Főkép

Fülszöveg:
Anita Blake-et ezúttal Philadelphiába szólítja a kötelesség. Szövetségi rendőrbíró kollégája helyett ugrik be a közelmúltban elhalálozott fontos koronatanú halottkeltése ügyében. A váratlan kiruccanás azonban kihívások elé állítja a nekromantát: egyrészt az asszisztensként vele tartó Micah, a leopárdkirály tartogat számára meglepetéseket, másrészt az ősi sírkertben is elszabadulnak az indulatok... Úgy látszik, az élet még Anitának is tud újat mutatni!
 
A magyar rajongók által olyannyira várt Micah kisregény eredetileg az Anita Blake-sorozat 13. kötete, a Lidérces álmok és a Haláltánc között jelent meg.

Részlet a regényből:
1. fejezet

Hajnaltájt megszólalt a telefon. Az éjszaka első álmát zúzta apró szilánkokra, hogy még csak nagy vonalakban sem emlékeztem rá. Levegő után kapkodva, zavarodottan ébredtem, olyan keveset aludtam, hogy pocsékabbul éreztem magam, mint lefekvés előtt.
– Mennyi az idő? – morogta mellettem Nathaniel.
– Túl korán van még – jött Micah mély, álomittas hangja az ágy másik feléről.
Megkíséreltem a felülést, de beszorultam kettejük közé, mert általában így aludtunk: én voltam a szendvics tölteléke. Ráadásul a kezem belegabalyodott Nathaniel hajába. Általában lazán befonta alváshoz, de az este még a mi mércénkkel is későn estünk haza, dőltünk is be az ágyba szinte ruhástul.
– Beszorultam – nyögtem, és igyekeztem valahogy eligazodni a nagy hajtömegben, hogy lehetőleg ne tépjem meg túlságosan közben. Volt mibe belegabalyodni, mert dús, bokáig érő zuhatag volt.
– Majd felveszi a rögzítő – könyökölt fel Micah is, hogy rálásson az órára. – Alig egy órát, ha aludtunk – elégedetlenkedett. De ez az egy óra arra elég volt, hogy az ő haja is összekócolódjon, ziláltan hulljon a vállára, keretezze a félhomályban rejtve maradt arcát.
Végül csak sikerült kiásnom magamat Nathaniel meleg, vaníliaillatú hajából. Az oldalamra gördültem, és úgy vártam, hogy bekapcsoljon végre a rögzítő, és halljuk, hogy engem keres-e a rendőrség, vagy Micah-t a Bundás Koalíció. Nathanielt nem gyakran keresték a vészhívások óráján. Egy vetkőzőtáncost valahogy nem. Vajon milyen lehet egy sztriptízes vészhelyzet? Úgy éreztem, így hajnalban semmiképpen se szeretném megtudni, mert ami beugrott mint lehetőség, az vagy totális baromság volt, vagy velejéig romlott. A kütyü tíz csengést várt ki, utána szólalt meg Micah gépre mondott üzenete.
– Mégis ki állította a másik vonalat tíz csengésre? – érdeklődött közben élőben is a hang gazdája.
– Én – jelentkezett Nathaniel. – De akkor még jó ötletnek tűnt.
Nemrég kértünk egy második vonalat is, mert Micah a helyi alakváltó segélyhívó vonal egyik aktivistája volt, pontosabban AZ aktivista, akit a fiatal vérállatok bármikor megcsörgethettek, ha úgy érezték, nyakukig ér a szósz. Olyasmire kell gondolni, hogy például: „Figyi, itt vagyok egy kocsmában, és érzem, hogy kicsúszik a kezemből a dolog, gyere értem, mielőtt még a nagy plénum előtt alakot váltok, és baj lesz.” Mert ugyan elméletileg nincsenek konkrét törvények az alakváltók ellen, csakhogy az újakkal megesik, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás, és hopp, felfalnak valakit, mielőtt még az eszükhöz térnének. És akkor a saját tárgyalásukat sem érik meg, mert a rendőrök úgy lepuffantják őket, mint egy veszett kutyát. És ha ezüstgolyót kap, akkor itt véget is ér a sztori, végleg, ám ha nem, akkor jön csak az igazi vérzivatar.
Micah tökéletesen megértette a bundások efféle (és egyéb) gondjait, értenie is kellett, hiszen ő volt a helyi leopárdkirály, a Nimir-Raj.
Őrült lihegés hallatszott a vonal másik végén, amitől egyből felültem az ágyban.
– Anita, Anita, Larry vagyok. Ott vagy? – jött a rémültnek hangzó folytatás.
Nathaniel kapta fel a kagylót:
– Hahó, Larry, itt van, adom – és már passzolta is át nekem.
Larry Kirkland szövetségi rendőrbíró, animátor és vámpírhóhér kolléga már rég nem volt az az ijedős fajta. Felnőtt a feladat-hoz, vagy csak túl sokat látott már, amióta együtt melózunk.
– Mi a baj, Larry?
– Hála az égnek, Anita! – sóhajtott fel nagy megkönnyebbülésében, így máris a legrosszabbra számítottam. Mert valamit kérni akar, de nagyon, valamit, ami rettenetesen nyomasztja.
– Mi a baj, Larry? – ismételtem hát meg a kérdést, és magam is meglepődtem saját aggodalmas hangomon.
– Velem semmi – nyelt nagyot Larry –, csak Tammy nincs jól.
Szorítani kezdtem a telefont. A felesége Tammy Reynolds nyomozó, a helyi Természetfeletti Nyomozócsoport tagja. Elsőre az ugrott be, hogy munka közben történt vele valami.
– Mi történt Tammyvel?
Micah hozzám simult, és Nathaniel is csendben maradt. Ők is ismerték, mind a hárman ott voltunk a lakodalmukon. Mit ott voltunk?! Én voltam Larry tanúja.
– A baba, Anita. Elkezdődtek a fájások.
Ettől meg kellett volna könnyebbülnöm, és mégsem.
– De hiszen még csak az ötödik hónapban van, Larry.
– Tudom, tudom. És a dokik próbálják is leállítani a dolgokat, csak épp nem nagyon megy… – halt el a hangja a mondat közepén.
Tammy és Larry már jártak egy ideje, amikor Tammy teherbe esett, és négy hónapos volt a pocaklakó, amikor összeházasodtak. És most lehet, hogy az a gyerek, aki miatt mindketten felborogatták az életüket, meg se születik. Vagy ha meg is születik, nem marad életben. Ó, a fenébe is.
– Larry, figyelj… Jézus, Larry, iszonyúan sajnálom. Mit tehetek értetek? – kérdeztem, mert bár gőzöm se volt, miféle hasznomat vehetnék egy ilyen helyzetben, bármire kész voltam értük. Larry jó barát, és most annyira odavan.
– Reggel nyolckor gépre kéne ülnöm, hogy elrepüljek halottkelteni az FBI-nak.
– Ja, a szövetségi tanú, aki meghalt, mielőtt még vallomást tehetett volna – bólintottam, még ha azt nem is láthatta.
– Igen. Szövetségi rendőrbíró halottkeltőt akartak, mert a bíró csak úgy fogadja el egy zombi vallomását.
– Igen, emlékszem – bólintottam megint, sokkal nyomorultabbul. Nem fogom visszautasítani, hiszen szegény Tammy kórházban fekszik, csak ne utálnék ennyire repülni. Bocs, nem utálom, csak rettegek. Hogy cseszné meg.
– Tudom, hogy mennyire utálsz repülni – mondta éppen Larry, mire önkéntelenül is elmosolyodtam, hogy még a nagy aggodalom kellős közepén is ilyen figyelmes.
– Nem gond, Larry. Máris utánanézek, hogy van-e még hely a járaton, ha nincs, megyek egy későbbivel.
– Az ügy dossziéja bent van az irodában, a Halottkeltő Rt.-ben.
Épp összeszedtem mindent, amikor Tammy hívott, szóval egyben van, és ha halovány emlékeim nem csalnak, a földön hever az aktatáskám, amibe elraktam. Az ügynököt úgy hívják… – itt elakadt. – Nem jut eszembe. Jaj, a francba is, Anita, nem emlékszem a nevére – kezdett bepánikolni.
– Semmi gáz, Larry, megtalálom. Felhívom az ügynököt, hogy új szereposztás van.
– Bert ki fog akadni – jegyezte meg Larry. – Neked majdnem négyszeres a díjad, mint az enyém.
– Egy kialkudott szerződésen már nem változtathatunk.
– Nem. Épp azért fog Bert kiakadni. Hogy meg se próbáljuk.
Elnevettem magam, annyira igaza volt. Bert volt régebben a főnök a Halottkeltőnél, de aztán mi, halottkeltők kisebb palota-forradalommal üzleti igazgatóvá fokoztuk le. Kész tények elé állítottuk, hogy ez van, ezt kell szeretni. Vagy lehet nem szeretni, és akkor lehet venni a kalapot. Persze rögtön elkezdte szeretni, amikor megtudta, hogy a pénze ugyanannyi marad.
– Bemegyek az irodába az anyagért, és repülök. Szó szerint.
A meló miatt ne aggódj, csak magadra vigyázz. Meg Tammyre.
– Köszönöm, Anita. Nem is tudom, hova lennék… most mennem kell, itt a doki – és letette.
Visszaadtam a kagylót Nathanielnek, aki a helyére tette.
– Mekkora a baj? – érdeklődött Micah.
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállamat. – Szerintem Larry se tudja pontosan – és már másztam is ki a langyos testmelegből.
– Hova mész? – kérdezte akkor Micah.
– Repjegyet kell szereznem, és meg kell találnom bizonyos iratokat.
– Egyedül akarsz valahová elrepülni? – ült fel Micah. Felhúzta a mellkasához a térdét, és átkarolta, úgy nézett rám.
– Aha – néztem rá meglepetten.
– És mikor jössz haza?
– Holnap. Vagy holnapután. Legkésőbb.
– Akkor minimum két jegyet foglalj.
Nem esett le egyből, de aztán persze koppant a tantusz. Halottkeltő vagyok és vámpírhóhér. Legalábbis a rendőrség szemében ennyi. És szövetségi rendőrbíró, mert minden vámpírhóhért, aki átvergődött valahogy a fegyveres vizsgán, és eltalálta a céltáblát, felvettek a szövetségiek, hogy növeljék a jogköreinket és persze a sajátjukat felettünk. Elméletileg legalábbis. Ugyanakkor viszont St. Louis Vámpírurának, Jean-Claude-nak is a halandó szolgája voltam, amiről nyilván már nem tudtak a zsaruk, de attól még az voltam, és ezzel megnyertem tőle, mármint Jean-Claude-tól pár igen különös képességet. Köztük az ardeurt, ami annyit tesz, hogy a testemet nem csak kajával kell táplálnom, hanem szexszel is, és ha egy-két étkezés kimarad, abba belebetegszem.
Ami önmagában még nem lenne nagy ügy, ha ezzel nem árt-hatnék azoknak, akik metafizikailag hozzám kötődnek. De nem egyszerűen árthatok, akár zéróra is meríthetem az életenergiájukat. Vagy B verzióként az ardeur választ magának kaját. Ez annyit tesz, hogy akaratomtól függetlenül életre kel bennem, és áldozatot választ magának. És nekem ebbe a választásba nem kifejezetten enged beleszólást. Ami több mint ciki.
Ezért aztán a pasijaim és néhány jó barát voltak az élelmiszer-raktár. Folyamatosan nem lehet mindig ugyanazzal az egy emberrel táplálkozni, mert a végén még halálba szeretném, szó szerint. Jean-Claude évszázadok óta együtt él ezzel, de a bennem lakó ardeur kicsit más, vagy csak az ő kontrollja sokkal jobb, mint az enyém. Dolgozom rajta, nem az, de még messze van a tökéletestől, és a rossznál is rosszabb ötlet lenne egy zsúfolásig megtelt repcsin elveszítenem az uralmamat fölötte. Vagy egy szövetségi zsarukkal teli furgonban.
– Akkor most mi legyen? – tanácstalanodtam el. – Nem vihetem magammal a pasimat egy szövetségi eseményre.
– Csakhogy most nem szövetségi rendőrbíróként mész – ingatta a fejét Micah. – Most halottkeltőnek hívnak, vagyis mondhatod, hogy az asszisztensed vagyok. Arra nem mondhatnak semmit.
– És miért te mennél? – nyúlt el az ágyban Nathaniel, fejét a párnájára feltámasztva, a takarót sejtelmesen az ágyékára gyűrve.
– Mert legutóbb te tápláltad – felelte rá magától értetődően
Micah, és biztatón meglapogatta a vállát. – Ráadásul én gyakrabban megetethetem anélkül, hogy rosszul lennék, vagy elgyengülnék.
– Persze, mert te Nimir-Raj vagy, én meg csak egy mezítlábas leopárd – morogta duzzogva a másik, majd nagyot sóhajtott. – Nem műsorozok, csak épp még soha nem hagytatok tök egyedül ebben a nagy házban.
Összenéztünk Micah-val, és mindketten ugyanarra gondoltunk. Vagy fél éve éltünk hárman együtt, ők ketten egyszerre bútoroztak be hozzám. Vagyis külön-külön egyikükkel se jártam. Persze, volt, hogy kettesben randiztam valamelyikükkel, és szexelni se szexeltünk mindig csoportosan, de aludni mindig együtt aludtunk.
Nathanielnek ráadásul, Micah-val és velem ellentétben nem is nagyon volt igénye arra, hogy egyedül legyen. Nem az a magányos farkas típus. Fogalmazhatnék úgy is, hogy utál egyedül lenni.
– Akarsz Jean-Claude-hoz költözni erre a pár napra? – vetettem fel.
– Gondolod, nélküled is szívesen látna? – kérdezett vissza.
Értettem én, hogy mire céloz, de…
– Kedvel téged.
– Nem hinném, hogy bánná – csatlakozott Micah is. – Asher meg pláne nem.
Volt valami a hangsúlyban, amire felkaptam a fejemet. Asher Jean-Claude szárnysegéde volt. És a barátja, ellensége, szeretője, ismét ellensége és a hosszú, boldogtalan évszázadok sorában néhány boldog évtizedig társa egy asszony mellett, akit mindketten mélységes szerelemmel imádtak.
– Mi ez a hangsúly?
– Asher Jean-Claude-nál jobban kedveli a férfiakat – adta meg a magyarázatot Micah.
– Vagyis bepróbálkozott nálad meg Nathanielnél? – vontam össze a szemöldökömet.
– Nem, ugyan – nevette el magát Micah –, Asher mindig rend-kívül óvatos velünk. Tekintve, hogy már nemegyszer osztottuk meg vele és Jean-Claude-dal meg veled az ágyat meztelenül, azt kell mondjam, hogy Asher született úriember.
– Akkor meg mi ez a duma, hogy jobban kedveli a pasikat, mint Jean-Claude?
– Csak ahogy bámulja Nathanielt, amikor nem figyelsz.
– Téged nem zavar Asher? – pillantottam az ágyamban heverő másik meztelen pasira.
– Nem – rázta meg a fejét Nathaniel.
– És neked feltűnt, hogy bámul? Vagy csak Micah vette észre?
– Naná, hogy feltűnt – vonta meg a vállát békésen Nathaniel.
– És mégse zavar?
– Táncos vagyok, Anita – mosolyodott el –, vetkőzőtáncos.
Elég sokan bámulnak rám úgy.
– De velük nem alszol együtt meztelenül.
– Asherrel sem alszom együtt. A véremet veszi néha, hogy meg tudjon téged dugni. És lehet, hogy elég érzéki a dolog, de nem a szexről szól, hanem arról, hogy vámpír, és a véremet szívja.
Próbáltam valahogy agyban megoldani a szerelmi életem gordiuszi csomóját.
– Micah viszont arra céloz, hogy Asher a kajánál többet lát benned.
– Nem célzok semmire – javított ki Micah. – Csak azt mondom, hogy ha Asher nem gondolná, hogy te meg Jean-Claude berágnátok rá, már rég megkérte volna Nathanielt, hogy legyenek többek barátoknál.
– Ez komoly? – pislogtam egyikről a másikra.
Kórusban bólintottak, mintha tükör előtt begyakorolták volna.
– És ti tudtátok?
Megint a bólintás.
– És eddig miért nem mondtátok?
– Mert eddig te vagy én mindig ott voltunk, hogy vigyázzunk Nathanielre. Most meg nem leszünk.
Erre csak sóhajtani tudtam.
– Nem lesz semmi baj – legyintett Nathaniel. – Ha majd nagyon aggódom az erkölcseim miatt, legfeljebb Jasonnel alszom – mosolygott még ragyogóbban.
– Na és most mi olyan vicces? – kérdeztem dühödten. Utáltam, hogy nekem fel se tűnt ez az egész dolog Asherrel. Néha olyan lassúnak éreztem magam. Néha meg totálisan bénának ezzel a sok pasival az életemben.
– Olyan aggodalmas és döbbent arcot vágsz – ugrott négy-kézlábra az ágyon, és szépséges meztelenségében kúszni kezdett felém. Eddigre az ágy végén ültem, és egyszerre csak ott volt velem szemközt, hogy már menekülni se maradt időm, s ahogy elhúzódtam volna, egyszerűen legurultam a padlóra. Ültem a pucér seggemen a földön, és igyekeztem felmérni, hogy maradt-e néhány apró morzsányi méltóságom még.
– Ha azt mondom, hogy ez édi volt – hajolt le hozzám Nathaniel vigyorogva az ágyról –, nagyon dühös leszel?
– Aha – bólogattam, de nem lehetett nem mosolyogni.
– Akkor nem mondom – hajolt még közelebb, hogy megcsókoljon, de ahhoz nekem is fel kellett volna még térdelnem, hogy elérjen. – Szeretlek, Anita.
Feltérdeltem.
– Én is szeretlek – suttogtam bele a csókjába.
– Mondd meg, hová utazunk, és már intézem is a jegyeket! – hallottam Micah hangját az ágyról.
– Philadelphiába – szakítottam meg a szó erejéig a csókot.
Nathaniel az ágy lábába kapaszkodott fél kézzel, könnyedén tartotta magát, karizmai szépségesen belefeszültek, ahogy a másik kezével kisodorta a hajamat az arcomból.
– Hiányozni fogsz.
– Te is nekem – bólintottam, és tényleg komolyan gondoltam. Egy asszisztenst még csak benyel valahogyan az FBI, de ket tőt már sehogy se tudnék kimagyarázni. Akkor menthetetlenül megindulna a pletyka és gyanakvás, hogy ugyan miben kell engem ennyire asszisztálni. Legalábbis én így gondoltam. Persze, Nathaniel meghökkentően lila szemeiben elmerülve már nem is voltam annyira biztos benne, hogy izgat, mit gondol felőle az FBI. Nem annyira. De kevéske kételyem azért csak maradt.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza