FőképFülszöveg:
Sheila Hocken szép, okos, fiatal angol lány, aki tizenéves korára, fokozatos látásromlás után teljesen megvakul. Ez a tragédia azonban nem teszi rokkanttá, ellenkezőleg, önérzete, bátorsága arra készteti, hogy a legnagyobb nehézségeket is leküzdve úgy dolgozzon, mozogjon, szórakozzon, mint a látók. Nem csupán véletlen tehát, hanem tudatos, akaraterős viselkedésének jutalma is, hogy csodálatos támaszra talál egy vakvezető kutyában, a legtöbb embernél megbízhatóbb, egyúttal játékos, furfangos Emmában.
 
Igaz történet egy fiatal lány és egy fekete labrador barátságáról.

Részlet a könyvből:
Ekkoriban aggasztott, hogy Emmának nincs kertje, ahol szaladgálhat. Egy augusztusi napon ötlött igazán eszembe. A lakásban ültem, tudtam, hogy odakinn gyönyörű, napos idő van, és vágyódva gondoltam: milyen jó lenne egy kert!
Nem messze a lakástól voltak ugyan parkok, ahová el-elvittem Emmát egy kis szabad futkározásra. De ez nem ért fel azzal, mintha bármikor kinyithattam volna az ajtót, és kiengedhettem volna. És Emmának sem volt ugyanolyan, mintha saját földdarabja és saját kerítése lett volna. Amikor ezen elmélkedve üldögéltem, jutott eszembe: két hónap múlva, október 16-án lesz Emma születésnapja, ajándékul kertet kap tőlem! A telefonhoz léptem, felhívtam a helyi lakáshivatalt. Azt képzeltem, elcserélem a lakásomat egy házra. Nem voltak túl készségesek. Válaszuk végeredménye aligha akad valaki, aki az én lakásomért házat cserél, de ha tudom, megpróbálhatom. Megpróbáltam; nem tudtam. Aztán eszembe jutott Emma barátja a tanácsnál; Brenda Borrit. Nagyon kedves asszony volt, gyakran találkoztunk a parkban, és nagyon érdeklődött Emma iránt. Így legközelebbi találkozásunkkor elmondtam a problémát, és őazt felelte, meglátja, mit tehet. Egy-két hét telt el, és már azt hittem, semmi sem lesz az egészből, amikor csöngött a telefon Mrs. Borrit talált valakit, aki kis tanácsi házából lakásba akart költözni. Csak kicsi ház volt, előregyártott elemekből készült, elég régi is, de – KERTES! Így Emma az utolsó percben megkapta ajándékát. A születésnapján költözködtünk. Emma rögtön elfoglalta a házat és még inkább a kertet. Nem volt túl nagy, de kimehetett, és volt fű, virágágyak és rózsák.
A költözködéssel járó felfordulás megint eszembe juttatta, hogy nem látok. Ez talán furcsának hangzik, de mivel ott volt Emma, ha kimentem az utcára, sohasem éreztem, hogy vak vagyok. Emmán keresztül láttam természetesen nem vizuális értelemben, de abból, ahogyan őreagált a környezetre, én is tudtam, mi folyik körülöttem. Tudtam, ha akadály van előttünk, a kantáron keresztül minden érzése, hangulata eljutott hozzám. Azt is tudtam, mikor haladunk el másik kutya mellett, mert ilyenkor odafordult és csóválta a farkát. De a házban másként volt. A mozgást a szobában vagy a szobák között egy vaknak mindig előbb gondolatban meg kell terveznie. És ha elköltözik, kezdődik az egész újra. Don segített a költözésnél. Mozgalmas napjaink voltak. Felszerelte a függönyrudakat, kicserélte a konnektorokat, míg én a kicsomagolás vég nélküli munkájával foglalatoskodtam.
Körülbelül hajnali kettőkor estünk ágyba Emmával. Úgy tűnt, röviddel ezután kopogtattak kint. (Don volt.) Gyorsan kimásztam az ágyból. Akkor jöttem rá; nem tudom pontosan, hol az ajtó. Tapogatóztam az egyik fal mentén, aztán a másik fal mentén. Kinyitottam az ajtót. Faliszekrény volt. A harmadik fal után visszafelé folytattam, végül megtaláltam a megfelelő ajtót. Közben nekimentem a kanapénak, mert elfelejtettem, hogy a nappali közepére tettük, de végre a bejárati ajtóhoz értem. Nem volt ott senki. Aztán eszembe jutott, hogy van hátsó ajtó is. Ott várakozott Don türelmesen. – Sokáig tartott, amíg megszoktam a különböző ajtókat, mivel a másik lakáshoz szoktam, ahol egyetlen bejárati ajtó és kevesebb helyiség volt.
És ez még nem volt minden. Egyszer – emlékszem – öt percig kerestem a WC-t. Még a kertben is eltévedtem, bármilyen kicsi volt. Emmát a konyhában hagytam, és bezártam a hátsó ajtót, hogy néhány mosott ruhát terítsek ki. Aztán elvétettem az irányt, és nem emlékeztem, hogy merre van az ajtó. Végigtapogattama sövényeket, a bejárati kertkaput, aztán vissza a házhoz, mielőtt megtaláltam. Emma szemrehányóan figyelhetett az ablakból. Ő azonban hamar megszokta a kertjét. Alig várta, hogy kiengedjem, körbe-körbeügetett, nagyokat horkantgatott a sövények tövében valamilyen rég tovatűnt macska után. Persze nemcsak a ház, az új környék is jelentett problémákat. A Beexdale negyedben, ahová költöztünk, nem egy útvonalat kellett megtanulnunk, beleértve a munkahelyemre vezető utat.

Nem sokkal beköltözködésünk után a Boots gyógyszertárba kellett mennem receptet kiváltani. Emma jól ismerte a gyógyszertárat a Parlament Streeten, Nottingham főutcájának bal oldalán. Amikor leszálltunk az autóbuszról, egyenesen odavitt. Felvitt a lépcsőkön, a bejáratig, de az ajtó zárva volt. Furcsálltam, mert Boots éjjel-nappal nyitva tartott. – Biztos – kérdeztem –, hogy jó helyen vagyunk? Visszamentünk a lépcsőkön, mialatt azon járt az eszem, hogy vajon miért zárhattak be? Emma továbbvezetett a járdán. Aztán kereszteződéshez ért. Mikor a forgalom elült, átvezetett, be egy üzletbe. „Legalább itt majd érdeklődhetek” – gondoltam. De amikor beléptünk, ismerős hangot hallottam meg. A Boots eladója volt.
– Halló, Sheila – üdvözölt. – Láttam magukat a túlsó oldalon, és már magukért akartam menni, de aztán észrevettem, hogy Emma átvezeti, hát nem mentem. Bizonyára jól megnézte ő azt a táblát, amelyre ráírtuk, hogy ide átköltöztünk.

A környékbeli postahivatal kisasszonya hamar megismerkedett velünk, és nagyon megszerette Emmát. Gyakran jártunk ide, mert a beszélőkönyveimet kellett feladnom. A beszélőkönyvek nagy kazetták, és közönséges magnetofonba bele sem férnek, különleges készüléken kell lejátszani őket. A kazettákon klasszikus művektől kezdve könnyű regényekig minden található, elsőrendű– gyakran BBC-előadók felolvasásában. A Beszélő Könyvtár katalógust küld, amely nyomtatásban vagy Braille-ben is kapható, és évi előfizetési díja 3 font. Egyszerre körülbelül harminc könyvet lehet választani. Ezeket azután kettesével-hármasával elküldik, így ha „elolvastuk”az egyiket, a következőszállítmányig el vagyunk látva. Így ismerkedtem meg Jane Austentól James Bondig sok regényíróval és hőssel. A könyvekkel összehasonlítva egy előnyük van: bekapcsolom a „könyvet”, és közben megetetem Emmát, felmosom a konyhát és vasalok. Mire pedig befejezem a munkát, három fejezettel odébb vagyok.
A postahivatal ingyen bonyolítja a beszélőkönyvek szállítását. A kazetta plasztikdobozban érkezik, elöl négyszögletes, átlátszó ablak van. E mögött kartonlapon szerepel a cím. Visszaküldésnél az ember csak megfordítja a kártyát, a könyvtár címe a túloldalon van.

Időnként megkérdezték tőlem, honnan tudom, ha Emma beteg? Azt persze hogy a bundája kevésbé fényes, és nem a szokott ruganyossággal lépked – nem láttam. De nem is kellett látnom. Az emberek nem érthették azt a különlegesen szoros kapcsolatot, amely bennünket összefűzött. Ha reggel felkeltünk, és őelőször rázta meg magát, már tudtam, hogy van, és azt is, hogy milyen a hangulata. Néha a szokottnál kevesebb lelkesedéssel indult munkába, és ha nem is láttam az orrát, mindig éreztem, ha meleg. Volt, hogy többször is kikéredzkedett a kertbe. Mindig tudtam, mikor nincs jó színben.
Ehhez járult, hogy – miután vezetőkutya volt – (nyakában: „VezetőKutya Vagyok” táblával) minden félévben ingyenes orvosi ellenőrzésen ment keresztül, ami nagyon jó a betegségek megelőzésénél. A féléves szertartásoknál csak egy nehézség volt, ami Emmát illette: egyáltalában nem rajongott érte.
Saját érdekében kissé be kellett őt csapnom. Ha az állatorvoshoz mentünk, soha nem szóltam neki előre. Emma ismerte az utat a rendelőhöz. Járási sebessége az állatorvos ajtajához közeledve állandóan csökkent, míg végül alig tette egyik lábát a másik elé. Ha észrevette, hogy éppen nem oda megyünk, a legnagyobb sebességre kapcsolt, és úgy húztunk el, mintha valamilyen nagyon sürgős találkára mennénk.
Ha vizsgálatra mentünk, megvártam, míg Emma a bejárat elé érve teljesen lelassít, felmentem, becsöngettem és gyengéd erőszakkal átsegítettem a küszöbön.
Utálta az egészet. De egy napon a féléves vizsgálatok között – daganatot tapintottam a mellén. Figyeltem, és úgy tűnt, egyre nő. Elhatároztam, hogy elviszem az állatorvoshoz. Túlestünk az elkerülhetetlen drámai produkción a lépcsőn és a várakozás alatti szokásos csaholásokon és ugatásokon. Az ügyeletben Mr. Davidsont találtuk, nagyon kedves embert, aki nagyon szerette a labradorokat és különösen Emmát.

A Kiadó engedélyével.