Főkép A zene nem mindig színtiszta esztétikum: nem ritkán ideológiai mondanivaló közvetítője is. Egyházi muzsika esetében hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről, vagy legalábbis megbocsátani a „vétségért”, a nyíltan politikai állásfoglalásoktól azonban többnyire viszolyogni szoktunk. Ám még ilyenkor sem feltétlenül helyénvaló a rosszallás, hiszen könnyen elképzelhető, hogy valóban dicséretes az ügy, ami mellett kiáll egy komponista. Mindenképp ez utóbbi művek közé sorolható Benjamin Britten döbbenetes erejű War Requiemje, amely a szerző meggyőződéses pacifizmusáról való tanúságtétele, és e nézetében igencsak nehéz nem teljes mértékben osztoznunk – különösen ma, amikor a háború nem kizárólag reguláris hadseregek ütközeteit jelenti, hanem terrorizmus formájában rengeteg civil áldozatot is szed.
 
Britten híres volt róla, hogy megrendelésre is szívesen dolgozott, és voltaképp Háborús rekviemjének megalkotása is egy megbízáshoz köthető. A nagyszabású mű, melynek premierjére 1962. május 30-án került sor, a II. világháborúban lebombázott, majd 14. századi formájában újra felépített Coventry katedrális felszenteléséhez készült, és annak ellenére, hogy egyházi épület felavatásához köthető, Britten pedig rengeteg vallási témájú művet alkotott, az opus 66. nem liturgikus jellegű, és sokkal inkább a közembernek és az egész világnak, mint egyetlen adott alkalomnak és egy adott kongregációnak szól.
 
A művet mindenekelőtt az teszi egyetemessé, hogy Britten az I. világháborúban elesett, és csak halála után ismertté vált Wilfred Owen nyolc versét ágyazta be a gyászmise latin szövegébe, így nem pusztán a kegyetlenül evilági és halandó került éles kontrasztba az örökkévalóval, hanem a két világégés tapasztalata is mintegy egyetlen kiáltásban összpontosul. (A mai napig emlékszem, amikor először láttam a War Requiem televíziós felvételét, mivel ekkor tudatosodott bennem ténylegesen, mennyire megrázóak és tökéletesen megírtak Owen háborús költeményei.)
 
Néhány taktust elegendő meghallgatni ahhoz, hogy eldönthessük, noha Britten modernizmusa jelentősen későbbről való, egyértelműen Bartókéval rokon. Ám a mű megkomponálásához Britten korábbról úgyszintén merített ihletet: saját bevallása szerint nagymértékben hatott rá Verdi híres Rekviemje is, melynek kissé bombasztikus atmoszférájának visszhangjai valóban azonosíthatók például a „Dies irae” fanfárokkal indító, monumentális felépítményében, melynek szaggatott szövege rendkívüli nyugtalanságot sugall, a rézfúvósok pedig egyszerre fenyegetően és győzedelmesen utalnak a háborúra, annak kegyetlenségére és borzalmaira, ugyanakkor a reményre is. Tipikusan angol vonás viszont a gyermekkórus használata, ami leginkább optimizmust sugall, hiszen egyrészt ők a jövő nemzedéke, akik továbbvihetik a hagyományt, másrészt hangjuk angyali tisztasága nem evilági szférákat sugall. Érdemes odafigyelni még a „Libera me” fájdalmas fohászára, melyben mégis ott lappang a borzalmaktól való megszabadulás lehetősége is.
 
Kurt Masur elsőrangúan dirigálja a művet, amely irányítása alatt teljes sokszínűségében jelenik meg a hallgató előtt, ezzel együtt képes kihozni belőle azt a drámai többletet, ami Britten Háborús rekviemjét az egyik legmegrázóbb huszadik századi zeneművé teszi. Általában nem szeretem a túlzott érzelmi töltetű (vagyis nem a bel canto eredeti értelmében szép) éneket, itt azonban teljesen hitelesnek hat a szólisták erős vibrátója és különösen a költemények szavainak szuggesztív interpretációja. A kórust és a zenekart szintén a feldúltság és „idegesség” jellemzi, miközben mindvégig kordában tudják tartani a szakadatlanul kiözönleni készülő, vad érzelmeket.
 
Aki Britten érett modernizmusából szeretne reprezentatív ízelítőt, annak feltétlenül érdemes meghallgatnia a War Requiemet, melynek közvetlensége, spirituális töltete és a ma minden korábbinál érvényesebb történelmi üzenete talán áttörheti azokat a gátakat, legyűrheti azokat az értelmezhetetlenségtől való félelem miatt kialakult gátlásokat, amelyek máskülönben sokakat elidegenítenek ettől az irányzattól.
 
Előadók:
Carol Vaness – szoprán
Jerry Hadley – tenor
Thomas Hampson – bariton
 
Westminster Symphonic Choir
Joseph Flummerfeit – karvezető
American Boychoir
James Litton – karvezető
 
Samuel Wong – kamarazenekari karmester
 
New York Philharmonic
Kurt Masur – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
War Requiem, op. 66
CD 1
1-2. I Requiem aeternam
3-11. II Dies irae
12-13. III Offertorium
 
CD 2
1-2. IV Sanctus
3. V Agnus Dei
4-6. VI Libera me