Főkép

Az úgy volt, hogy nem is tudom mikor láttam/hallottam utoljára élőben a Pál Utcai Fiúkat. Pedig emlékszem még, amikor az ő koncertjeiket is „vadásztam” – mint oly sok más alternatív zenekarét – és próbáltam ott lenni mindenhol, amerre felléptek. No, igaz ez nagyjából úgy húsz éve volt, de most is él még bennem egy balatonkenesei koncert képe – talán ez volt az első alkalom? –, ahol a művelődési házban a Ladánybene 27-el közösen léptek fel. Vagy a Pecsa szabadtéri színpadán tartott koncert, amire csapatostul érkeztünk és nagyon, de nagyon lelkesen vetettük bele magunkat az első sorok forgatagába.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, változtam valamennyit én is és változott valamennyit a zenekar is. Több lépés távolság alakult ki és manapság már csak évi egy-két alkalommal járok a koncertjeikre. A mostani produkció alapján viszont megfordult a fejemben, hogy talán növelni kellene ezt a számot, mert igencsak jól érezte magát a közönség és a zenekar is.

De ne szaladjunk előre, hiszen elsőként Frenk állt a világot jelentő deszkákra. Hogy őszinte legyek, anno a Hiperkarma sem volt a szívem csücske és Frenk önálló produkciójáért sem rajongok. Valahogy nem jön be nekem a zene és a szöveg. Azt azonban el kell ismerni, hogy ez az ember színpadra termett. Megjelenése és előadásmódja ugyan könnyed és laza stílusjegyekből áll, mégis átszüremlik rajta a nagyfokú magabiztosság és profizmus. E mellett nagyon erős, szuggesszív hatás is megfigyelhető; a hallgató/néző könnyen az előadó hatása alá kerül. Így alapvetően minden adott lett volna egy remek kis produkcióhoz, azonban – ahogy azt B kollega is megjegyezte – az este folyamán sikerült olyan számokat műsorra tűzni, amelyek zeneileg nem a legkiemelkedőbb alkotások. Egyszerű, egy-két akkordot használó nóták csendültek fel sorozatban és e mellett Frenk hiába próbálkozott, valahogy csak keveseknek jött át a mondanivalója. Ráadásul az egyik szám – címet nem tudok – zeneileg szinte tökéletes másolata volt a Balaton együttes „Levert vagy” című nótájának.

A megítélésem szerint elég felemásra sikeredett produkció végén elégedetten konstatáltam, hogy míg a színpad előtt ugyan nem tapostuk egymás sarkát, addig a hátsó traktusokban és a pultok előtt elég nagy tömeg gyűlt össze. Nem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk, de határozottan örültem a dolognak, hiszen ez azt jelenti, hogy még mindig aktuális a PUF és még mindig vannak, akik örömmel hallgatják a zenéjüket. Ha a közönség összetételét vesszük szemügyre, akkor megállapítható volt, hogy mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztály nagy számban képviseltette magát a koncerten. Ez is csak azt erősíti, hogy nem egy adott korosztálynak szól ez a zene.

Maga a koncert úgy lett felépítve, hogy teljes egészében lefedje a PUF lassan harminc éves működését. Ugyanúgy ízelítőt kaphattunk a kezdeti időkből („Bál”, „Ilyen egy férfi?”, „Utolsó év”), mint a legutolsó nagylemez (Legelő) anyagából („Mi kell hozzá?, „Legelő”). Ennek megvolt az az előnye, hogy teljes képet kaphattunk a „felhozatalból”. A közönségnek egyébként nem nagyon kellett semmiféle buzdítás, hogy megmozgassa a tagjait vagy akár csak odafáradjanak a színpad elé. Még el se kezdődött a PUF koncertje, már eléggé nehéz volt bejutni közvetlenül színpad elé. Miután Lecsóék a húrok közé csaptak, azonnal megindult az ének és a tánc a közönség soraiban. És ez ki is tartott a koncert végéig.

Összességében azt tudom mondani, hogy a zenekar továbbra is ennek a stílusnak az egyik „nagyágyúja” és ugyanúgy képesek „megőrjíteni” a rajongótáborukat, mint tették azt évtizedekkel ezelőtt. Az idő egyelőre nem tudott nyomot hagyni rajtuk és a lendület is töretlen.