Főkép

A békéscsabai Jókai Színház a Kabaré előadását hozta el a Vidéki Színházak Fesztiváljára a Tháliába – pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: Szűcs Gábor rendező évek óta finomodó vízióját a darabról, hiszen ez az előadás egy több mint tíz éve, még Győrben indult folyamat eredménye. Az előadáshoz átnyújtott alapos háttéranyagban Szűcs Gábor így fogalmaz: ez a Kabaré „negyedik verziója”; hosszas érési folyamat eredménye hát a békéscsabai Jókai Színház „cirkuszi sátra”, a Porondszínház „keretébe” álmodott előadás. A Porondszínház e bátor vidéki műhely jeles próbálkozása, hogy maradéktalan, játéktér-független minőségben utaztathassa akármilyen településre a darabjait; a sátor remek példája a bárhol felállítható, s a kőszínházinál jelentősen több téri lehetőséggel operáló játéktérnek.
 
Viszont az külön érdekes, hogy végül ezt a sajátosan „térbe álmodott” darabot hozták el a fesztiválra – lemondva épp a térről, amibe beleálmodták. Érzik, hogy más dinamikákra hangolták az előadás hangi tónusait és koreográfiáját, mint a Thália színpada - mindazonáltal a játszóknak a játékot végül különösebb veszteség nélkül sikerült ebbe a „kamarai” méretbe gyömöszölniük. Hiszen egy ilyen seregszemlére valóban a legérettebb, a lehető legsokrétűbb produkciót – tehát épp ezt az előadást kellett elhozni Békéscsabáról.
 
A Kabaré: a darab és a Kit Kat Klub, a harmincas évek végi berlini lokál lelke egyaránt a konferanszié. Gátlás nélkül kell pojácává, ripaccsá lenni a kedvéért, s eközben mintegy hordozni kell a legtisztább ellenállás szellemét: hiszen a totalitárius komolyság-betegség, a fanatizmus ellen feszített humor embere is ő. Mit tegyünk a fanatizmussal? Nevessük ki! Csináljunk belőle viccet. Mert ha az emberségből nézzük, valóban nem vehető komolyan. A konferanszié a modern ember utolsó illúziója – hiszen igaza van és még sincs. A terror sok millió áldozattal, köztük a számos „konferansziéval” gondoskodott arról, hogy komolyan vegyék – így lett mártírrá, a többi közt így igazult megannyi bohóc. Gulyás Attila játékában ott van mind a két aspektus. Harsányan a ripacs; apró, de fontos gesztusokban a felelősségét érző, a humor által környezetére hatni akaró ember. Bátran mer igen komoly szélsőségekig csavarogni a figurában –  s a darabot viszi a hátán.
 
Amiben hatalmas segítségére van maga a „lokál”, a zenekar, a táncosok és akrobaták, a rendkívül bátor és kifejező, gazdagon használt szimbólumrendszerek súlyát könnyedén hordozó koreográfia, Kováts Gergely Csanád olykor igen provokatív munkája. Valóban körénk épül a közeg, amelyben nem dönthető el, hogy mi lesz a suba alatt hangoztatott gyűlöletekből, az összefestékezett ajtókból, csibészkedésekből – ahol az ipari méretű, szervezett borzalom még felfoghatatlan távlat, kimondatlan fenyegetésként sem létezik. Ahol Ernst Ludwig a gyűlöletét így foglalja szavakba Clifford Bradshaw-nak, a fiatal amerikai írópalántának: „ha német lenne, értené…” s ahol a zsidó származású Schultz úr így nyugtatja az írót és saját magát: „értem én mi történik, hiszen én is német vagyok…”. Fájdalmasan összecsengő két mondat…
 
Az előadás „másik lába” persze maga a nő: Sally Bowles, a kabaré üdvöskéje, a szeszély és a szenvedély maga, a naivitás „mindenen túl”, aki betoppan az életedbe, miután kifoszt, aki berendezkedik ott – de csak amíg önmaga lehet. Lapis Erika minden porcikájában Sally. A nő, aki ad, a táncosnő, aki táncol, az énekesnő, aki elvarázsol. Ő a kabarécsillag. Ahogy egy interjúban elmondta: évek óta dédelgetett szerepálom vált itt valóra. Ha nem is teljesen igaz a darabra, hogy a többieknek annyi tér jut, amennyit a konferanszié és a díva hagy – az tény, hogy kettejük színi jelenléte az előadás legerősebb dózisa.
 
Persze nehéz is olyan tétova karakterrel erős jelenléthez jutni, mint Clifford Bradshaw – Vasvári Csaba mégis megragad minden neki juttatott lehetőséget. Akárcsak a többiek, kivétel nélkül. Személyes kedvencem Katkó Ferenc mélyen átélt, szerényen méltóságteljes, kulturált gyümölcsárusa. Herr Schultz előre árnyékot vető tragédiája az ő szolid játéka által kap igazi mélységet, s tétova szerelmes kettőse a Kovács Edit által megformált Schneider asszonnyal igazán szívbe markoló – tökéletes komplementere a két fiatal, az író és a díva szerelmének.
 
Nagyon jó érzéssel tapsoltam én is, akár a többi néző – mert sokat kaptam a társulattól az előadással. Tán csak a humorból komorságba húzott darab-ívbe rejtett ellentétes hatásokkal való játék kapcsán maradt hiányérzetem. A vonatút a harmincas évek Berlinébe, ahol Bradshaw megismerkedik Ernst Ludwiggal, s a jelenetbe érkező (a szintén Gulyás Attila által megformált) vámtiszt „bohózatba tolása” jelezte leginkább a rendezői szándékot: az egész élet lesz itt kabarévá, minden egy nagy virtuális lokál tereiben történik. S a fokozatosan feltűnő egyenruhák és karszalagok is sokáig pusztán a tréfa kellékei – mondhatni, egészen az első felvonás végi záróképig, hol remek testbeszéddel mintegy horogkeresztbe fordultak a táncos-karok. Ennyi hiányérzetem volt: nem éreztem azt, ahogyan a valóság mérge napról napra az álomvilágba csöpög.
 
Azt kifejezetten bánom viszont, hogy egyetlen estére szólt az előadás „mandátuma”. Nemcsak azért, mert estéken át garantáltan minden széket megtöltöttek volna a nézők a Tháliában. Hanem mert az ötödik-hatodik előadás környékére ezt a színpadot is „tonális maradék” nélkül lakná be – s mert persze hogy kíváncsi lennék a másik szereposztásra is, Ulmann Mónikával, Farkas Gábor Gábriellel. Egyáltalán – hogy láthassam még ezt az előadást. Mert jó volt látni.