Főkép

Ha az olvasó-néző belegondol, Tennessee Williams Orefusz alászáll című drámája tulajdonképpen csupa közhelyből építkezik: az ember magányára, a kirekesztettségre – melyet mind kapcsolatainkban, mind pedig szélesebb, társadalmi szinten is, például idegengyűlölet formájában nap mint nap megélünk –, a szeretet hiányára, egy kis közösség belterjességére, titkokra és elhallgatásokra alapozza a dráma cselekményét. Néhol már-már giccsbe és túlzó érzelemkitörésekbe fulladó jelenetekkel erősíti ezt az érzést. Az ókori Orfeusz-mítoszt modern környezetbe helyező, annak minden tragikus vonását kihasználó és elementáris erővel megjelenítő dráma azonban mégsem töredezett vagy akadozó, „fáradtnak” pedig a legkevésbé sem nevezhetnénk: olyan dolgokról beszél, melyek bár valóban közhelyesnek tűnhetnek, mégis megszólítják, párbeszédre invitálják a mai befogadót.
 
Bár nem a Nemzeti Színház legújabb bemutatójáról van szó, mondanivalóját és közérthetőségét a mai világban mi sem erősíthetné meg jobban, mint az, hogy évek óta rendszeresen játsszák és az érdeklődés nem lankad: a Nemzeti színészei ugyanis képesek voltak olyan módon életre kelteni, megszólaltatni a dráma még egysíkúnak tűnő szereplőit is, hogy a darab egy percre sem veszít lendületéből: a nézők elé tárt kép egyre színesebbé, a feszültség pedig egyre inkább tapinthatóvá válik, ahogyan a két főszereplő egyre közelebb kerül egymáshoz, ezzel hatalmas belső konfliktust előidézve a kisváros életében.
 
Már a díszlet is árulkodó: a viszonylag egyszerűen berendezett teret egy hatalmas lépcső választja ketté: a lépcsőt az élet és halál, Menny és Pokol között vezető átjáró szimbólumaként is értelmezhetnénk, ha nem válna egyre világosabbá az, hogy amit magunk előtt látunk, maga a Pokol. Ezt a szeretet nélküli, fojtogató poklot pedig egy személyben tökéletesen megjeleníti Udvaros Dorottya, aki Lady szerepében egy hozzá méltó sodró, lendületes, a karakter mélységét és tragikumát maximálisan kihasználó alakítással tulajdonképpen az egész darab hangulatát megalapozza: az ő hibátlan alakítása nélkül a dráma valószínűleg tényleg közhelyekbe fulladna.
 
Lady tragédiája azonban mit sem ér Val, a messziről érkezett, titokzatoskodó, ám viszonylag könnyen megfejthető idegen alakja nélkül: őt Szabó Kimmel Tamás testesíti meg, aki bár meggyőző alakítást hoz a darabban, mégsem ér Udvaros Dorottya nyomába; az ő alakítása kevésbé átélt és mély, sokszor mintha lélekben nem is lenne a színpadon, azonban azt a szemtelen flegmaságot és megjátszott nemtörődömséget, amelyet szerepe megkövetel, kifejezetten hitelesen alakítja.
 
Nála azonban sokkal színesebb, kiforrottabb játékot láthatunk a darab néhány mellékszereplőjétől, így például Nagy Maritól, az elesett, vallási fanatikus, törékeny madárka képében. De ugyanilyen meggyőző Bodrogi Gyula gonosz, velejéig romlott Jabe-je, aki valójában magát a halált alakítja: ő az, aki miatt egyszerre nem egy, hanem három élet veszett el, és ő az, aki még a halálos ágyáról is visszajár kísérteni. A darabon végigvonuló feszültséget tulajdonképpen az ő alakja szolgáltatja, hiszen annak ellenére, hogy csupán kis epizódszerepben látható, az általa oly hátborzongatóan hitelesen megformált romlottság és a Jabe nyomában járó halál végig ott vibrál a levegőben.
 
Az elmúlt években általam látott legjobb mellékszerepet azonban Molnár Piroska hozza, aki a hideg tekintetű, vizslató, kutakodó ápolónő szerepében egy-egy odavetett mondattal olyan feszültséget és konfliktust idéz elő, amely tulajdonképpen a szereplők további sorsát is befolyásolja: olyan színlelt nyugalmat és megjátszott kedvességet varázsol a nézők elé, hogy mikor színpadra lép, egy pillanatra mintha megfagyna a levegő: az ápolónő alakja kegyetlenségben méltó párja Jabe-nek, és ezt a szerepet Molnár Piroska maximálisan kiaknázza.
 
Ugyanez azonban nem mondható el a Mészáros Piroska által alakított Beulah és a Murányi Tünde által alakított Dolly szerepéről: bár a rendező két remek színésznőt választott, a probléma valószínűleg másból fakadt: a drámaíró által megálmodott karakterek nem elég ígéretesek, illetve pontosan olyan laposak és semmitmondóak, mint az a környezet, amit meg kellett jeleníteniük: az ő feladatuk volt megtestesíteni ugyanis a „helyi színezetet” ami egy unalmas, elhagyatott, azonban feszültségekkel, idegengyűlölettel és mindenféle devianciával szembeni mélységesen intoleráns környezetet jelent: ezt a képet árnyalja Szarvas József Talbott seriffje, aki kellő agresszióval és előítéletességgel közeledik mind Valhoz, mind pedig az egyéb deviáns „hajtásokhoz”, akiket ki kell metszeni a városka testéből. Ilyen figurának tekinthető Söptei Andrea Carolja is, aki bár néha túlzóan és kissé ripacskodva jeleníti meg az útját kereső, törékeny, bolond lány alakját, mégis egy olyan színfolt a darabban, aki nélkül a konfliktus aligha lehetne teljes: ő ugyanis a harmadik nőalak, aki nem tudja és nem is akarja kivonni magát Val bűvköréből.
 
Az este végére azonban a még a kevésbé meggyőző alakításokból is egy olyan előadás áll össze, amely képes több napig is a néző fejében motoszkálni, újabb és újabb gondolatokat, érzéseket felszínre hozva: akár saját, mindennapi életünkre és mikroközösségeinkre lebontva, akár társadalmunk egészére vonatkoztatva olyan témákat és sorsokat villantanak fel ezek a néha közhelyszerű és giccsesnek tűnő elemek, melyek a dráma olyan felszíni és mélyebb jelentéstartalmait hordozzák, melyek nem hagyják és nem is hagyhatják nyugodni a nézőt. Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás és Bodrogi Gyula hármasa – akik a darab gerincét alkotó konfliktus fő hordozói – pedig olyan erővel és játékkal jelenítik meg ezeket, ami valóban hosszú időre felejthetetlenné és talán kissé feldolgozhatatlanná, nyugtalanítóvá is teszi Tennessee Williams drámáját.