Főkép

A Világok arca: Baraka alkotói ismét kitettek magukért. Öt földrészen, számtalan országban és a legváltozatosabb helyszíneken forgattak évekig, hogy bő másfél órára ismét körbevigyenek minket a Földön. Ha van film, amit a látvány miatt érdemes megnézni moziban, akkor a Szamszára mindenképpen ilyen. A majdnem öt év alatt, 70 milliméteres filmre forgatott műben egy másodpercnyi emberi hang sem hallatszik, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt. Az etno, chill-out vagy teljesen mindegy, hogy hívjuk, de jó és kellemes zene, amely végigkíséri az egész filmet, úgy működik, mint egy jótékony füldugó. Bár megadja a képek alaphangulatát, annyira azért nem tolakodó, hogy akár a figyelmünk legkisebb részét is elvonná a képektől. Segít minket utazni, de nem válik zavaróvá, mint a villamoson mellettünk utazó tinédzser túl hangos fülhallgatója.

A film idilli és nyugodt látképekkel nyit, hogy legyen időnk hozzászokni, hogy itt most sem izgulni, sem drukkolni, sem azonosulni nem kell majd senkivel, csak ülni, nézni és szívni befelé a világ ezerféle arcát, formáját és színét. Ám az alkotók nem csak a szép és kellemes dolgokat tartották fontosnak megörökíteni – az egyik legkellemetlenebb rész például egy ipari húsfeldolgozó üzem mindennapjainak a felvillantása.  Viszont ezzel a résszel sem estek át a ló túloldalára, még éppen annyira gyomorforgatóak a képek, mint amennyi esztétikát is fel lehet bennük fedezni. Az alkotóknak szerencsére az sem volt célja, hogy a békés és gyönyörű természettel szembeállítsák az emberiséget. Bár nem egy rész szól a nyomorról, a rosszról, az emberi kultúra legaljáról, semmi patetikus nincs a képekben, csak élesen és vibrálóan örökítik meg pl. a szemétben turkáló gyerekeket. Nem oktatnak, nem tanítanak, nem akarják felnyitni a szemünket, csak megmutatják, hogy mi az, amit nem szoktunk észrevenni.

A Szamszárában óvatosan egyensúlyozottak a természeti és épített, tiszta és koszos, katasztrófa sújtotta és virágzó helyszínek, ami az emberi kultúra ábrázolására is igaz. Került a filmbe európai, ázsiai, afrikai, vallási, művészi, profán, kedves és szenvtelen is, mindez elképesztően részletgazdagon. A laptopról letöltött filmek nézéséhez szokott szem lubickolhat az éles és pontos apróságokban, amelyek egyébként rengeteg mindent elárulnak. Az egyik jelenetben például, amikor ázsiai táncosnők mutatják be a tradicionális táncukat, nem lehet nem észrevenni, hogy a ruhájuk, az ékszereik és a fejdíszük is műanyag. Az ilyen ambivalenciák és megfigyelhető huncutságok miatt érzi úgy a néző, hogy ez hiába csak egy film, valahogy sokkal mélyebbre mutat, mint amennyit feltételeznénk róla.

Persze nem elég megnézni kétszer a Szamszárát, hogy ismerjük a világmindenség titkait és a bolygó gazdagságát, de kedvet igencsak csinál hozzá. Ezért jó film a Szamszára – utaztat is, mesél is, de nem eleget. Hagy annyi hiányérzetet az emberben, hogy igényünk legyen ülni és nézni akármit még órákig. Kár, hogy az én szemem nem 70 milliméteres filmre forgat.