet, de beköszön Ennio Morricone is. A színészek tekintetében ezúttal sincs okunk panaszkodni, főként Christoph Waltz és Samuel L. Jackson alakítása rendkívüli. Előbbi ugyan majdnem ugyanazt játssza, mint a már sokat emlegetett Becstelen brigantykban, mégis több színt visz bele, míg utóbbi újabb arcát mutatja meg, nem kevésbé emlékezetesen. Leonardo DiCaprio végre könnyen utálható, igazi gazdag ficsúr, ilyen szerepben pedig lubickol, de a Djangot játszó Jamie Foxx-ot sem illetheti különösebb kritika. A kisebb, jelenetekben feltűnő hírességek csak tovább növelik a film érdemeit, külön kiemelendő Franco Nero (aki az eredeti Djangot alakította), Jonah Hill (és vele együtt az egész korai Ku-Klux-Klán szatirikus megjelenítése), valamint Walton Goggins.
 
Mindettől függetlenül mégsem merem azoknak ajánlani a Django elszabadult, akik eddig nem voltak vevők Quentin Tarantino munkásságára. Újabb színvonalas, hihetetlenül élvezetes alkotás, de ugyanúgy telítve a jellegzetes manírokkal, amelyekről könnyen elhiszem, hogy sokakban inkább ellenszenvet váltanak ki. Ellenben aki már korábban sem ódzkodott némi vérfürdőtől, az most se hagyja ki, hiszen az életmű idei darabja legalább olyan jó (ha nem jobb), mint az elmúlt néhány év „termése”. Kezdőknek különösen ajánlott, egy átgondolt, összetett, mégsem túlbonyolított filmmel ismerkedhetnek meg, mely úgy értelmezi át a westernt, hogy közben a rabszolgaságról sem feledkezik meg. Ugyanis Tarantino megint megcsinálta, nem tudom nem elismerni.