FőképFülszöveg:
Mit tesz az, akinek összetörték a szívét?
Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.
Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó...
Érzelmi hullámvasút az évszázadokon keresztül: Gideon és Gwen kalandjai Kerstin Gier, kitűnő bestseller-szerző tollából.

Részlet a regényből:
Belgravia, London,
1912. július 3.
- Csúnya seb, nem fog elmúlni a nyoma – állapította meg az orvos anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
Paul elhúzta a száját. – Nos, ez mindenesetre biztatóbb diagnózis, mint az amputáció, amit Mrs. Túlaggódó helyezett kilátásba.
– Nagyon vicces! – förmedt rá Lucy. – Én nem vagyok túlaggódó, és te… Mr. Ostobán Könnyelmű, csak ne tréfálkozz! Pontosan tudod, milyen gyorsan elfertőződhet egy ilyen seb, és akkor még örülhetsz, ha mostanság egyáltalán életben maradsz. Sehol a világon nem találnánk antibiotikumot ebben a korban, az orvosok pedig mindannyian tudatlan kontárok!
– Köszönöm szépen! – fortyant fel az orvos, miközben barnás színű krémet kenegetett a frissen összevarrt sebre. Pokolian égetett, és Paul alig tudta megállni, hogy ne torzuljon fájdalmas grimaszba az arca. Csak azt remélte, hogy a kenőcs nem hagy foltot Lady Tilney szép díványán.
– Igazán nem tehet róla – visszakozott Lucy. Paul észrevette, mennyire igyekszik, hogy valamivel barátságosabb hangot üssön meg, még mosolyogni is megpróbált. Meglehetősen erőltetettre sikerült, de hát végül is a szándék a fontos. – Meg vagyok győződve, hogy ön mindent megtesz.
– Dr. Harrison a legjobb orvos, akit csak ismerek – biztosította Lady Tilney.
– És az egyetlen… – morogta Paul. Hirtelen hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Az édeskés ízű italban, amelyet az orvos adott be neki, bizonyára altató volt.
– Mindenekelőtt a leghallgatagabb – tette hozzá dr. Harrison. Azzal hófehér pólyába tekerte Paul karját. – Őszintén szólva, nem tudom elképzelni, hogy a szúrt és vágott sebeket nyolcvan év múlva különbül látnák el, mint ahogyan én most tettem.
Lucy mély lélegzetet vett, és Paul már előre sejtette, mi következik. Magasra tornyozott frizurájából a lány kihúzott egy tincset, és ádáz arckifejezéssel a füle mögé simította. – Na persze. Ha a részletektől eltekintünk, talán nem is. De amikor baktériumok… szóval, tudja, azok olyan egysejtű organizmusok, amelyek…
– Most aztán tényleg elég, Luce! – vágott a szavába Paul. – Dr. Harrison nagyon jól tudja, mik azok a baktériumok! – A seb továbbra is borzasztóan égett, és Paul végtelen kimerültségében legszívesebben behunyta volna a szemét, hogy egy kicsit szunyókáljon. Ám ezzel csak még jobban felbőszítette volna Lucyt. Habár a lány kék szeme dühösen szikrázott, haragja mögött nem rejlett más, mint aggodalom és – ami sokkal rosszabb – félelem. Paul mindezzel tisztában volt. Lucy kedvéért nem mutatta, milyen rosszul érzi magát, és mennyire kétségbe van esve ő maga is. Ezért inkább így folytatta: – Elvégre nem a középkorban vagyunk, hanem a 20. században, a nagy felfedezések korában. Az első EKG régen a múlté, néhány éve már ismerik a szifilisz kórokozóját, sőt gyógymódot is találtak rá.
– Hohó! Úgy hallom, valaki nagyon odafigyelt misztériumórán. – Lucy most úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Jó neked!
– És tavaly az a bizonyos Marie Curie Nobel-díjat kapott – tett rá egy lapáttal dr. Harrison.
– Mit is talált fel? Az atombombát?
– Néha ijesztően tájékozatlan vagy. Marie Curie a radio…
– Jaj, fogd már be a szád! – Lucy karba tette a kezét, és mérgesen nézett Paulra. Észre sem vette Lady Tilney dorgáló pillantását.
– A kiselőadásaiddal pillanatnyilag semmit nem tudunk kezdeni… Meg is halhattál volna! Elárulnád, kérlek, hogyan hárítsam el egymagam ezt a katasztrófát? – Ezen a ponton megbicsaklott a hangja. – Vagy éppenséggel hogyan éljek tovább nélküled?
– Sajnálom, hercegnő. – Lucynek fogalma sem volt, mennyire sajnálja.
– Paul! – fakadt ki Lucy. – Ne nézz rám úgy, mint egy kivert kutya!
– Fölösleges azzal törődni, mi történhetett volna, gyermekem – mondta Lady Tilney a fejét ingatva, miközben segített dr. Harrisonnak visszapakolni a műszereit az orvosi táskába. – Hiszen minden rendben ment. Paulnak végül szerencséje volt a szerencsétlenségben.
– Csak mert lehetett volna rosszabb is, még nem jelenthetjük ki könnyű szívvel, hogy minden rendben ment! – kiáltotta Lucy. – Semmi sem ment rendben! Semmi! – A szeme megtelt könnyel, és ezt látván Paulnak kis híján meghasadt a szíve. – Három hónapja itt vagyunk, és egyelőre semmit sem sikerült elérnünk mindabból, amit elterveztünk. Épp ellenkezőleg: csak rontottunk a helyzeten! Végre a kezünkben voltak azok az átkozott papírok, erre Paul minden további nélkül odaadja őket!
– Talán tényleg kissé elhamarkodott lépés volt. – Paul visszafeküdt a párnára. – De akkor egyszerűen az volt az érzésem, hogy ez a helyes megoldás. – Mégpedig azért, mert abban a pillanatban átkozottul közeli lehetőségként rémlett fel előtte a halál. Már nem sok hiányzott volna ahhoz, hogy Lord Alastair megadja neki a kegyelemdöfést. Ezt viszont semmiképpen sem árulhatta el Lucynek. – Ha Gideon a mi oldalunkra áll, talán van még egy esélyünk. Amint elolvassa a papírokat, meg fogja érteni, mi forog kockán. – Remélhetőleg.
– De hát mi sem tudjuk pontosan, mi áll azokban a papírokban! Az is előfordulhat, hogy kódolva van, vagy… jaj, ráadásul még azt sem tudod, mit adtál oda valójában Gideonnak – sopánkodott Lucy. – Lord Alastair minden elképzelhető dolgot rád tukmálhatott: régi számlákat, szerelmes leveleket, üres lapokat…
Ez már Paul fejében is megfordult, de ami történt, megtörtént.
– Olykor bíznunk kell egy kicsit a sorsban – mormolta, és közben azt kívánta, bárcsak ő maga is meg tudná fogadni ezt a tanácsot. Könnyen megeshetett, hogy Gideonnak valóban értéktelen papírokat adott át, ám sokkal jobban kínozta az a gondolat, hogy a fiú akár közvetlenül Saint Germain grófhoz is rohanhatott az iratokkal. Ez azt jelentette volna, hogy Paul kijátszotta az egyetlen ütőkártyáját. De hát Gideon azt állította, szereti Gwendolynt, és ahogyan ezt bevallotta neki, az valamiképpen… meggyőző volt.
– Megígérte nekem – akarta volna Paul mondani, de csak érthetetlen suttogás hagyta el a száját. Egyébként is hazugság lett volna, tudniillik nem is értette Gideon válaszát.
– Ostoba ötlet volt, hogy működjünk együtt a Firenzei Szövetséggel – hallotta még Lucy szavait, de addigra a szeme már lecsukódott. Bármit is adott be neki dr. Harrison, rendkívül gyorsan hatott.
– Tudom, tudom – folytatta Lucy. – Az én ostoba ötletem volt. Magunknak kellett volna kézbe vennünk az ügyet.
– De hát ti nem vagytok gyilkosok, gyermekem! – tiltakozott Lady Tilney.
– Morális értelemben ugyan mi a különbség aközött, hogy az ember a saját kezével öl meg valakit, vagy éppen csak megbízást ad rá? – Lucy nagyot sóhajtott, és bár Lady Tilney lelkesen igyekezett megcáfolni („Kislányom, ne mondj ilyeneket! Hiszen ti nem adtatok semmiféle megbízást, csupán továbbítottatok néhány információt!”), egyszerre vigasztalhatatlannak tűnt. – Tényleg mindent elrontottunk, amit csak lehetett, Paul. A három hónap alatt elpazaroltunk egy csomó időt és pénzt… Lady Margret pénzét. Ráadásul máris túl sok embert rángattunk bele ebbe a kalamajkába.
– Az Lord Tilney pénze – helyesbített Lady Tilney. – Csodálkoznál, ha megtudnád, mi mindenre szórja el egyébként a vagyonát. Lóverseny, táncosnők… és ezek még az ártatlanabb hobbijai. Észre sem veszi azt a keveset, amit én a mi kis közös célunkra elkülönítek. És ha mégis, akkor bizonyára eléggé úriember ahhoz, hogy ne tegye szóvá.
– Én pedig személy szerint nagyon sajnálnám, ha nem rángattak volna bele az ügybe – jelentette ki dr. Harrison, és a bajsza alatt elmosolyodott. – Épp kezdtem kissé unalmasnak érezni az életemet. Végtére is nem mindennap akad össze az ember olyan időutazókkal, akik a jövőből érkeznek, és mindent jobban tudnak. És köztünk szólva: de Villiers és Pinkerton-Smythe urak irányítási stílusa szinte már rákényszeríti az embert a titkos lázadásra.
– Egyetértek – helyeselt Lady Tilney. – Az az önelégült Jonathan megfenyegette a feleségét, hogy bezárja a házba, ha tovább rokonszenvez a szüfrazsettekkel. – Azzal mogorva férfihangra váltott: – Mi jöhet még? Választójogot a kutyáknak?
– Nos, igen. Ön pedig nyilván emiatt fenyegette meg azzal, hogy felpofozza – tette hozzá dr. Harrison. – Végre egy teadélután, ahol nem unatkoztam!
– Nem is úgy történt! Én csupán nem vállaltam garanciát arra, hogy nem jár el véletlenül a jobb kezem, ha továbbra is ilyen minősíthetetlen kijelentéseket tesz.
– Hogy egészen pontosan idézzem: „amennyiben továbbra is hasonló badarságokat hord össze” – javította ki dr. Harrison a hölgyet. – Azért emlékszem ilyen pontosan, mert roppant nagy hatással volt rám.
Lady Tilney felnevetett, és a karját nyújtotta az orvosnak. – Kikísérem, dr. Harrison.
Paul ki akarta nyitni a szemét, hogy felüljön és megköszönje az orvosnak a segítséget. Ám egyik kísérlete sem sikerült. – Mrrr…szönöm – motyogta félálomban.
– Mi volt abban a löttyben, amit beadott neki? – kiáltotta Lucy dr. Harrison után.
Az orvos visszafordult az ajtóból. – Csak néhány csepp morfiumtinktúra. Teljesen ártalmatlan.
Lucy felháborodott kiáltását Paul már nem hallotta.

A Kiadó engedélyével.