Főkép Úgy tűnik, a mai világban már teljesen normális, hogy amikor az ember elindítja a CD-t, vagy a digitalizált zenét, akkor első körben az jut az eszébe, mire-kire hasonlít a muzsika. Így jártam az általam korábban sosem hallott Royal Thunder esetében, akik megtévesztő módon, nem a nevükkel rokonítható fantasy vagy szimfonikus metalban utaznak, hanem valami jól körülírható, mégis sokszínű, számtalan elődre emlékeztető fémes zenében. Van itt minden: déli lazulás, egy kis blues, egy kis gothic, doom, prog – tényleg számos helyről merítettek, de a lényeg, hogy a végeredmény egyedi, jól azonosítható lett, s nem utolsó sorban felhasználóbarát. Ebben szerintem nagy szerepe van az énekesnő orgánumának, ami – nem tehetek róla – de engem Janis Joplinra emlékeztet.
 

 
Egy biztos, ez nem háttérzene, két-három alkalommal érdemes rászánni azt az egy órát, és átadni magunkat a zene élvezetének. Egyrészt így garantáltan átjön a hangulat, másrészt kiderülnek azok a finomságok és jellemző megoldások, amit az együttes első lemezére felpakolt. A legfeltűnőbb persze Mlny Parsonz hangja, tele lélekkel, erővel, és kellőképpen nagy hangterjedelemmel – egyszerűen muszáj szeretni. Énekében van valami sötét árnyalat, de emellett megvan benne a blues szomorúsága, kiegészítve némi gospel áhítattal. Mivel főként hosszabb szerzemények szerepelnek a lemezen, jut idő mindenre, bőven van alkalom élvezni ezt a tiszta hangot. Természetesen a többi zenész sem kezdő, kivált Josh Weaver gitáros játéka tetszett.
 
Az első nóta (Parsonz Curse) hallatán szerintem mindenkinek a „southern rock” kifejezés jut majd az eszébe, de mindegyik tételnek önálló karaktere, hangulata, van, ezen az albumon nincsenek töltelék felvételek. Mondjuk az is igaz, hogy első alkalommal mindenki igyekszik összekapni magát, és ugye az együttes már 2006 óta létezik, szóval bőven volt idejük végleges formára hozni a dalokat. A „Blue” esetében például majd tíz percbe fért csak el minden ötlet, de a végeredmény már-már hipnotikus erejű, az egyik csúcspont a lemezen. A másik, meghallgatásra javallott, hullámzó kedélyű tétel a „Sleeping Witch”, amiben a révüléstől majdnem az őrjöngésig jutunk. Harmadszor személyes kedvencemet említem (Shake and Shift), mert ugyan lassan kezdődik (ez egyébként majd minden számra igaz), de aztán eljutunk a megbízható közepes tempóig, s olyan húzása lesz a számnak, ami garantálja a koncertsikert, valamint az ének és a gitár egyenrangú félként szerepel. Bizonyítandó, hogy ragaszkodnak a hagyományos megoldásokhoz, megcsinálták a „Minus” című számot, ami nem csupán rövid (alig több mint két perc), hanem a dobot is kihagyták belőle.
 

 
Bárhogyan nézem, a CVI bámulatos bemutatkozó album, olyan alkotás, amit időről-időre elővesz az ember, s miközben mindig hozza az első alkalommal megszeretett színvonalat, képes újat adni. Legyen szó a „South of Somewhere” szélfútta zajairól, vagy a „Parsonz Curse” szövegéről. Hiszek a zene gyógyító erejében, és manapság kevés, ehhez foghatóan lélekteli muzsika jelenik meg.
 
Az együttes tagjai:
Mlny Parsonz – basszusgitár, ének
Josh Weaver – gitár
Lee Smith – dob
Josh Coleman - gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Parsonz Curse
2. Whispering World
3. Shake and Shift
4. No Good
5. Blue
6. Sleeping Witch
7. South of Somewhere
8. Drown
9. Minus
10. Black Water Vision
 
Diszkográfia:
Royal Thunder (2010) EP
CVI (2012)