FőképA klasszikusok újrafeldolgozása soha nem múló divat, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a kor és a közízlés változik ugyan, de a klasszikussá vált művek tartalmi értékei maradandóak. Ezúttal is egy feldolgozásról van szó, amelyben tömörítve kapjuk meg ugyanazt, amin a régebbi korok gyermekei még átrágták magukat.

Heidit, a svájci Alpokban lakó kislányt nevelőanyja előbb a nagypapihoz viszi, majd Frankfurtba, hogy ott egy tolószékes kislány társalkodónője legyen. A házhoz szállított barát egyszerű kis lény, a hétköznapi örömök leánya, így nem csoda, hogy a Hegyi Öreggel ugyanúgy megkedvelteti magát, mint a Sesemann családdal és szolgálóikkal. Csak ő szomorkodik és fogy egyre, mint a holdvilág, mert visszavágyik a hegyek közé, ahol sokkal jobban érezte magát, mint a városi házak között.

Hozzánk főleg angolszász nyelvterületről érkeznek szépirodalmi történetek, gyermekkönyveinket pedig a különféle népmesék mellett a német (Grimm) és a dán (Andersen) gyűjtések jellemzik. Ez okból a Heidi hiánypótlónak tekinthető, hiszen egy ifjúsági – még az 1880-as években mondta maga az írónő, Johanna Spyri, hogy „azoknak a gyerekeknek szól, akik szeretik a gyerekeket” – regényt tesz szépen illusztrált mesekönyvvé, azaz beemeli a svájci ifjúsági irodalmat a mese-köztudatba. Peter Stamm átirata kiváló, egyáltalán nem éreztem hiányt a történetszövésben, pedig tudom, hogy az eredeti mű ennek a szövegmennyiségnek a többszörösével született. A mégis felsejlő kisebb probléma inkább a felnőttek számára lehet zavaró.

Háttér-információ, hogy Heidi neve egybeforrott a svájci Alpok szépségével, de annyira, hogy Kelet-Svájcban még egy Heidiland is létesült. Emellett az interneten különféle helyeken olvasható, hogy a kivételesen képszerű tájleírások – nem csoda, hiszen az írónő a hegyek között töltötte gyermekkorát – szerettetik meg igazán a művet. Nos, ez gyakorlatilag csak utalás szintjén, egy-egy mondatban maradt meg ebben a tömörített változatban, még az illusztrációk is főként az embereket mutatják.

Megjegyzem, ez is érthető, hiszen rövid kötetről van szó, amelyben az alkotók előtt két lehetőség áll: vagy kiemelik a tájat, vagy teljesen belemossák a szövegbe. Ez utóbbi történt és nem is a szöveggel van a gond, hanem a képekkel, amelyek bár művésziek és igazán igényesek, mutathatnának többet is az alpesi tájból. Ez illett volna a műhöz, felemelte volna a kötetet az eredeti Heidihez, azonban, mivel kimaradt, így önmagában a mesekönyv nem kínál mást, csak egy komoly, szerethető történetet kellemes vizuális támogatással. A Heidi megtalálhatja a helyét a többi klasszikus mellett a mesekönyves polcon, de amint kicsit növekszik az olvasni szerető gyermek, kötelező lesz beszerezni az eredeti művet is.