Főkép

Ha mindenáron el akarnám képzelni, milyen lehet a zenszuni muzsika – és soha meg nem születettként kezelném a létező vonatkozási alapokat, mindenekelőtt David Lynch Dűne-filmjét –, jó eséllyel valami olyasmi foganna meg az elmémben, amit az Uniko című projekt koncertjén hallhattunk a Művészetek Palotájában. Az amerikai Kronos vonósnégyes által megrendelt műben ugyanis Kimmo Pohjonen az ősi(nek ható) rituális ritmusokat és éneket keveri egyrészt a legmodernebb samplerezési technikákkal, másrészt pedig a világ zenéinek több évszázados ismert hagyományaival. Mindehhez számítógéppel generált háttérképeket vetítenek, melyek között éppúgy felfedezhetők M. C. Escher grafikáira, vagyis inkább stílusára tett utalások, mint a talán épp térhajlítást szimuláló csillagzatvonulások. Legtöbbször azonban az alakuló, átmenetileg még amorf anyag apró változásit követhetjük szemmel, mintha egyenesen a teremtés aktusánál lennénk jelen.
 
Maga a zene teljességgel besorolhatatlan. A tangóharmonika használata jószerével megkövetelné, hogy a számokban felbukkanjanak a tangó elemei, ám még a Karéliában népszerű polkáknak és valcereknek sem sűrűn fedeztem fel nyomát. Jellegükben sokkal inkább tűntek keletinek – mindenekelőtt indiainak – az improvizációk, a dallamvilág és a harmóniák ugyanakkor az arab világ sokszor zaklatottnak tetsző, máskor müezzinhívásra hajazó színeivel tették teljesebbé az összképet, egyfajta sivatagias hangulatot idézve elénk. És hogy egyértelműnek hasson a kapcsolat finnek és magyarok között, Pohjonen és Kosminen furcsa, táltosruhára emlékeztető szoknyát (vagy tán kaftánt?) viselt, a beazonosítható szavak nélküli ének pedig sámánok kántálására emlékeztetett. Mindehhez Pohjonen olyasféle „táncot” lejtett a székén, mint a sámándobbal gyógyító törzsi varázslók.
 
A Kronos része az egészből mindenekelőtt a tradíció(k)ba való tökéletes illeszkedés biztosítása volt. A kvartett kezdettől fogva híres arról, hogy, úgymond, nem ijednek meg semmitől. A világ bármely országának, bármely vidékének zenéjét hitelesen adják elő, és az Egyesült Államokból származó minimalista szerzők műveinek és sok más mellett kínai, pravoszláv, afrikai vagy épp magyar darabok értő és nem egyszer fergeteges interpretációval alapozták és őrizték meg hírnevüket. Ráadásul attól sem riadnak vissza, hogy hangszereik képességeinek határait feszegetve az avantgárd kísérleteit gondolják tovább (amivel többek között Bartók szellemét éltetik), vagy kifejezetten szokatlan dolgokat cselekedjenek a hangszereikkel: például belenevessenek vagy belelihegjenek a pick-upokba, esetleg Nigel Kennedy-sen torzítva szólaltassák meg a hegedűt.
 
A közel másfél órás est során így a kemény, esetenként rockba vagy egyenesen heavy metalba hajló, jóval gyakrabban Jean-Michel Jarre korai lemezeit idéző elektronikával felturbózott és határozottan misztikus, de egyformán ütemes beindulások váltakoztak a legtöbbször hosszas, atmoszferikus és meditatív részekkel, aminek eredményeképp valóban rendkívüli élményben lehetett részünk. Ha feltétlenül kifogásokat keresnék, legfeljebb azt említhetném meg, hogy a hatalmas térben gyakran szertefoszlott e különös muzsika inherens intimitása – egy kisebb teremben talán jobban érvényesülhetett volna a közvetlent az univerzálissal vegyítő világmindenségzene. Ezzel együtt úgy érzem, a legfontosabb, hogy mi is részesei lehettünk valaminek, ami nemcsak egészen kivételes, hanem valóban egyetemes érvényű is mind térben, mind időben.
 
Előadók:
Kimmo Pohjonen – harmonika, ének
Samuli Kosminen – samplerek
 
Kronos Quartet:
David Harington – hegedű
John Sherba – hegedű
Hank Dutt – brácsa
Jeffrey Zeigler – cselló