FőképHa igazán borzongató olvasnivalóra vágyom, számomra Barker az egyedüli lehetséges választás. King túlságosan gyakran szószátyár, Koontz inkább thrillert ír, a manapság kapható egyéb sorozatok pedig teljesen más súlycsoportba tartoznak. Horrorban talán az a leghálásabb megoldás, amikor gyanútlan külsősök keverednek az események középpontjába, s mi általuk fedezzük fel a miérteket, velük együtt éljük át a meghökkenést, az ismeretlen varázsát, a hétköznapi világunkon messze túlmutató dolgok idegenségét. Az ő borzongásuk találkozik a miénkkel, együtt undorodunk vagy félünk a nevenincs lényektől, akik valamiért végezni akarnak velünk.
 
Barkernél gyakori, hogy egy tárgy vagy épület áll a középpontban, s annak „mágikus” tulajdonságai okozzák a bonyodalmakat. Erre a legjobb példa a Pokolkeltő kockája, amely képes kaput nyitni egy cseppet sem hívogató helyre. Ebben a regényben egy varázsszőnyeg áll minden ténykedés középpontjában. Bár ezzel lehetetlen repülni, azért nem megvetendő a hatalma. Mert bár első ránézésre csupán egy nagyméretű padlódísznek tűnik, alaposabb vizsgálódás után a mintái életre kelnek. És ezzel már el is jutottunk a titokig: a szőnyegben bújtak el mindazon emberek, a Látók, akik csodákra képesek. Ám nem csupán ők lapulnak az ominózus szőttesben, hanem magukkal vitték állataikat és kedvenc tárgyaikat. Míg rejtekhelyük biztonságában várakoznak, a valós világban Őrzők óvják, vigyázzák a szőnyeget. Csakhogy eljön az idő, amikor az utolsó Őrző is távozik az élők sorából. És ekkor kezdetét veszi egy igazán különös hajsza.
 
Suzanna, az utolsó Őrző unokája nagymamájának ki nem mondott kérését igyekszik teljesíteni, amikor megpróbálja biztonságba helyezni a világot jelentő szőnyeget. Ebben segítségre van Cal, aki véletlenül rálépett a mágikus tárgyra, és azóta semmi sem olyan az életében, mint korábban. Feladatukat nagyban nehezíti, hogy kezdetben fogalmuk sincs, mit is kellene csinálniuk. Ellenfeleik sokkal könnyebb helyzetben vannak, hiszen ők mindennel tisztában vannak – többek között azzal a ténnyel is, hogy ténykedésük egyik kéretlen következményeként hamarosan felbukkan az a lény, aki elől annak idején a Látók elbújtak. Ez persze csak nagyon kivonatos ismertetése az eseményeknek, hiszen Barker ezúttal nem spórolt sem a fantasztikus teremtményekkel, sem az eredeti ötletekkel, ezért aztán az olvasó szembesül a hétköznapok talmi voltával, ahol bármi megtörténhet, és olyan sztorik elevenednek meg, amelyek bele sem kerültek gyermekkorunk közismert mesekönyveibe. Vagyis a Korbács rémálomszerű élmény, ami nem csupán borzongást okoz, de szerintem Barker legjobbja, de legalábbis a legjobb három között van a helye.