Főkép

Amíg nagy nehezen eligazodom a tízemeletesek számozásán és már van remény, hogy egyszer meg is találom a keresettet, lázasan kutatok emlékezetemben valamelyik verse után. Valaha kórusban fújtuk a szerelmeseket. De csak a „Verset írni” -ből jut eszembe néhány sor.
„Csak olyankor szabadna verset írni, mikor nincs mód nevetni már, se sírni, s indulataid a kitörhetőség kereteit kinőve lelked ölnék. Nem szabad verset írni, csak olyankor,…” itt elakadok, na nem baj, majd együtt folytatjuk. Aztán mégis az szalad ki a számon, amikor végre felvisz a lift, megszabadulok a kapu körüli látvány meg a lépcsőház szorongató képétől és kedves házigazdám mindig mosolygós arca fogad, hogy meglehetősen ingerszegény környezet jutott születési helyül a műveinek.
 
Igen, én egy „panelproli” vagyok, aki bölcs előrelátással nem nyújtózkodott tovább akkor sem a takarónál, amikor még volt hely a lábamnak, amikor még viszonylag jól jövedelmező státuszban voltam a televíziónál. Akkor tellett volna kertes házra, de arra gondoltam erejem teljében, hogy csak olyan lakásunk lesz, amit majd öreg, totyogó nyugdíjasként is fent tudok tartani.
 
Ezt ugye nem mondja komolyan?
 
Esküszöm, hogy erre gondoltam, de arra nem – neveti el magát – hogy lesz olyan idő, amikor ezt is nehéz lesz fenntartani.
 
Igazán nem gondoltam, hogy a pénztárcájában fogok turkálni, és bár egyáltalán nem „totyogó”, de nyugdíjas, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy miből él?
 
A nyugdíjamból, amit a rendes polgári foglalkozásom után kapok. Több mint húsz évig voltam főmunkatárs a TV-ben, ahol nagyon kicsik voltak a fizetések. Haknizni lehetett, de az nem számított bele a nyugdíjba. Hakni már nincs, csak a százezer forintos öregségi. Azelőtt koncerteket konferáltam, se szeri-se száma nem volt az író-olvasó találkozóknak, alig győztem. Több volt a meghívás, mint az erő. A könyvtáraknak, művelődési házaknak volt erre kerete, akár ebből is meg lehetett volna élni. De most semmi nincs. Tán még a műfaj is meghalt. Az intézmények alig bírják magukat is fenntartani. Úgy két éve még hébe-hóba volt egy-egy meghívás, de ma már az égvilágon semmi. De azért az alkotóművészek egyesületétől – ami régen az irodalmi alap volt, kapok havonta valamivel többet, mint harmincezer forint.
 
És az Artisjus (Magyar Szerzői Jogvédő Egyesület)?
 
Igen, onnan kaptuk azt a kis ún. pontpénzt, én mint librettista, és nem mint költő.
Nagyon régóta, Huszka Jenő óta volt ez így nálunk, mint ahogy minden más országban is működik ez a rendszer. Ez olyan, hogy egy példát mondjak, mint amikor egy zeneszerző ír egy nagy művet, pl. Szokolay a Vérnászt, azon dolgozik évekig, de kevesebbet kap érte a megrendelőtől, mint egy rockopera szerző. Ezért az Artisjustól kapott egy kis kiegészítést. Bonyolult ezt elmagyarázni, de nagyon jól működött, először adómentesen, aztán a FIDESZ kormány megadóztatta, most pedig le is nyúlta, ugyanúgy, mint a magánnyugdíj pénztárakat. Tehát ettől az évtől már ez sincs…. Persze ezt én derűsen mondom, nem pedig letargiába süppedve. A jelenlegi állapotomat azzal tudom jellemezni, amit Benedek Pista (1915-1996, orvos, író, polihisztor) mondott nekem egyszer: derűs elidegenedés, ami eluralkodott rajtam.
 
Ez az esztendő sok mindent hozott is. Példának okáért elhozta a 75. évét.
 
Hát igen. Egy ilyen lírai költőnek nem is ildomos ilyen sokáig élni. A szabály az ugye – mondja az állandó viccelődésre is kész és örökké mosolygó – hogy a költők és mosónők korán halnak. Így aztán túlzásnak vehetjük amit megéltem.
 
De elhozta a Poklot is….
 
Ez igazán nagy győzelem nekem. Addig semmiképp nem akartam feldobni a talpam, míg ez el nem készül.
 
Miért ez az olthatatlan vágy? Hiszen Babits már éppen 100 éve lefordította Dante Isteni Színjátékát (Pokol-Purgatórium-Paradicsom).
 
Azért – kezdi nagy nevetéssel –, mert már bölcsészhallgató koromban (magyar-olasz, később francia szakon is) Dante volt a szakdolgozatom. Abban keményen, a fiatalokra jellemző pimaszsággal és nagyképűséggel beolvastam Babits Mihálynak . Leírtam, hogy is kellett volna lefordítani a La Divina Commediát. Azóta már megnőtt bennem az alázat is, és tudom, hogy a Babits fordítás a magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Ez nem túlzás, ez ténykérdés. De azért elég sok bajom volt ezzel a fordítással nem csak metrikailag, hanem még a stílusával is. Babits a 19. századi romantikának a stíluselemeit rakta bele egy középkori műbe. Például az ötödik énekbe ezt írja: „a szerelem az könnyű métely”… Hát ilyen kifejezés csak az olcsó slágerekben van. Aztán-hogy soroljam bajaim: az eredeti mű hangsúlyos tizenegyesekben íródott, Babits meg időmértékesen fordította, kicsit monoton jambusokban, holott nem mindegy hogy hol van a hangsúly a soron belül… Igazán nem akarok filoszkodni, de mindjárt mondok példát. Az egyik ének így végződik az eredetiben – persze azonnal idézi az olasz szöveget, szinte lázba jön – és ezt Babits jambikusan így fordította: „elestem, mint kit ájulás igázott”…. Én meg így: „s az ájulás álmatlan álma hullt rám” – azért is, mert a következő ének első szaván óriási hangsúlyt írt Dante. Az én fordításomban így hangzik: „Hirtelen tört szét fejemben az álom…” tehát nem jambikus, és így visszaadja az eredeti ritmusát.
Több hónapig tudnék erről beszélni.
Megpróbáltam így, metrikailag is hívebben fordítani. De a fő célom az volt, hogy visszaadjam Dante szövegének a természetes mesélő stílusát, hogy kiderüljön az is, hogy az eredeti szöveg semmi komplikációt nem hordoz. Babitsnál a rímkényszer miatt néha olyan szóképek vannak, olyan komplikált mondatok, hogy háromszor el kell olvasni egy terzinát, mire az ember rájön, hogy mi is történik benne. Az eredeti Dantét, ha hallgatja az ember, olyan mint egy izgalmas történet. Ennek a mesélő stílusnak a visszaadása volt a fő célom.
 
El tudja képzelni hogy egy mai fiatal Dantét olvas?
 
A mai fiatal semmit nem olvas, legfeljebb az Internetet bújja – mondja gyorsan, mert nem hagyja magát ilyen könnyen kizökkenteni Dantéból.
Hadd dicsekedjek. Dunai Tominak, a színésznek átküldtem a neten amikor még kéziratban volt a mű, mert találkoztunk a Fészekben, és mondta, hogy kíváncsi rá. Aztán visszaírta, hogy reggel elkezdte olvasni, eljutott a nyolcadik ének végére, de most nagyon mérges, mert el kell mennie és alig várja, hogy hazaérjen és folytathassa.
Ez visszaigazolta azt, hogy talán tényleg sikerült mesélnem.
 
Visszaigazolták a kritikák is. Kapott valaha ennyire jókat életében?
 
Nemigen. Nem is ismerem személyesen Kácsor Zsoltot a Népszabadságnál, aki teljesen meglepett. Nem szőrmentén vagy szordínóval, hanem egyértelműen állítja, hogy ez jobb, mint a Babitsé és mindenkinek azt javasolja, hogy az enyémet olvassák.
Esküszöm hogy nem törekedtem ilyen babérokra. Az előszóban ki is fejtettem, hogy nem akarok rivalizálni sem Babitscsal, sem Nádasdy Ádámmal, aki szintén dolgozik rajta. Véleményem szerint nagyon jó dolog az, ha a világirodalom értékeiből minél több magyar verzió van. A sok magyar változatból össze lehet rakni az eredeti mű minden ékességét és értékét. Még egyszer mondom, nem akartam senkit legyőzni.
 
Minek tituláljam. Műfordító, költő, tanár, librettista…?
 
Hát Zsuzsikám – szólít valami utánozhatatlan bájjal a nevemen – én elsősorban lírai költőnek érzem magam, de akiben a népművelő düh már az ifjúkor óta dolgozik.
Gimnazista koromban volt egy kurblis gramofonom. Azzal a monori művelődési házban már akkor olyan operaismertetőket tartottam, mint amilyeneket később a TV-ben fizetésért. (Azt persze elfelejti megemlíteni, hogy ebben az időben pályamunkásként is dolgozott, még az egyetem előtt.) Elmeséltem például hogy miről szól a Traviata és a lakklemezről lejátszottam néhány áriát az egybegyűlt úri közönségnek.
 
Miért éppen opera?
 
Mert az a gesamtkunst, ahogy Wagner mondta. Összművészet, amiben költészet, képzőművészet és zene összefonódva teremti meg a csodát.
 
Figyelem, figyelem. Ma este opera. A varázsló: Francesco del Sarto…Hirdették valaha így az előadásait?
 
Nevetve tiltakozik.
 
Miért kellett ez az írói álnév?
 
Édesem. Mert egyszer volt valami horror-sorozata Köves Jóskának, a mai K. und K. kiadó vezetőjének, még a régi vállalkozásában, és én is írtam ebbe egy kísértet-regényt. Egy olasz újságíró barátom elmesélt egy Novara környéki kísértet históriát, ami arrafelé szájról-szájra terjed évszázadok óta. Ezt akkor megírtam regényben. Nem azért mert restelltem hozzá adni a nevem – mert azért igyekeztem ezt is jó színvonalon megcsinálni, hanem azért mert külföldi névvel kelendőbb volt a könyv… Ismeri a viccet?
 
Bemegy az ipse a könyvesboltba és kér egy „Edáj” kötetet.
Olyan nincs.
De hát ott van a kirakatban.
Óóó, hát az Ady.
Ja, hogy magyar? Akkor nem kell.
 
A Francesco adva volt, Andrea del Sarto meg az egyik kedvenc festőm, hát így lettem „külföldi”…. Használtam ám máskor is. Talán emlékszik rá, volt valaha egy folyóirat, amiben igen szép aktfotók is előfordultak. Erosz? A kulturális rovat vezetője egyszer felhívott, hogy kellenének versek pajzán reneszánsz olasz költőktől, de villám gyorsan. Három napot adott keresgélésre meg fordításra. Azt gondoltam, hogy a franc se fog kutatni. Írtam néhány disznó szonettet meg canzonékat. Az álnevem már megvolt hozzá.
 
Ma is használja gyakran az olasz nyelvet?
 
Persze. Itália a második hazám. Mikor is jártam ott utoljára? 2009-ben. Méghozzá március 21-én. Akkor volt a költészet világnapja, és a Milánóban rendezett ünnepségre meghívtak díszvendégnek. Ezt azzal érdemeltem ki, hogy ott is megjelentek köteteim. Elkapott a Lombard rádió riportere, aki sokszor hallotta már tőlem ezt a „második hazám „kitételt”, hogy mondanám meg, melyikben tartózkodom szívesebben? Mondtam neki, hogy egyre inkább ebben a másodikban, s erre legalább negyven okot tudok felsorolni. De ha csak egyet lehet, akkor a legfőbb okról beszélek. Arról, hogy amikor szorul a kapca, akkor Itáliában a kultúrától utoljára vesznek el pénzt, de az első hazámban meg elsőként.
 
Ebben az esztendőben itthon is meghívták valahová, jó okkal.
 
Igen, ez volt a Balogh Sándor-díj átadása. Balogh Sanyi bácsi nagytekintélyű történelem professzor volt, ismertem személyesen. Már felnőtt korban kerültem vele személyes kapcsolatba és igen sokat tanultam tőle. Az ő emlékére alapította a díjat a szocialista párt baloldali tömörülése. Én lettem az első díjazott.
 
Szívből gratulálok. Ahhoz is, hogy mindig felvállalta baloldaliságát. Tudom, hogy az elismerés erőt ad. Márpedig szüksége van erőre, hiszen igen sok a terve.
 
Igen, és hát sajnos fogy az idő…. Mindenki azt mondja, hogy most ugorjak neki a Purgatóriumnak és a Paradicsomnak, de hát nekem eszem ágában sem volt a Pokol-on kívül mást lefordítani Dantétól. A Vita nová-t (Új élet) már 95-ben lefordítottam, és ez most megjelenik új kiadásban. …Szeretném a könyvhétre kötetbe rendezni azokat a zenés darabokat, amelyekhez közöm van, mert dolgoztam ilyenek írójaként is…. A legfrissebb munka pedig a karácsonyi könyvvásárra készülő kötetem, amelyben az éppen most 100 éve meghalt Giovanni Pascoli válogatott versei jelennek meg. Már 19 évesen is fordítottam őt. Karcsú kis kötet lesz, de szívügyem.
 
Meg tudja számolni, hogy hány karcsú kis kötete jelent meg eddig?
 
(tétován indul a válasz) saját verseskötetem 31 volt. Fordításkötet is legalább annyi. Ezeken kívül írtam irodalomtörténeti munkákat, meg zenetudományi műveket. A zene szolgálatában – ami egy libretto történet, azaz az operatörténet a librettisták szemszögéből, meg hát teleírtam én a Népszavát is (a Magyar Ifjúságot, az Ifjúsági Magazint, az Egyetemi lapokat, és még sorolhatom sokáig), szerkesztettem antológiákat, nem tudom összeszámolni. Szoktam mondani, hogy már nyugodtan átköltözhetek az örök vadászmezőkre, de hát még itt várnak a feladataim, de a Purgatórium meg a Paradicsom már e földön nem fog összejönni.
 
Különösen úgy nem, hogy még mindig az ősrégi Erika írógépén pötyögtet.
 
Így van, még most is szegénykét verem. A 60-as években kaptam. De Böbikének , a feleségemnek van számítógépe, és ha szépen kérem, segít… én ahhoz nem értek. Újságíró koromban még a mínuszos híreket is leírtam kézzel, és aztán az írógép. Megbénulok, ha a gép előtt ülök. Csak kézzel tudok fogalmazni.
 
Mindentől idegenkedik, ami gépi?
 
Nem idegenkedem, de nem ez a fontos számomra. Nem vezetek autót és mobiltelefonom sincs. Bár a 70. születésnapomra kaptam egyet, ám három hét múlva visszaadtam azzal, hogy nem az én műfajom.
 
Szerintem még a régi fajta telefon se… Szinte megközelíthetetlen. Kizárólag reggel 7 és 8 között lehet hívni, avagy táviratot feladni, ha sürgős a dolog, mert a telefont gyakorta kihúzza.
 
Mindenki társadalmi életet akar élni, órákig csacsorásznak, azt meg nem tudom elviselni. Nem, nem vagyok embergyűlölő, csak az üresjárat fecsegéseket sosem tudtam elviselni. Írói munkámhoz meg elengedhetetlen a szegetlen csend.
 
Azért egyetlen kis szerkezetet már sosem tud megkerülni. Egy kis rugót…
 
Ez egy kis csövecske, amit áprilisban tettek a legszűkebb koszorúerembe. Az már annyira el volt záródva hogy komoly problémákat okozott, hát betették ezt az ún. stentet. Most néha fel vagyok kantározva, mint egy paripa, mert nem szűntek meg a ritmuszavarok. Rám ragasztanak mindenféléket, még éjszaka is rajtam van ez az egész napos EKG. December 13-án döntik el, hogy kell-e pacemaker vagy megoldható gyógyszerrel is a szívügyem.
 
Minderről olyan derűvel mesél, mintha semmi baj nem lenne.
 
Pedig éppen olyan mérges verseket írok, mint húsz éves koromban, mert a kor, amiben élek sajnos alkalmat ad arra, hogy mérges legyek.
Valami mindig közbejön (kezdem el az azonos című versét, aminek utolsó versszakát már ő folytatja)
               Valami mindig közbejön: létfontosságú
                        semmiségek
               miatt halasztjuk mindig azt, ami életté tenné
                        a létet,
               pedig adódna még idő kifogni az adott
                        időn,
              igen, adódna még idő, de
              valami mindig közbejön. 
 
(Varsányi Zsuzsa, aki búcsúzóul kapott egy „a Baranyira” jellemző „hódolattal és kézcsókkal” dedikációt az 1995-ben megjelent Tájak, szerelmek című karcsú kis kötetébe, és aki nem csak ezért maradt volna még szívesen. Beszélni kellett volna arról az országban minden bizonnyal egyedülálló operalemez gyűjteményről, amely faltól-falig, padlótól plafonig csak abban a szobában ahol beszélgethettünk, és még máshol is. Több mint könyv, s tudom idézni: „napi betevő operával mosom az idegeimet”, ami nagyon jó lehet, de még jobban tetszett utolsó mondata, amelyet kicsit előbbről kezdek: „mi jöhet még közbe?- már semmi. Le akarom kerekíteni az életművet ilyen derűs elidegenedésemben, aztán tényleg jöhetnek azok az örök vadászmezők… csak legyen opera a túlvilágon is”)
 
Irodalmi díjai
SZOT-díj (1974, 1988)
József Attila-díj (1976)
Forintos-díj (1995)
A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1997)
Nagy Lajos-díj (1998)
Nádasdy Kálmán-díj (2005)
Kossuth-díj (2008)

Egyéb díjai
KISZ érdemérem (1976)
A Zrínyi Katonai Könyvkiadó nívódíja (1981)
Madách Imre-díj (1986)
Brianzadíj (1993)
MSZOSZ-díj (1993)
Demény Pál emlékérem (1999)
Darvas József-díj (2002)
Ada Negri-díj (2002)
Gábor Andor-díj (2004)
Radnóti Miklós Antirasszista Díj (2006)