Főkép

Az élő rocklegenda címmel csínján kell bánni, Don Aireyre azonban minden kétséget kizáróan ráillik a megnevezés, a Deep Purple jelenlegi billentyűse ugyanis játszott már együtt többek között Cozy Powell-lel és Gary Moore-ral, a Black Sabbathtal és Ozzy Osbourne-nal, a Judas Priesttel és Glenn Tiptonnal, a Tennel és a Jethro Tull-lal, Brian Mayjel és a Thin Lizzyvel. Emellett a Whitesnake metalos megújulásakor közreműködött a csapat két legnagyobb slágerének lemezre rögzítésében, valamint a Rainbow-val is két meghatározó albumot jegyez. Nem csoda hát, hogy rendkívül magas az ázsiója a szakmán belül, és a rajongók úgyszintén hihetetlenül nagyra becsülik. Csakhogy Magyarországon minden másképp van, így aztán elkeserítően kevesen jelentek meg Don Airey szólókoncertjén, amely az új, All Out néven megjelent nagylemezt volt hivatott népszerűsíteni.
 
Igaz, rögtön meglepetés is ért, hiszen a bulit a Rainbow egyik régi koncertkezdő száma, a „Spotlight Kid” nyitotta. (Persze böngészhettem volna a neten a setlisteket, és akkor előre tudom, hogy nem a Light in the Sky és az All Out fog dominálni, de talán jobb is volt így, felkészületlenül végighallgatni a produkciót.) A szám rögtön meg is alapozta a hangulatot, közben pedig az is kiderült, hogy a társak valóban Aireyvel egyenrangú művészek, és végre nem kissé vagy erősen megkopott, hanem friss és erőteljes énekkel élvezhettem élőben a Rainbow nagy slágerét olyasvalakitől, akinek ténylegesen köze volt annak megalkotásához. Kizárólag Ritchie Blackmore maradt helyettesíthetetlen, de az ő pótlását megkísérelni eleve botor vállalkozás lenne bárkitől.
 
Még ennél is jobban meghökkentem, amikor – talán harmadik számként – a „Still of the Night” csendült fel. A Deep Purple korszakból fennmaradt demó Coverdale–Sykes-féle kidolgozása volt az utolsó, amire számítottam, még akkor is, ha billentyűjátékával Airey sokat hozzátett egykor a dal végleges formájához. Ráadásul nem sokkal később megszólaltak az „Is This Love?” akkordjai is, bár itt meg kell jegyeznem, hogy a koncerten előadott interpretáció ezúttal már jóval határozottabban eltért az eredetitől. Emellett egy egyvelegben hallhattuk még a nemrégiben elhunyt Jon Lord emlékére előadott „Child in Time”-ot (ami hosszú idő óta először hatott rám úgy, ahogyan annak idején, amikor kamasz koromban megismerkedtem vele), és a körünkből már hosszabb ideje távozott Gary Moore „Parisienne Walkways”-ét is.
 
Az új lemezről viszont sajnálatosan keveset játszott a zenekar, a közel negyedórás, meglehetősen elvont, helyenként fúziós és progresszív elemekkel bővített „Tobruk”-ban viszont Airey nem kizárólag azt mutatta meg, mennyire jól bánik a billentyűkkel, hanem azt is, milyen kiváló érzékkel alkalmazza a különböző effekteket. Igaz, nem csoda, hogy a háború borzalmairól szóló dalban lecsapó repülők és géppuskalövés-sorozatok szólnak, mégis ritka, hogy bárki zenei és zenén túlmutató hanghatásokkal ennyire jól érzékeltetni tudja egy dal üzenetét. Persze Airey előző szólólemezéről, a Light in the Skyról sem feledkezett meg teljesen, de erről még kevesebb, (nem jegyzeteltem, de ha nem csal az emlékezetem) mindössze két dal szerepelt a koncert számai között.
 
Az összkép alapján mégis a Rainbow-korszak tűnt a meghatározó periódusnak Airey életében, hiszen egyértelműen Blackmore szerzeményei kerültek túlsúlyba a koncert alatt. De nem csupán a Down to Earth nagy slágereit hallhattuk, melyek közül az „All Night Long” és a „Lost in Hollywood” is egészen fergetegesen szólt, hanem a Finayl Vinylig nehezen beszerezhető kislemez B-oldalt, az instrumentális „Weiss Heim”-et is. Az első ráadásként némi klasszikusan szórakoztató billentyűs bevezetés után, aminek során hallottunk „Kalinka”-t, de Liszetet is, a „Since You Been Gone” első verzéjének smooth jazzes feldolgozásával kápráztatták el a nagyérdeműt, de hogy teljes legyen az élvezet, a felvezetés után olyan elemi és elsöprő erővel szólalt meg maga a dal, ahogyan élőben még sosem hallottam azt. Lezárásként pedig a „Black Night” ugyancsak tökéletes verzióját élvezhettük, így bár viszonylag rövidre, ám annál emlékezetesebbre sikerült a műsor.
 
Egyértelműen sajnálhatják a távol maradók, hogy kihagyták ezt a fantasztikus estét, mivel igencsak csodálkoznék ezek után, ha ily mérvű érdektelenség láttán Don Airey még egyszer ellátogatna hozzánk a szóló produkciójával. Ám azok számára, akik jelen voltak, egészen bizonyosan sokáig emlékezetes marad még ez a minden tekintetben elsőrangú, legendához méltó koncert.