Főkép

Scott Westerfeld neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, a Csúfok – Szépek - Különlegesek trilógia már korábban megjelent tőle a Könyvmolyképző Kiadónál. A Leviatán egy másik trilógia kezdete, mely, szintén ifjúsági, de nem egy elképzelt jövőt, egy disztópiát ír le, hanem az első világháború éveiben játszódik. Emellett viszont alternatív történelmi alapokra épül, és jó sok steampunk elemet rejt. És nagyon jó!
 
Bár nagyon szeretem a steampunk világát, az a tapasztalatom, hogy írásban ritkán működik, mivel annyira fontos része a látvány. Ami persze azzal is jár, hogy filmen, képregényben is akkor az igazi, ha a képi világ is rendben van, s ez jobbára sok pénz és/vagy kreativitás és tehetség kérdése. De önmagában ez sem menti meg az adott alkotást, ha maga a történet gyenge. A Leviatán legnagyobb erőssége épp az, hogy mind a világ, mind a sztori remekül van felépítve. Westerfeld egyik legfőbb trükkje az, hogy semmit sem pörget túl, ettől mind az események, mind a szereplők hihetővé válnak – a steampunk háttér meg egyszerűen szuper nála. És az sem mellékes, hogy Keith Thompson remek, egyszerre régies és menő fekete-fehér illusztrációi díszítik a gyönyörű kiállítású kötetet.
 
A Leviatán világában, az első világháború korszakában, a szembenálló felek az általuk alkalmazott technológiák terén is különböznek. A németek és szövetségeseik a „barkácsok”, akik elképesztő gépezeteket alkotnak (szigorúan véve miattuk steampunk a regény), míg az angolok a darwinisták, akik a génmanipuláció révén hoznak létre bámulatos – barkács szemszögből nézve istentelen – lényeket, amelyek gyakorlatilag hasonló dolgokra képesek, mint a németek gépei. És ez a koncepció annyira jól ki van találva és annyira jól működik, hogy legkevésbé sem lepne meg, ha olyan fanatikus tábora alakulna ki a Leviatánnak, mint amilyen mondjuk a StarWars-é (bár nyilván jóval kisebb – filmes feldolgozásról legalábbis egyelőre semmi hír).
 
A koncepcióból talán már sejthető, hogy mindkét táborból kapunk egy-egy főszereplőt. A barkácsokat Sándor herceg képviseli: az épp meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főherceg tizenéves fia, akit apja néhány hű embere igyekszik kimenekíteni az Osztrák-Magyar Monarchia területéről a semleges Svájcba. A fiú ugyanis, ha az épp kirobbanó háború úgy alakul, igényt támaszthatna a trónra, és ezt sokan szeretnék megakadályozni…
 
Darwinista részről egy közrendű skót fiatal a főszereplőnk, Deryn Sharp, akit az tesz különlegesé, hogy lány létére beáll a brit légierőhöz, persze a legmélyebb titokban, hiszen ott nőneműek nem szolgálhatnak. Ám Deryn, elhunyt édesapja nyomán imádja a repülést, és szívből rühelli a kornak megfelelő, tipikus lányos dolgokat. Emellett olyan víg kedélyű, szókimondó, kalandor természete van, hogy a legtöbb vele egykorú fiút is lefőzi.
 
Kettejük találkozása a legkevésbé sem kiszámítható módon történik, és Westerfeld olyan ügyesen és okosan adagol mindent, legyen az információ vagy esemény, hogy a regény végére legjobb esetben is csak remélhetjük, hogy a két fiatal, akiket persze az Isten is egymásnak teremtett, egyszer majd összejön. Mármint ahogy két ellenkezű nemű szokott, ha megpendül az a bizonyos húr.
 
A trilógia első részében gyakorlatilag kitör az első világháború, azonban a regény cselekménye megfontolt léptekkel halad, ám rendkívüli magabiztossággal. Úgy értem, Westerfield mesteri mesélő, aki nem siet el semmit. Sok mindent megtudunk mindkét főszereplőnkről, a világukról, és mindeközben rengeteget izgulhatunk, de bőven marad így is a következő két részre. Nem lő el minden puskaport már az elején, de ad annyit, hogy az ember tűkön ülve várja a folytatást.
 
Aztán az sem mellékes, hogy itt a lány főszereplő az igazán vagány, míg a fiúnak olyan tartása van, amihez hasonlót ritkán látni manapság – de a pátoszt épp úgy kerüli Westerfeld, mint a túlzott kapkodást. S hogy mindehhez még némi humor is jut, az már csak hab a tortán, akárcsak az utószó, melyben szerzőnk elmeséli, a valóság és a regény között mik a különbségek és hasonlóságok. Jöhet a Behemót!