FőképFülszöveg:
Az 1848-49-es szabadságharcot megnyertük, és megvalósult Kossuth Lajos nagy álma, a Dunai Konföderácó!
Kossuth Csaba - Kossuth Lajos unokája -, fiatal lovastiszt feladatot kap a hadügyi államtitkártól, hogy juttasson el egy bizalmas iratot a Konföderáció fővárosába, Belgrádba. A vonatot azonban szerb szeparatisták támadják meg, és az iratok eltűnnek, a helyszínen csupán egy pikk király marad.
Ezalatt a fiumei Buda-Ganz gyárból egy rejtélyes feketeköpenyes alak elköti a Konföderáció legújabb titkos fejlesztését, egy hadi szivarhajót, és útnak indítja Belgrád felé. Kossuth Csaba egy szépséges kémnővel ered a titokzatos és mindenre elszánt idegen nyomába, akinek célja nem kevesebb, mint a Konföderáció elpusztítása függetlenül attól, hogy ez hány emberéletet követel.
 
Pintér Bence és Pintér Máté (vigyázat, nem testvérek!) regénye új műfajjal színesíti az ifjúsági regények palettáját. A szivarhajó utolsó útja olyan alternatív történelmi kalandregény, amely egyszerre szerez örömet Jules Verne olvasóinak és a James Bond-rajongóknak.

Részlet a regényből:
Bevezetés

1880. augusztus 3.
Úgy érezzük, nagy nap a mai! A The Times hasábjai szerint Kossuth Lajos ma jelentette be lemondását bábállama éléről. Még hogy Dunai Konföderáció! Blaszfémia, horribile scriptu, nevetséges (itt több szó olvashatatlan.) Ha most nincs esélyünk a dicsőséges visszatérésre országaink és népeink élére, akkor azt hiszem, soha nem is lesz. Semmi másra nincs szükségünk, mint egyetlen hadseregre.

1880. augusztus 4.
Holnap tehetünk negyedszer látogatást őfelségénél, Anglia, Skócia stb. uralkodójánál, Viktória királynőnél. (…)
Amikor belefogtunk a külhoni kapcsolatkeresésbe, nem gondoltuk volna, hogy harminc év is eltelik anélkül, hogy segítséget kapnánk. Igaz, őfelsége, az orosz cár és őfelsége, a francia–spanyol császár annak idején segédkezet nyújtott felénk, amikor az a Kossuth nevezetű egyén szedett-vedett magyarjaival ellenünk támadott, ám amint ezek a kezek egyetlen ujjuk egyetlen aprócska percét elveszítették, fejvesztve „vonultak vissza” határaikon túlra.
Lám, nekünk az egész test elvesztésével kell megbirkóznunk, mégis kitartunk ügyünk mellett a végsőkig – ha fogcsikorgatva is.
Nem látjuk (vagy talán nem akarjuk meglátni?), hogy miért lenne okunk feladni a reményt. Egyetlen haddal legyőzhetjük birodalmunk maradványát, de még újdonsült szövetségeseit is. Nincs szükségünk semmi másra, csupán őfelsége, a királynő segítségére.

1880. augusztus 5.
Mai látogatásunk ismét meddő próbálkozás volt őfelségénél. Nem elég, hogy holmi borzalmas, sületlen, vértől tocsogó húst kellett ennünk, ahogy csak az angolok szeretik, a királynő ezúttal is megtagadta tőlünk a hadsereg-adományozást. Lassanként kezd puszta rutinná válni segélykiáltásunk a világ felé. Csalódottak voltunk, amikor visszatértünk a Héjavárba. Nem értjük, miért van az, hogy őfelsége biztosít nekünk szállást, kényelmet, mindent, amire szükségünk van, kivéve azt, amire igazán szükségünk lenne.
Úgy érezzük, megalázkodott és megalázott koldusokká lettünk távol az otthontól. Nem értjük, hogy (a „hogy” szó nehezen kivehető, bizonytalan, az oldal további része megrongálódott. Külön érdekessége a kéziratnak, hogy a következő laptól kezdődően az egész napló az utolsó pontig „én”-ként, egyes számban íródik, s mellőztetik a királyi többes.)

Bécs, 1849. december 28.
Véget ért a karácsony anélkül, hogy bárkinek eszébe jutott volna ünnepelni. A város macskaköves utcáit hólé és törmelék furcsa elegye borította. A belvárosi éjszakában egyetlen pár cipő kopogott, a harc zaja jóval távolabbról sodródott ide a csípős szél hátán.
 Az ostrom tizenöt napja tartott, a magyarok már elfoglalták Bécs elővárosait és egész keleti felét. Gyorsan haladtak, a golyószóróknak köszönhetően a császári sereg folytonos visszavonulásra kényszerült. Február óta a szabadságharcosok egyetlen csatát sem veszítettek.
 A nő kifulladva állt meg a szűk, fénytelen sikátorban, és a hideg kőfalnak támaszkodott. Egyszerű, fekete pamutkendő takarta fejét és vállát, mégsem sikerült pompás ruháját elrejtenie. Nehezen szedte a levegőt, arcán szenvedés tükröződött a felhők mögül előbukkanó hold gyér fényében. Erőt vett magán, és futott tovább.
 Az árvaház bejáratánál megtorpant, nem tudni, azért-e, mert elérte úti célját vagy csak nem bírta tovább. Lefeküdt a jeges, vizes kőre, és felüvöltött a fájdalomtól. Nem hallotta senki, még az árvaházból sem siettek a segítségére. Gyorsan kapkodta a levegőt, a fájdalom azonban nem enyhült. Még egyet sikoltott, aztán elcsendesedett. A gyerek felsírt, életében először, nem tudta még, milyen a külvilág. A nő boldogan ránézett, majd ő is sírni kezdett. Tudta, hogy rosszat cselekszik, de azzal is tisztában volt, hogy a kicsinek ez az egyetlen esélye a túlélésre. Levette a köpenyt válláról, és belecsomagolta a parányi testet. Elővett ruhája alól egy levelet, és a pólya redőjébe tűzte.
 – Ég veled, kisfiam – ölelte magához utoljára a csecsemőt, majd letette az árvaház bejárata elé, mire a gyermek nyomban elaludt, arcocskája kisimult, légzése egyenletessé vált. A nő megfordult, megigazította a ruháját, és letörölte arcáról a könnyeket. Méltóságteljes lassúsággal lépdelt vissza megszokott életébe. Nem nézett vissza.
 Soha többé nem látta a fiút, aki már nem volt az övé. Talán a Jóistené volt, talán a magyaroké, de semmiképp sem az övé.

1
A Dunai Konföderáció széltében az egykori Badentől egészen az Ottomán Birodalom fővárosának határáig, hosszában a Kárpáthok legészakibb pontjától a dalmát tengerpartig húzódik. Legfőbb folyója a Duna, ami teljes hosszúságában az ország területén folyik. Gazdasága kiegyensúlyozott és az egyik leggyorsabb ütemben fejlődő Európában, ásványkincsekben és természeti javakban gazdag. Három legfontosabb kikötője Fiume, Trieszt és Konstanca. (Sir Spencer Heath: Danubian Confederation, 1877.)

Johann Löwe fáradtan írta le nevének utolsó betűjét az előtte fekvő papirosra, amit aztán kétrét hajtva földön fekvő táskájába csúsztatott. Hátradőlt a kanapén, végigsimított dús pofaszakállán, ami ahelyett, hogy arcának keretet adva összeért volna állán, élesen elkanyarodott, hogy vékony sávvá kunkorodva egybefüggő arcszőrzetet alkosson bajuszával, éppen ahogy Vilmos, az Észak-német Szövetség öreg királya szerette hordani. Ám amíg Vilmosnak jól állt, az ő arcán inkább úgy festett, mintha ragasztóval erősítették volna oda.
Csizmás lábát hanyagul a dohányzóasztalra dobta, és elővette zsebóráját. Még öt perce volt a megbeszélt találkozóig. Szeme lassan körbejárta a félhomályos szobát, amelyet pest-budai tartózkodása idejére vett ki. Semmi kivetnivalót nem talált benne, bár valami hiányzott a tökéletes összképhez. Ölébe vette táskáját, és a mélyéről előbányászott egy fotográfiát, amely feleségét és két bájos, szőke ikerlányát ábrázolta. Nekitámasztotta a zöld bankárlámpának, ami egyedül világította meg a kissé talán túlméretezett lakosztályt.
Felállt és kimért léptekkel, hátratett kézzel az ablakhoz sétált. A Liberté Hotel az egykor laktanyaként szolgáló Újépület keleti szárnyának a helyén épült, így ebből a lakosztályból kiváló kilátás nyílt a Dunára és a parton épülő Országházra. Már akkor is folyt az építkezés, amikor a Konföderációs Gyűlés legutóbb Pest-Budán ülésezett. Jól emlékezett rá, hiszen akkor választották először képviselővé. Most, harmadik ciklusának elején ötödször költözhet a gyűléssel együtt Ljubljanából Belgrádba. Egyértelműen látszott, hogy a harminc éve fennálló, minden más szempontból rendkívül igazságos rendszer fölött eljárt az idő: a Dunai Konföderációnak már csak a költözésre kétévente elköltött milliók miatt is szüksége lenne állandó fővárosra.
Két határozott kopogás hallatszott a vaskos ajtón, pontosan öt perccel azután, hogy rápillantott zsebórájára.
– Tessék! – mondta hangosan. Az ajtó feltárult, és egy huszáregyenruhába öltözött, fiatal, bajuszos férfi lépett be rajta. Világoskék zsinóros dolmányt és hasonló színű nadrágot viselt, fején félrecsapott huszárcsákó ült, felső ruházatának ezüstgombjai még a szobát gyengén megvilágító lámpa fényében is csillogtak, oldalán lovassági kard lógott.
– Államtitkár úr – tisztelgett feszesen a huszár.
– Hadnagy – intett pihenjt a hadügyi államtitkár, aztán az asztal előtti fotelra mutatott, ő maga pedig leült a kanapéra. – Foglaljon helyet.
Kossuth Csaba határozott léptekkel az asztalhoz sétált, majd kardját fogva leült. Löwe végigmérte az ifjú tisztet. Kossuth Lajosra ütött, nem vitás. Talán csak azért nem viselt pofaszakállat, hogy ne hasonlítsák még inkább nagyapjához.
– Gondolom, nem lepte meg, hogy idekérettem. Megfelelő embert keresek egy igen kényes feladatra – hajolt előre Löwe, és elővett egy vaskos iratcsomót a táskájából. – Remélem, nem fogok csalódni önben, hadnagy. Az aktája alapján nem is találhatnék jobb embert a munkára. Jól forgatja a kardot, esze is van, és a társasági életet sem hanyagolja annyira, amennyire az egy huszártiszttől megszokott.
– Köszönöm, uram – bólintott Kossuth.
– A maga képességei messze túlmutatnak a lovassági szolgálaton, hadnagy. Ha minden jól megy, mostanában nem fogunk háborúzni, így pedig csak eltékozolja a tehetségét. Éppen ezért áthelyeztettem a katonai hírszerzéshez – jelentette ki az államtitkár, aztán felnyitotta az aktát, és böngészni kezdte. – Ha jól látom, 1888. május 30-án kérvényezte áthelyezését az Alexandriában állomásozó 7. lovasezredhez. Azóta vár a döntésre?
– Igen, uram, lassan két hónapja erre várok Pest-Budán.
– Mi áll kérvénye hátterében? – nézett Löwe szúrósan Kossuthra, amitől sérült, ernyedten lógó jobb szemhéja egy kicsit meg is remegett. Nem tűnt harci sérülésnek, inkább valami gyerekkori betegség maradványának.
– Egyiptomban még békeidőben is sok az éles bevetés, uram – válaszolta Kossuth kitérően, mert arra gondolt, hogy a valóság még a Konföderáció hadügyi államtitkárára sem tartozik.
– Értem. Ebben az esetben semmi kifogása nem lehet az ellen, hogy Belgrádba küldjem, ahol volt jegyese, Reményik Teodóra is tartózkodik – merült bele a papírok böngészésébe Löwe, miközben Kossuth arcán átsuhant egy árnyék. – Ugyan már, Kossuth hadnagy, ezzel voltak tele az újságok társasági rovatai májusban.
– Mi lenne a feladatom, uram? – hagyta figyelmen kívül Kossuth az utalást Teodórára.
– Egy rendkívül fontos iratot kellene eljuttatnia holnap estig Belgrádba, a hadügyminisztériumba. Mindenki arra számít, hogy nálam lesz, viszont ez éppen ezért nem lenne… Hogy is mondják maguk? – csettintgetett Löwe. – Glücklich! Ah, igen, szerencsés.
– Értem, uram.
– Remek – csapta össze tenyerét Löwe. – Pontosan fél óra múlva kell találkoznia egy úriemberrel a Pilvaxban, vagy Forradalmi Csarnokban, vagy mi most éppen a neve. Ő majd eligazítja a részleteket illetően. Komoly küldetésen jár, Kossuth hadnagy. Ne higgye, hogy ez valami próba. Ha időben Belgrádba akar érni, akkor most rögtön indulnia kell.
Kossuth rápillantott zsebórájára, majd felállt és tisztelgett. Valóban sietnie kellett, ha el akarta érni az esti vonatot.
– Szerencsés utat, hadnagy! – állt fel Löwe, hangsúlyozva az imént felidézett szót.
– Köszönöm, uram – válaszolta Kossuth, aztán sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
– Hadnagy! – szólt utána Löwe, mire a huszár visszafordult. – Ugyan magára bízzuk, hogyan jut el Belgrádba, de a vasutat nem ajánlom. Nagyon figyeljen oda, tényleg veszélyes küldetésben jár. Ne bízzon senkiben.
– Magában sem, uram?
– Bennem sem – mosolyodott el Löwe.

A Kiadó engedélyével.