Főkép

A barokk zene kedvelt vonós hangszere – a viola da gamba – mellett az 1700-as években megjelent a cselló (violoncello), melynek széles hangterjedelme, lágy, éneklő hangja számos zeneszerzőt inspirált. Antonio Vivaldi (1674-1741) összesen 27 koncertet írt csellóra, elsősorban a velencei Ospedale della Pietá intézet növendékei számára, akik műveit az intézmény rendszeressé vált nyilvános – sokszor a Velencébe látogató főurak, uralkodók vagy más érdeklődők előtt tartott – koncertjein elő is adták Vivaldi vezényletével. A velencei komponista emellett több száz koncertet írt a hegedűtől a mandolinig szinte mindegyik barokk hangszerre. E velencei keltezésű művekből ad egy kisebb összefoglaló áttekintést a Harmonia mundi Kiadó 2011-ben megjelent lemeze. A Jean-Guihen Queyras (cselló) és az Akademie für Alte Musik Berlin közreműködésével készült felvételeken Vivaldi három szóló cselló koncertje (RV 412, RV 114, RV 424) mellett két kettősversenye (RV 409, RV 565) is szerepel.
 
A Cello Concerto in F major RV 412 szerkezeti felépítése (gyors-lassú-gyors) csak a vázát adja annak a fantáziadús dallamvilágnak, mely Vivaldira oly jellemző. Egyszerű zenei elemekből (skálák, akkordbontások stb.) építkezve a csellót, mint hangszert zeneileg és technikailag egyaránt kiaknázva lendületes, tartalmas zenei textúrává formált zenét írt. A mű szólóhangszere, a cselló felülemelkedik a zenekar szólamain, kiemelkedik a concerto zenekar által megszólaltatott tükörképszerű hangzásaiból. Rendívül színes a fagott és cselló kettősverseny, a Concerto for cello and bassoon in E minor RV 409 is. Mindkét hangszer elsősorban alsó regiszterekben kapott zenei teret, szólamot. De Vivaldi a fagottot continuo szerepéből kiemelve egyenrangú szólistaként is beállítja a hajlékony, megkapó hangszínű cselló mellé is. Versenyműveiben változatosan, mesterien kevert ki új hangszíneket a szerző. Zenei ecsetvonásai, lombard stílusú zenéje Vivaldit ezért is teszi frissé napjainkban.
 
A Concerto for two violin and cello RV 416 G minor két hegedűre és csellóra írt mű bevezetőjének a zenekari unisono témabemutatás után egy harmóniadús, kontrasztos hangszerelés után belép a cselló. A concerto szabadon, minimális kísérettel ad virtuóz lehetőséget a hangszernek. Vivaldi ebben is – megelőzve korát – a késő 18. század kamara zenemódján alkalmazta a vonós hangszert. Lanzetti vagy Boccherini zenéi később sokat merítettek ezekből az elemekből. Vivaldi versenyműve – kiemelten a csellóra tekintettel – kamaramű a versenyműben. Az Adagio (Largo) tételben az elmélkedő, magasabb hangokat is megjáró cselló a zenei középpont. Az Allegro sűrű ritmikai változásai a zenekar és szólista között sodró erejű zenei folyamat. Kontrasztál a nyolcad, tizenhatod ritmikákkal, virtuóz és művészi felkészültséget igényel az előadóktól. Ez jellemző a Concerto for cello RV 412 cselló koncert esetében is, mely rendkívül szuggesztív mű. A hangok mellett a dinamika is egyenrangú, elemi alkotórésze Vivaldi zenéjének.
 
A piano és forte kelti életre a dallamokat, s ezáltal a zenét. Vivaldi, akit már az 1700-as évek elején korának kiváló hegedűsének tartottak viola d’ amorén, csellón is kiválóan játszott. A Concerto RV 565 D major esetében remek fúgaszerkesztésekkel találkozunk. De nem is elemző, hanem zenehallgatói füllel érdemes meghallgatni folyamatában, hogy miért, milyen Vivaldi zenékért lelkesedtek annyira az 1710-es évek után már egész Európában. Nem véletlenül.
 
A lemezen szerepel egy háromtételes Sinfonia, a Dorilla in tempe RV 709 című opera nyitó zenekari darabja. Vivaldi ugyanezt a zenét illesztette be a Farnace című pasticcio (azaz több szerző által írt mű) operájába is. A záró Allegro pedig az 1725-ben az amszterdami Roger-Céne kiadónál  publikált versenymű sorozat a Le Quattro Stagioni (A négy évszak) La Primavera (A tavasz) tétel egy rövid részlete. A lemezen szerepel még Antonio Caldara (1670-1736), Vivaldi kortársának két rövidebb hangszeresekre írt műve. Caldara, aki Giovanni Legrenzi tanítványaként Mantova és Róma után a bécsi császári udvar zeneszerzőjeként alkotott, soha nem tagadta meg velencei származását. A La passione di Gesu Signor nostro (1730) a Corelli-féle négyszólamú templomi szonáták (lassú-gyors-lassú-gyors) formai és zenei keretén belül mozog, motívumai tetszetősek, zenei fejlesztései átgondoltak – Vivaldihoz hasonlóan mesteriek és művésziek.
 
Jean-Guihen Queyras (cselló), a lemez fő szólistája, mint az a kísérőfüzetből kiderül, rendkívül széles repertoárral rendelkezik. A barokk szerzők művei mellett Haydn, Dvořák és a 20. századi zeneszerzők művei között is otthonosan mozog. Szólistaként a Pierre Boulez vezette Ensemble Intercontemporain tagjaként kortárs művek előadója is egyben. Queyras barokk előadói érzékét végig csillogtatja, s a fentiek tükrében kimondhatjuk, hogy univerzális csellista. Virtuóz játékának köszönhetően csellószólamai a zenekari hangzás koronájaként hordozzák Vivaldi és Caldara barokk dallamait. Igazi felüdülés, szabad szárnyalás a játékát hallgatni. S a zenekar? Nos, az Akademie für Alte Musik Berlin 1982-ben történt megalakulása óta számtalan kiemelkedő felvételt tudhat maga mögött, s e lemezen is bizonyította, hogy napjainkban mennyire aktuálisak ezek a velencei 18. századi zenék. Zene és előadó élő, lüktető találkozása. Tematikailag és zeneileg is kimagasló régizenei albumot vehet a kezébe a hallgató. Velence szinonimája a zene. De ez igaz fordítva is.

Közreműködők:
Akademie für Alte Musik Berlin
Jean-Guihen Queyras - violoncello