FőképFülszöveg:
Amikor Cassidy Towne-t, New York legkönyörtelenebb bulvárújságíróját holtan találják, Heat nevezetes gyanúsítottak egész sorára bukkan, akik közül mindenkinek komoly indítéka volt, hogy végezzen Manhattan legrettegettebb sárdobálójával.
Heat gyilkossági nyomozását tovább komplikálja újabb találkozása a magazinszerzők szupersztárjával, Jameson Rookkal. Miután nemrég szakított a férfival, Nikki nem érzi úgy, hogy itt lenne az ideje megbirkózni az érzelmi teherrel. Csakhogy a jóképű, szellemes, Pulitzer-díjas író nagyon is érintett az ügyben, így kénytelen ismét együtt dolgozni vele. Megoldatlan kapcsolati problémák feszültsége és szexuális izzás tölti be a levegőt, miközben Heat és Rook hírességek és maffiózók, énekesek és prostituáltak, profi sportolók és bukott politikusok között indulnak a gyilkos keresésére.
Az új eset mindent elsöprő hullámokat kelt a titkok, eltussolt ügyek és botrányok világában.

Részlet a regényből:
Nikki Heat a pirosnál állt, és azon elmélkedett, vajon miért tűnik úgy, mintha sokkal lassabban váltana a lámpa, amikor nincsen forgalom. Az Amsterdam sugárút és a 83. utca sarkán mindenesetre egy örökkévalóság telt el, mire zöld lett. A nyomozó az első reggeli jelenésére igyekezett, és valószínűleg bekapcsolhatta volna a szirénát a bal kanyarhoz, de a gyilkosság rég megtörtént, az orvosszakértő a helyszínen volt, a holttest meg úgysem megy sehová. Heat kihasználta a szünetet, és visszahajtotta a kávéspohara fedelét, hogy megállapítsa, iható hőmérsékletűre hűlt-e már az ital. Az olcsó fehér műanyag megrepedt, a tető egyik fele a nő kezében maradt, a másik pedig továbbra is a pohár peremén nyugodott. Heat hangosan elkáromkodta magát, és a haszontalan darabot az anyósülés elé hajította a padlóra. Borzasztó nagy szüksége volt a koffeinlöketre, hogy kirángassa a reggeli kábulatából, és már nekikészült, amikor valaki rádudált a háta mögül. A lámpa végre zöldre váltott. Hát persze.
Nikki gyakorlott mozdulattal úgy döntötte meg a poharat, hogy a kávé ne löttyenjen ki az ujjaira, miközben a másik kezével balra tekerte a kormányt, és befordult a 83. utcába. Éppen elhaladt a Cafe Lalo előtt, amikor egy kutya rohant ki elé az útra. Heat beletaposott a fékbe. Forró kávé fröccsent a szoknyájára, őt azonban jobban aggasztotta a kutya.
Szerencsére nem ütötte el, még csak meg sem ijesztette. A kis termetű németjuhász- vagy huskykeverék merészen állt előtte az út közepén. Meg sem mozdult, csak Nikkit bámulta mereven. A nő rámosolygott, és integetett neki. Az állat továbbra is egy helyben állt. Határozott gonoszság áradt belőle, ahogy összeráncolt homloka és komor szemöldöke alól kihívóan méregette Nikkit hátborzongató tekintetével. De nem csak ez tűnt olyan furcsának rajta. Mintha nem is kutya lett volna. Németjuhásznak vagy huskynak túl kicsi volt, drótszerű barna bundáját szürke foltok tarkították. Az orra túlságosan vékonynak és hegyesnek látszott, inkább hasonlított egy rókáéra. Nem kutya volt.
Prérifarkas.
Ugyanaz a türelmetlen sofőr megint beletenyerelt a dudába Nikki mögött, mire a jószág odébbállt. Nem riadtan menekült, inkább csak elkocogott. Mozgásából sugárzott a vad elegancia, a gyorsaság és még valami más is. Arrogancia. Amikor átért a szemközti járdára, még egyszer hátrapillantott, pimaszul a nyomozó szemébe nézett, majd fürgén eltűnt az Amszterdam sugárút irányában.
Nikki napja meglehetősen nyugtalanítóan indult: előbb megijedt, ahogy kis híján elütötte a prérifarkast, aztán az még nem átallotta a frászt is ráhozni a tekintetével. Mindenesetre továbbhajtott, és miközben a kesztyűtartóból előkapott zsebkendőkkel szárítgatta magát, arra gondolt, hogy bárcsak egy fekete szoknyát választott volna magának reggel a khaki helyett.

Az eltelt évek dacára Nikkinek még mindig nehézséget okozott az első találkozás a holttestekkel. Miután a 86. utca és a Broadway sarkán leparkolt az orvosszakértő furgonja mögött, és mint egy némafilmet figyelte a sürgölődő halottkémet, szokás szerint arra gondolt magában, hogy ez tulajdonképpen így van jól.
Az orvosszakértő a járdán guggolt egy fehérneműbolt és egy újonnan nyílt ínyencpékség közös kirakata előtt. Nikki ennél szokatlanabb párosítást nem is igen tudott volna elképzelni. Onnan, ahol ült, nem láthatta az áldozatot. A szemétszállítók sztrájkja miatt a hulladék megtöltötte a lefolyókat, és derékmagasságig érő kupacokban állt a járdán, eltakarva a holttestet szem elől. A nyomozó még a reggeli hűvösben is érezte a kétnapos rothadás bűzét. A szeméthalom egyetlen előnye az volt, hogy távol tartotta a bámészkodókat. Legalább tucatnyi korán kelő ácsorgott már a kupacok mögött, és nagyjából ugyanannyian a sarki metrólejárat közelében kihúzott sárga rendőrségi szalagnál.
Nikki felnézett a közeli bank homlokzatán az időt és a hőmérsékletet felváltva mutató digitális órára. Még csak 6:18. Egyre sűrűbben fordult elő, hogy így kezdődött a szolgálata. A gazdasági válság mindenkit érintett, és bár nem tudta eldönteni, hogy a rendőrségi kiadások csökkentése vagy egyszerűen a bűnözést erősítő elszegényedés – esetleg mindkettő – miatt, de mostanság több holttesttel találkozott. Nem kellett hozzá a híradó sem, hogy feltűnjön, mennyivel gyakoribbak lettek a gyilkosságok.
Persze a statisztika mit sem számított, minden egyes áldozat jelentőséggel bírt a számára. Nikki Heat megígérte magának, hogy sosem fogja futószalagon kezelni a gyilkosságokat. Nem az ő stílusa volt, és képtelen is lett volna rá.
Lassan tíz éve, hogy őt is veszteség érte, de hiába kérgesedett meg a lelke édesanyja meggyilkolása után, az empátia nem veszett ki belőle. Az őrs parancsnoka, Montrose kapitány, egyszer azt mondta neki, hogy éppen emiatt ő a legjobb nyomozója. Mindent tekintetbe véve azért jobban örült volna, ha ezt fájdalom nélkül sikerül elérnie, de hát valaki más osztotta a lapokat, éppen ezért most itt ült ezen az amúgy gyönyörű októberi reggelen, és érezte, hogy egyre zaklatottabbá válik.
Nikki végigment a szokásos rituáléján: az áldozatra gondolt, kialakította a kapcsolatot az üggyel saját veszteségének fényében, édesanyjára emlékezve. Mindez teljes öt másodpercébe telt. Viszont most már tudta, hogy készen áll.
Kiszállt az autóból, és munkához látott.
Heat nyomozó két szemétkupac között átbújt a sárga szalag alatt, és azonnal megtorpant. Döbbenten vette észre saját magát a First Press magazin címlapján, ami egy szemeteszsákból kandikált ki egy tojástartó és egy pecsétes párnahuzat között. Te jó ég, hogy mennyire gyűlölte ezt a pózt: egyik lábát feltette egy székre a kapitányságon, karba fonta a kezét, Sig Sauerje pedig a csípőjén lógott a tokjában, közvetlenül a jelvénye mellett. Ráadásul ott volt az a rettenetes cím is:

A BŰNÖZÉSI HULLÁM TALÁLKOZIK A HŐHULLÁMMAL

Legalább valakibe szorult annyi jóérzés, hogy a kukába hajította, gondolta, majd két beosztottja, Raley és Ochoa mellé lépett az elkerített területen belül.
Az együtt a kedélyes „Rochoa” becenévre hallgató páros már javában dolgozott az ügyön. – Jó reggelt, nyomozó! – köszöntötték szinte egyszerre a főnöküket.
– Jó reggelt, nyomozók!
– Megkínálnálak egy kávéval – nézett fel Raley –, de látom, már viselsz egyet.
– Nagyon vicces. Még reggeli rádióműsorod is lehetne – felelte a nő. – Hadd lássam, mink van. – Heat alaposan megnézte magának az áldozatot, miközben Ochoa beszámolt mindarról, amit eddig megtudtak. A férfi latin volt, harminc-harmincöt éves, munkásruhát viselt, és a hátán feküdt egy csomó szemeteszsák között a járdán. Egy förtelmes seb és több harapásnyom éktelenkedett a nyaka puha alsó felén meg a hasán, ahol a pólója is elszakadt.
Nikkinek eszébe jutott a prérifarkas, és az orvosszakértőhöz fordult. – Miféle harapásnyomok ezek?
– Azt mondanám, hogy a halál beállta után keletkeztek – válaszolt a férfi. – Látja ezeket a sebeket a kezén meg az alkarján? – mutatott az áldozat nyitott tenyerére. – Azok nem állattól származnak. Akkor szerezhette őket, amikor valamilyen éles fegyverrel támadtak rá, és ő védekezett. Azt mondanám, egy kés lehetett vagy egy papírvágó. De ha életben lett volna, amikor a kutya megharapta, a kezén is lenne nyoma, márpedig ott nincs. És nézze meg ezt! – Heat letérdelt a holttestnél guggoló férfi mellé, aki gumikesztyűs ujjával egy lyukra mutatott az áldozat pólóján.
– Ezt kés szúrta át – állapította meg Nikki.
– A boncolás után tudok biztosat mondani, de lefogadom, hogy ez okozta a halálát. A kutya valószínűleg csak a szemétben turkált, úgy akadt rá. – Elhallgatott egy pillanatra. – Ó, és Heat nyomozó!
– Igen? – Nikki kíváncsi volt rá, milyen információt tartogat még számára a férfi.
– Nagyon tetszett a cikke a legfrissebb First Pressben. Elismerésem.
Nikki gyomra összeszorult, de nem szólt semmit, inkább csak megköszönte a dicséretet, és visszasietett Raleyhez meg Ochoához.
– Papírok?
– Semmi – rázta a fejét Ochoa. – Sem tárcát, sem igazolványt nem találtunk nála.
– Az egyenruhások átkutatják a környéket – tette hozzá Raley.
– Jó. Van szemtanúnk?
– Egyelőre nincsen – felelte Raley.
Heat félrehajtott fejjel nézett fel a Broadway mindkét oldalát szegélyező magas lakóépületekre. Ochoa olvasott a gondolataiban.
– Mindenkit kikérdezünk, akinek errefelé néznek az ablakai, hátha láttak vagy hallottak valamit.
Heat a beosztottjára nézett, és halványan elmosolyodott. – Jó. Annak is járjatok utána, hogy valamelyik üzletből nem vettek-e észre valamit. Nem lennék meglepve, ha a pékségben már hajnalok hajnalán is dolgoztak volna. És ne feledkezzetek meg a biztonsági kamerákról sem! Ha mázlink van, abból az ékszerboltból ott szemben talán elkaptak valamit. – Állával a pár házzal arrébb álló férfi felé intett, aki öt ülő kutyát tartott pórázon. – Az ott kicsoda?
– Ő találta meg a holttestet. 5:37-kor hívta a 911-et.
Nikki végigmérte a férfit. Úgy húszéves lehetett, vézna volt, szűk farmert és a nyakán színpadiasan átvetett sálat viselt. – Hadd találgassak! SZTKS. – Az Upper West Side-i kapitányságon különböző kódneveket találtak ki a környéken élő és dolgozó néhány jellegzetes embertípusnak. Az SZTKS a színész-táncos-komédiás-s a többi saját használatra kitalált rövidítése volt.
– Langyos. – Ochoa belepillantott a jegyzetfüzetébe. – Mr. T. Michael Dove, a Julliard színészhallgatója talált rá a holttestre, amikor azt éppen egy kutya harapdálta. Ahogy mondta, a sajátjai nekirontottak, mire az állat elmenekült.
– Hé! – szólt közbe Heat. – Mi az, hogy langyos? Színész.
– Igen, de az SZTKS ez esetben színész-táncos-kutyasétáltatót jelent.
Nikki kigombolta a blézerét, hogy eltakarja a kezét a bámészkodók elől, miközben kinyújtotta a középső ujját. – Felvetted a vallomását? – Ochoa felemelte a jegyzetfüzetét, és bólintott. – Gondolom, akkor itt végeztünk is – mondta a nő, de aztán eszébe jutott a prérifarkas, és az SZTKS-re pillantott. – Szeretnék kérdezni valamit tőle arról a támadó kutyáról.
A nyomozó azonnal meg is bánta a döntését. Tízlépésnyire járt a kutyasétáltatótól, amikor az felkiáltott: – Atyavilág, maga az! Maga Nikki Heat!
A bámészkodók azonnal közelebb húzódtak, bár valószínűleg inkább csak az érdekelte őket, hogy mire föl a hirtelen támadt izgalom, és fogalmuk sem volt róla, kit látnak valójában. Azért Nikki nem kockáztatott. Ösztönösen a járdára szegezte a tekintetét, és elfordult, ahogy a bulvárlapokban látta azoktól a hírességektől, akiket egy étteremből kifelé jövet meglestek a paparazzik.
Közelebb lépett, és egészen halkan szólította meg az SZTKS-t, reménykedve benne, hogy az veszi a lapot, és maga is visszavesz a hangerőből. – Jó reggelt, igen, Heat nyomozó vagyok.
Az SZTKS nemcsak hogy nem vett vissza a hangjából, egyenesen kiabálva folytatta: – Ó! Édes jó istenem! – És ezzel még nem értek véget Nikki megpróbáltatásai. – Kaphatok egy közös képet, Miss Heat? – Ezzel a másik két nyomozó felé nyújtotta a telefonját.
– Gyere, Ochoa! – szólt Raley. – Nézzük meg, mire mentek a helyszínelők.
– Azok ott… Rochoa? Ők azok, ugye? – kiáltotta a tanú. – Pont, mint a cikkben! – Raley és Ochoa nem is próbálták leplezni viszolygásukat, ahogy összenéztek, és továbbsiettek. – Hát jó – mondta T. Michael Dove –, akkor jobb híján ez is megteszi. – Ezzel kinyújtotta a telefont tartó kezét, egészen közel hajolt Heathez, és elkattintott egy képet.
Mint az itt-repül-a-kismadár generáció oszlopos tagja, Nikki is gyárilag arra volt programozva, hogy mosolyogjon, ahányszor csak fénykép készül róla. Ezúttal mégsem így tett. Olyan sebességgel tűnt el az életkedve, hogy semmi jót nem remélt az elkészült fotótól.
Rajongója szemügyre vette a telefonja képernyőjét. – Miért ilyen szerény? Hölgyem, ön egy országos magazin címlapjára került! A múlt hónapban Robert Downey Jr., ebben a hónapban meg Nikki Heat. Ön híres lett.
– Talán később erről is beszélgethetünk, Mr. Dove. Jelenleg jobban érdekel, hogy látott-e valamit, ami előbbre viheti a nyomozást.
– El sem hiszem – szólt a férfi. – New York első számú gyilkossági nyomozójának a szemtanúja vagyok.
Nikki azon kezdett gondolkodni, hogy vajon az esküdtszék bűnösnek találná-e, ha itt és most beleeresztene egy golyót ebbe az emberbe. Ahelyett, hogy végzett volna vele, végül azonban csak ennyit felelt: – Ez azért nem egészen így van. Most viszont szeretnék feltenni…
– Hogy nem maga az első számú gyilkossági nyomozó? A cikk szerint pedig az.
Az a cikk!
Az az átkozott cikk!
Meg az az átkozott Jameson Rook, aki megírta!
Rossz érzése volt az első pillanattól fogva. Júniusban a magazin azzal bízta meg Rookot, hogy számoljon be New York egyik legsikeresebb gyilkossági csoportjának mindennapjairól. A rendőrség hozzájárult, mert ha sikerekről van szó, nem jöhet rosszul a publicitás, főleg úgy, hogy még a nyomozókat is közelebb hozza az emberekhez. Nikki Heat nem rajongott az ötletért, amikor az ő csapatát választották, de végül együttműködött az újságíróval, mert Montrose kapitány ráparancsolt.
Amikor Rook megkezdte egyhetes munkáját a csapattal, az volt a terv, hogy felváltva követi a nyomozókat. Az első nap végére azonban azt találta ki, hogy jobban el tudná mesélni a történetet, ha a csoport vezetőjét követné, és az ő szemén keresztül mutatná be a teljes képet. Nikki azonnal átlátott a férfin, és biztos volt benne, hogy az egészet csak azért találta ki, mert minél több időt akar vele tölteni. És nem is tévedett: Rook előbb csak egy italra próbálta meghívni, aztán már vacsorára meg reggelire is, később pedig backstage belépőt ajánlott a Steely Dan-koncertre a Beaconba és meghívót Tim Burton rajzainak koktélpartival egybekötött megnyitójára a Modern Művészetek Múzeumába. Rook szívesen dicsekedett híres barátaival, de tény és való, ezek igazi ismeretségek voltak.
A férfi ráadásul jóban volt a polgármesterrel is, aki elintézte neki, hogy jóval az eredeti megbízatásának lejárta után is Heat nyomozó mellett maradhasson. Aztán idővel Nikkit minden fenntartása ellenére elkezdte érdekelni a férfi. Nem azért, mert a világon mindenkivel tegeződött Micktől Bonón át Sarkozyig. És nem is azért, mert fess volt, vagy jól nézett ki. Egy formás hátsó csak egy formás hátsó, semmi több – bár azért megfeledkezni sem kell róla. Igazából az összkép volt rá hatással.
Rook, úgy, ahogy volt.
Akár Jameson Rook sármos nyomulása, akár a Nikkiben a férfi iránt feltámadt vonzalom volt az oka, végül lefeküdtek egymással.
Aztán megint lefeküdtek egymással. Aztán megint. Aztán megint… A szex Rookkal mindig észbontó volt, de visszagondolva a nő azért úgy érezte, néha talán a józan esze is felülkerekedhetett volna. Csakhogy ha együtt voltak, a gondolkodást és a józan észt kivétel nélkül mindig háttérbe szorította a vágy. Ahogy a férfi mondta aznap este, miután a zuhogó esőtől bőrig ázva értek haza, és a konyhában szeretkeztek: – Ezt vétek lett volna kihagyni. – Író, gondolta a nő, és mégis igazat beszélt.
Végül pont az a hülye cikk állt közéjük. Rook még nem mutatta meg neki a kéziratot, amikor a fotós megjelent a kapitányságon, hogy elkészítse a cikkhez tartozó képeket. Az első ómen az volt, hogy Nikkin kívül senki nem látszott rajtuk. A nő ragaszkodott hozzá, hogy a csapatot is fényképezzék, főleg Raleyt és Ochoát, a két jobbkezét, de csak annyit ért el, hogy a fotós hajlandó volt néhány csoportképet készíteni, amelyeken a többiek is ott álltak a háta mögött.
A pózok voltak a legrosszabbak. Amikor Monroe kapitány parancsba adta, hogy együtt kell működnie, Nikki arra gondolt, talán megörökíthetnének néhány életszerű pillanatot, de az idegesítően rámenős fotós azonnal hozzálátott, hogy mindent úgy állítson be, ahogy neki tetszik. – Ez a címlapra lesz – mondta a férfi. – Oda nem kerülhetnek spontán képek. – Így hát Nikki engedelmeskedett az instrukcióknak.
Legalábbis addig, amíg a fotós arra nem utasította, hogy vágjon szigorú arcot a fogda rácsai között. – Gyerünk, hadd lássam azt a tüzet, amivel az édesanyját akarja megbosszulni, ha már annyit olvastam róla.
Aznap este Nikki addig nyaggatta Rookot, amíg az végül megmutatta neki a cikket. Miután végzett az olvasással, arra kérte a férfit, hogy őt hagyja ki belőle. Nem csak mert úgy állította be őt, mintha a kapitányság sztárja lenne, és a többiek csak nyúlfarknyi szerepet játszanának a nyomozásban. Még csak nem is az volt a baj, hogy a cikk elkerülhetetlenül hírnevet fog szerezni neki – a Hamupipőke volt Nikki egyik kedvenc filmje, de jobban szerette volna, ha a történet megmarad mesének, és nem lesz belőle valóság. A legfőbb ellenvetése az volt, hogy a cikk túl személyes. Főleg az édesanyja meggyilkolásáról szóló része.
Nikki számára úgy tűnt, Rookot elvakítja a saját alkotása. Akármivel próbálkozott, a férfinak megvolt rá a válasza. Azt mondta, bárkiről is írt eddig, az illető mindig berezelt a megjelenés előtt. A nő erre azt felelte, hogy akkor talán Rook végre elkezdhetne hallgatni rájuk. Veszekedni kezdtek. A férfi közölte, hogy nem szerkesztheti ki Nikkit a cikkből, mert az egész róla szól. – És még ha bele is egyeznék, mit tehetnék? Le van zárva. Már tördelik.
Akkor találkoztak utoljára. Azóta három hónap telt el.
Nikki úgy érezte, egyáltalán nem fogja bánni, ha a férfi soha többé nem kerül a szeme elé, de Rooknak esze ágában nem volt csendben visszavonulni. Talán azt remélte, hogy újra magához édesgetheti őt. Különben miért hívogatta volna Nikkit a sorozatos elutasítások és a rideg elzárkózás ellenére? Egy idő után azért rájöhetett, hogy nem terem számára babér, mert nem próbálkozott tovább. Legalábbis két héttel ezelőttig, amikor a magazin az újságosokhoz került, és Rook egy dedikált példányt, egy palack Silver Patrónt meg egy kosár lime-ot küldött neki tapogatózás gyanánt.
Nikki a kukába gyűrte a First Presst, a piát pedig továbbajándékozta Ulett nyomozónak, aki úgy döntött, hogy korkedvezményes nyugdíjba vonul, levontatja a hajóját Fort Leonard Woodba, Missouriba, és nekiáll áztatni a kukacokat. Miközben a búcsúbulin mindenki tequilával mérgezte magát, Nikki inkább a sört választotta.
Ez volt névtelensége utolsó éjszakája. Abban reménykedett, hogy mint Mr. Warhol annak idején megjósolta, a hírneve nem fog tovább tartani tizenöt percnél, csakhogy bármerre járt az elmúlt két hétben, mindenütt ugyanazt tapasztalta. Néha csak megbámulták, máskor viszont megjegyzéseket is tettek, ami mindig nagyon bosszantotta. Nem csak azt találta kellemetlennek, hogy felismerik, de minden egyes tolakodó pillantás, minden egyes megjegyzés, minden egyes mobiltelefonos fénykép Jameson Rookra meg a hamvába holt románcra emlékeztette, amit annyira szeretett volna már maga mögött tudni.
Az egyik óriás snaucer végül nem tudott ellenállni a kísértésnek, és nekiállt lenyalni a tejet meg a cukrot Nikki szoknyájának szegélyéről. A nő megsimogatta a kutya fejét, és igyekezett visszahozni T. Michael Dove-ot a földre. – Minden reggel errefelé sétáltatja a kutyáit?
– Igen, hetente hatszor.
– És látta máskor is az áldozatot?
A férfi hatásszünetet tartott. Nikki őszintén remélte, hogy még csak a tanulmányai elején jár a Julliardon, mert meglehetősen amatőr színészi teljesítményt nyújtott.
– Nem – felelte végül.
– A kollégáimnak azt mondta, az áldozatot éppen egy kutya harapdálta, amikor maga észrevette. Le tudná nekem írni azt a kutyát?
– Kísérteties volt, nyomozó. Mint egy kis pásztorkutya, csak valahogy olyan vad, ha érti, mire gondolok.
– Mint egy prérifarkas? – kérdezte Nikki.
– Hát, igen, talán. De ne hülyéskedjen már velem! Amikor utoljára körülnéztem, még New York közepén voltunk.
A nő maga is éppen erre gondolt. – Köszönöm az együttműködését, Mr. Dove.
– Viccel? Olyan blogbejegyzést írok erről ma este, hogy na!
Megszólalt Heat telefonja, és gyorsan otthagyta a tanút, hogy felvegye. A központból szóltak, hogy egy névtelen bejelentő szerint betöréses gyilkosság történt. Miközben az ügyeletest hallgatta, a nő elindult Raley és Ochoa felé. A két nyomozó olvasott a testbeszédéből, és már kezdtek is készülődni az induláshoz, mielőtt még letette volna a telefont.
Nikki körülnézett. Az egyenruhások nekiláttak, hogy bejárják a tetthelyre néző épületeket. A boltok még vagy két óráig biztosan nem nyitnak ki, a helyszínelők pedig azzal voltak elfoglalva, hogy alaposan átfésüljék a környéket. Egyelőre úgysem volt mit tenniük.
– Van még egy ügyünk, fiúk. – Nikki kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és Raley kezébe nyomta. – Itt van a cím, kövessetek! Hetvennyolcadik utca, a Columbus és az Amsterdam között.
Nikki felkészült az újabb holttesttel való találkozásra.

A Kiadó engedélyével.