FőképFülszöveg:
Lestat érzéketlen, gonosz és méltatlan a vámpírok halhatatlanságára... legalábbis ilyennek mutatja be társa, Louis az Interjú a vámpírral című regényben. Csakhogy tényleg igaz ez? Nem lehet, hogy a kegyetlenség csak álarc, mely mögött őrizni való titkok rejtőznek? Honnan származnak a vámpírok? Miért isszák a halandók vérét? Ki a legöregebb vámpír a világon? Az Interjú a vámpírral folytatása fellebbenti a fátylat a vámpírok őstörténetéről, miközben belemerülhetünk az ősi egyiptomi és kelta misztériumokba, és pillantást vethetünk a nagy francia forradalom világára - egy vámpír szemével.

Részlet a regényből:
Lestat vagyok, a vámpír, és halhatatlan vagyok. Többé-kevésbé. A napfény, a huzamosabb ideig lobogó tűz heve elpusztíthat. De az is lehet, hogy nem.
Termetem öles, ami igencsak hatásos volt 1780 körül, ifjú halandó koromban. Bár ma se rossz. Majdnem vállamig omló, csigás, dús, szőke hajam fehérnek látszik a neonfényben. Szemem szürke, de átveszi a környezet kék és ibolyaszínét. Elég rövid, keskeny orrom van és formás szám, amely csak egy cseppet túlméretezett az arcomhoz képest. Nagyon kegyetlen vagy nagyon jóságos tud lenni, de mindig rendkívül érzéki. Általában egész arcom tükrözi indulataimat és hangulataimat. Él az arcom.
Vámpírtermészetem feltűnően fehér és fényes bőrömön mutatkozik meg, amelyet mindig be kell púdereznem a kamera előtt.
Ha pedig vérre szomjazom, magam vagyok az iszonyat – bőröm megfonnyad, ereim kötélként feszülnek csontjaimon. De nem hagyom, hogy
idáig jussak. A körmöm az egyetlen megbízható jele annak, hogy nem vagyok ember. Egyébként ez minden vámpírra jellemző. Olyan a körmünk, mint az üveg. Vannak, akik meg is látják, még akkor is, ha nem vesznek észre semmi mást.
Pillanatnyilag az vagyok, amit Amerikában a rock szupersztárjának szoktak nevezni. Első albumom négymillió példányban kelt el. Most utazom San Franciscóba, zenekarom kontinentális méretű hazai turnéjának nyitányára. Az MTV-ből, a rockzene kábelcsatornájából két hete éjjel-nappal az én klipjeim folynak. De mennek Angliában is a Popszuperben, meg a kontinensen, talán még Ázsiában és Japánban is. Összes klipem gyűjteményes videokazettáit világszerte árulják.
Továbbá én vagyok a szerzője a múlt héten megjelent önéletrajznak.
Ami az önéletrajzomban használt angol nyelvet illeti, első tanítóm az a hajós volt, aki kétszáz éve csurgott le a Mississippin New Orleansig. A többit az angol nyelvű íróktól tanultam, Shakespeare-től Mark Twainen át H. Rider Haggardig, kiket évtizedek alatt elolvastam. Az utolsó löketet a huszadik század elején kaptam, a Fekete Maszk bűnügyi sztorijaiból. Ezek a krimik – Sam Spade kalandjai Dashiel Hammett-től – voltak utolsó olvasmányaim, mielőtt a szó szoros és átvitt értelmében elvonultam volna a föld alá.
Ez 1929-ben történt, New Orleansban.
Írás közben át szoktam csúszni olyan mondatokba, amelyek a tizennyolcadik században voltak természetesek. Franciás hangsúlyom ellenére úgy beszélek, mint egy hajósba ojtott Sam Spade nyomozó, úgyhogy remélem, elnézéssel lesznek irányomban, amikor stílusom egyenetlennek mutatkozik, és amikor hébe-korba ripityára töröm egy-egy jelenet tizennyolcadik századi hangulatát.
A huszadik századba tavaly jöttem vissza.
Két dolog hozott ki a föld alól.
Elsősorban az erősített hangok, amelyek akkortájt kezdtek el bömbölni, mikor aludni dőltem.
Természetesen a rádiók, fonográfok és a későbbi televíziók hangjára gondolok. Hallottam a rádiókat az autókban, amelyek nyughelyem közelében átrobogtak a régi kertvároson. Hallottam a fonográfokat és a tévéket a szomszéd házakból.
Mármost ha egy vámpír, ahogy mi szoktuk mondani, a föld alá vonul, vagyis fölhagy a vérivással, és csak úgy fekszik a földben, hamarosan túlságosan elgyengül ahhoz, hogy feltámaszthassa magát, és álmodó állapotba merül.
Eme állapotban renyhén ittam magamba a hangokat, melyek különböző képeket ébresztettek bennem, ahogy alvó halandókban szoktak. Ám az eltelt ötvenöt év valamelyik pillanatában elkezdtem „emlékezni” a hallottakra, odafigyeltem a szórakoztató műsorokra, a hírekre, a slágerek dallamára és szövegére.
Apránként felfogtam, mennyit változott a világ. Kezdtem számon tartani a háborúkról és találmányokról szóló híreket, az új beszédfordulatokat.
Aztán rájöttem valamire, mégpedig arra, hogy nem álmodom. Gondolkoztam a hallottakon. Éber voltam. Feküdtem a földben és eleven vérre szomjaztam. Kezdtem hinni, hogy talán már beforrtak az összes sebeim.
Netán még erőm is visszatért, esetleg gyarapodott is. mint ahogy akkor esett volna, ha nem kapok sebet. Bizonyságot akartam.
Állandóan azon jártattam az eszem, hogy embervért iszom.
A másik, ami visszahozott – a döntő dolog –, az az volt, hogy hirtelen feltűnt a közelemben egy fiatal rockzenekar, akik úgy hívták magukat, hogy Elszabadult Lucifer.
A Hatodik utca egyik házának manzárdjába költöztek – saroknyira se voltak tőlem, ki a saját házam alatt szunyókáltam a Prytanián, a Lafayette temető mellett –, és valamikor 1984-ben kezdték el gyakorolgatni a zenéjüket.
Hallottam vinnyogó elektromos gitárjaikat, lázas éneküket. Volt olyan jó, mint az, ami a rádióból és a magnókból jött, sőt a legtöbbjénél még dallamosabb is. Volt benne valami romantikus, a döngő dobszó ellenére. Az elektromos zongora úgy szólt, mint a spinét.
Elcsíptem képeket a muzsikusok gondolataiból. Ebből megtudtam, milyenek, mit látnak egymáson és a tükörben. Nyúlánk, ruganyos, egészen kedves ifjú halandók voltak, elragadóan hímnősek, ruházkodásukban, mozgásukban cseppecskét még vadak is: két hím és egy nőstény.
Ha rázendítettek, elnyomták körülöttem a legtöbb erősített hangot. De ez épp így volt tökéletes.
Fel akartam kelni, és be akartam lépni az Elszabadult Luciferbe. Dalolni, táncolni akartam.
Azt már nem tudom, hogy a nagy ötlet kezdettől ott rejlett-e a kívánság mögött. Inkább csak olyan heves fellobbanás volt, elég erős, hogy kihozzon a föld alól.
Megbűvölt a rockzene világa, az, hogy énekesek sikítozhatnak jóról és rosszról, kikiálthatják magukat angyalnak vagy ördögnek, a halandók pedig fölpattannak és ünneplik őket. Néha olyanok voltak, mint a megtestesült őrület. És technikailag is káprázatos volt a mutatványuk: olyan barbár és intellektuális, amilyet szerintem sose látott még a világ.
Az őrült szöveg persze csak metafora volt. Nem hittek ezek se angyalokban, se ördögökben, akármilyen jól alakították is a szerepüket. A régi olasz commedia játszói voltak ilyen botrányosak, ilyen ötletesek, ilyen buják.
Ám teljesen új volt a szélsőséges szertelenség, brutalitás és kihívás, meg az, ahogyan magukhoz ölelték az egész világot, a koldusszegénytől a kőgazdagig.
Az egész rockzenében volt valami vámpírszerű. Túlvilágian csengett még annak is, aki nem hitt a túlvilágban. Arra célzok, ahogyan a villamosság a végtelenségig ki tud tartani egyetlen hangot; ahogy rétegezi a harmóniát harmóniára, míg végül úgy érzed, felolvadsz a hangban. És oly ékesszólóan beszélt a rémületről ez a zene. Egyszerűen nem született még hozzá fogható.
Igen, közelebb akartam lenni hozzá. Csinálni akartam. Talán híressé is akartam tenni Elszabadult Lucifer ismeretlen kis bandáját. Készen álltam az eljövetelre.
Többé-kevésbé egy hetembe került fölkelnem. Földi állatkák vérén élődtem, ha sikerült elcsípnem őket. Aztán elkezdtem kivájni magam a felszínre, ahol már szólíthattam a patkányokat. Ezután nem volt nehéz elkapni a macskákat, és végül természetesen az emberáldozatot, bár sokáig kellett várnom arra a fajtára, amit akartam – emberre, aki más halandókat ölt, és nem volt lelkifurdalása.
Jött is egy, épp ott ment el a kerítés mellett: mákos szakállú fiatalember, aki másokat öldökölt valahol messze, a világ túlsó végén. Igazi gyilkos volt. Ó, az az első kóstoló az emberi vergődésből és az embervérből!
Ruhát lopni a szomszéd házakból, némi ékszert és aranyat venni magamhoz a Lafayette temetőbeli rejtekhelyről már igazán nem volt gond.
Persze hogy időnként rettenetesen féltem. A vegyszerek és a benzin bűzétől felfordult a gyomrom. A légkondicionálók zöngicsélése és a szuperszonikus gépek nyüszítése hasogatta a fülemet.
Talponlétem harmadik éjszakáján azonban már magam is meglehetős zajt ütve robogtam New Orleanson át egy nagy fekete Harley Davidson motorkerékpáron. Gyilkosokat kerestem étkemül. Pazar, fekete bőrruhát viseltem, melyet áldozataimról húztam le, és repesztés közben apró Sony sétálómagnó töltötte zsebemből fejembe parányi fülhallgatókon át Bachtól a fúga művészetét, sztereóban.
Megint Lestat voltam, a vámpír. Megint akcióba léptem. Megint az én vadászterületem volt New Orleans.
Ami erőmet illeti, nos, az körülbelül háromszorosra volt a réginek. Képes voltam felugrani az utcáról egy háromemeletes ház tetejére. Képes voltam letépni az ablakról a vasrácsot. Ketté tudtam hajtani egy rézpennyt. Ha akartam, hallottam, mit beszélnek és mit gondolnak tőlem több saroknyira az emberek.
Egy hét múlva volt csinos ügyvédnőm egy belvárosi acél-üveg felhőkarcolóban, kinek segítségével lett születési anyakönyvi kivonatom, társadalombiztosítási kártyám és jogosítványom. Régi vagyonom tetemes hányada ekkor már útban volt a halhatatlan Bank of London és a Rotschild-bankház titkosított számláiról New Orleans felé.
De még ennél is fontosabb volt a felismerések zuhataga. Rájöttem, hogy minden igaz, amit az erősített hangok mondtak a huszadik századról.
Ezt láttam, míg csatangoltam 1984-ben New Orleans utcáin:
Végre elhamvadt a gyászosan sötét ipari világ, amelyben nyugodni tértem, a régi polgári prüdéria és konformizmus elvesztette hatalmát az amerikai lélek fölött.
Megint olyan vakmerők és buják lettek az emberek, mint annak idején, még mielőtt a tizennyolcadik század végén kitört a harmadik rend nagy forradalma. Sőt külsőre is olyanok voltak, mint akkor.
A férfiak nem viselték már Sam Spade uniformisát: az inget, nyakkendőt, szürke öltönyt, szürke kalapot. Újra kiöltöztek selyembe-bársonyba és ragyogó színekbe, mintha ragyogóan is éreznék magukat. Nem kellett már rómaiasan kurtára vágatniuk a hajukat: olyan hosszúra eresztették, amekkorára akarták.
És a nők – ó, a nők fenségesek voltak! Bokorugró szoknyára és leplekre vetkőztek a langy tavaszban, mint az egyiptomi fáraók idején, és ha úgy tartotta kedvük, viseltek hullámzó idomaikra tapadó férfinadrágot és -inget. Festették és arannyal-ezüsttel cicomázták magukat még a szatócshoz is. De az se volt baj, ha rózsásra mosakodva, dísztelenül jártak. Fürtjeiket göndörítették, mint Marie Antoinette, vagy lenyírták, esetleg szabadon lobogtatták.
Talán először a történelem folyamán, ugyanolyan erősek és érdekesek voltak, akár a férfiak.
És ez még csak az amerikai köznép volt! Nem is a gazdagok, kiknek köreiben mindig is uralkodott az a fajta hímnősség, a létezésnek az az élvezete, melyet a harmadik rend forradalmárai dekadenciának bélyegeztek annak idején.
Immár mindenki dúskálhatott a régi arisztokrácia bujaságában. Ezt ígérte a harmadik rend forradalma, és most mindenkinek joga volt a szerelemhez, az élvekhez és a szép dolgokhoz.
Palotákká változtak a nagyáruházak, hol úgyszólván keleties fényűzés uralkodott: olvatag színű kárpitok között, titokzatos zenére, borostyánszín fényben mutogatták a portékát. Az éjjel-nappali specerájok vakító tükörpolcain úgy ragyogott a zöld és a lila sampon, mint a drágakő. A pincérnők bőrrel kárpitozott, fényes automobilon jártak dolgozni. Munka után a házuk mögötti fűtött medencéjükben úszkáltak a rakodók. Mérték utáni, elegánsan szabott ruhába öltöztek a nap végeztével a takarítónők és vízvezeték-szerelők.
Majdnem teljesen eltűnt a szegénység és a szenny, amelyben ősidők óta osztozik a föld minden nagyvárosa.
Már nem estek össze a sikátorokban éhezéstől haldokló bevándorlók. Nem voltak nyomornegyedek, hol nyolcasával-tízesével háltak egy szobában. Senki se öntötte az utcára a mosogatólét. Annyira megfogyatkoztak a koldusok, a nyomorékok, az árvák, a gyógyíthatatlan betegek, hogy nem is lehetett látni őket a patyolat utcákon.
Rendszeresen ettek húst, hallgattak rádiót és mosattak ruhát még a parkok padjain és a buszmegállókban alvó iszákosok és ügyefogyottak is.
Ám ez csak a felszín volt. Engem azok a mélyebb változások ejtettek ámulatba, amelyek elindították ezt a félelmetes áramlatot.
Az idővel például valami egészen varázslatos dolog történt.
A régit nem váltotta föl gépiesen az új. Ugyanazt az angol nyelvet beszélték, mint a tizenkilencedik században. Még a régi argó („tiszta a levegő”, vagy „kihúzta a lutrit”, vagy „ez van”) is „ment”, ugyanakkor közszájon forogtak olyan elbűvölő új kifejezések, mint „magát agymosták”, „ez olyan freudi” és „lila gőzöm sincs”.
A művészetben és a szórakoztatásban újra felhasználtak minden századot. A zenészek csakúgy játszottak Mozartot, mint dzsesszt és rockot; az ember az egyik este Shakespeare-t nézett, a másikon egy új francia filmet.
A neonfényes óriás áruházban vehettél kazettán középkori madrigált és hallgathattad sztereóban, miközben óránként kilencven mérfölddel robogtál hazafelé a gyorsforgalmin. A könyvesboltban a reneszánsz poézist együtt kínálták Dickens vagy Ernest Hemingway regényeivel. Az asztalon egymás mellett hevert a szex kézikönyve és az egyiptomi Halottak könyve.
Néha már káprázatnak tűnt ennyi gazdagság és tisztaság. Azt hittem, az én eszemmel van valami nagy baj.
Elhűlve bámultam a kirakatokban a számítógépeket és telefonokat, amelyek színben-formában olyan kiforrottak voltak, mint a természet legkülönlegesebb kagylóhéjai. Halhatatlan tengeri szörnyeket idéző, gargantuai ezüst limuzinok zsonglőrködtek a francia negyed szűk utcáin. Az ódon Kanális utca rogyadozó téglaházai fölött sziporkázó irodaházak tornyai döftek az éjszakai égboltba, akár az egyiptomi obeliszkek. A légkondicionált hotelszobákban feltartóztathatatlanul patakzott a számtalan tévéműsor képáradata.
Nem káprázat – ez a század minden értelemben a civilizáció kiteljesedése.
És e váratlan csodában nem csekély része volt a szabadságukban és gazdagságukban kéjelgő emberek ártatlan kíváncsiságának. A keresztény isten ugyanolyan halott volt, mint a tizennyolcadik században. És nem jött új tételes vallás a régi helyébe.
Sőt e kor legegyszerűbb emberét is erőteljes világi erkölcs kormányozta, mely volt olyan hatalmas, mint bármelyik általam ismert valláserkölcs. Az értelmiség volt a zászlóvivő, ám a köznép is oly szenvedélyesen törődött Amerika-szerte a „békével”, a „szegényekkel” és a „bolygóval”, akárha misztikus láng fűtötte volna.
Ki akarták seprűzni a századból az éhínséget. Ki fogják irtani a betegségeket, kerül, amibe kerül. Vadul vitatkoztak a halálra ítélt bűnözők kivégzéséről, a meg nem született gyermekek elhajtásáról. Oly hévvel harcoltak a „környezetszennyezés” és az „atomháború” réme ellen, mint ahogy hajdanán a boszorkányokat és eretnekeket üldözték.
A nemiség nem volt többé babona és félelem tárgya. Megfosztották utolsó vallási felhangjaitól is. Ezért járkáltak félpucéran az emberek. Ezért csókolóztak-ölelkeztek az utcán. Most etikát emlegettek, felelősséget és a test szépségét. A nemzést és a nemi betegségeket megzabolázták.

A Kiadó engedélyével.