FőképFülszöveg:
A lahmian vámpírok törvényeinek ellenszegülve Ulrika a Káosz ostromolta Praagba utazik, hogy rátaláljon régi barátaira és dicsőségre leljen a csatában. Ám mire megérkezik a támadókat már elűzték és nem talál mást csak egy meggyötört várost és annak elszánt lakóit.
 
A Káosz erői azonban számtalan formát ölthetnek és ezúttal egy még baljóslatúbb fenyegetés ébredezik a romok közt - egy Slaanesh-kultusz, mely át akarja venni az irányítást a város felett. A lahmian nővérek elől menekülve és az általa megvédeni kívánt emberek gyűlöletétől kísérve Ulrika megpróbálja feltárni ennek a pusztító összeesküvésnek a gyökerét. A vámpíroktól és a Káosz szolgáitól üldözve azonban minden ravaszságára és vadságára szüksége lesz ha győzedelmeskedni akar a sötétség erői felett...

Részlet a regényből:
Első fejezet
Változások

Nem fogsz visszatérni Sylvaniába – jelentette ki Lady Hermione. – És többé nem leszel Nachthafen grófnője.
– De… De miért nem? – kérdezte Gabriella.
– Azért, mert a királynő így rendelkezett – felelte Hermione.
Minden megváltozott – gondolta Ulrika keserűen, miközben végignézte, hogy Gabriella grófnő megpróbálja megőrizni a tartását és a hidegvérét. – Minden megváltozott, de mégis, minden ugyanolyan maradt.
Ulrika korábban már túlságosan sokszor tette meg ugyanezt – nem először állt feszesen és feszengve a nulni lahmian vámpírok vezetője, Lady Hermione szalonjában; nem először érezte magát kellemetlenül a hosszú parókában, a mások által csinosnak és elegánsnak tartott női ruhában és fűzőben; nem először hallgatta végig úrnője, Gabriella grófnő és Hermione beszélgetését; nem először kívánta, hogy bárcsak valahol másutt lenne, bárhol, a világ bármely más szegletében, csak ne éppen itt. A korábbi, hasonló alkalmak és a mostani között csupán annyi volt a különbség, hogy Lady Hermione-nak új neve volt, és ezzel együtt új álcával rendelkezett, és a jelek szerint Gabriellának is el kellett fogadnia, hogy ezentúl más személyként kell megjelennie a világban.
Három hét telt el azóta, hogy a förtelmes strigoi, Murnai és a ghoulokból álló serege támadást indított Lady Hermione vidéki kastélya, a lahmian testvériség egyik központja, a Mondthaus ellen; három hét telt el azóta, hogy Meinhart Schenk kapitány, a boszorkányvadász templomos kis híján felfedezte és leleplezte a testvériség valódi természetét. Gabriella három hete ölte meg Friedrich Holmann boszorkányvadászt, miután Ulrika nem volt hajlandó végrehajtani ezt a feladatot. Ez alatt a három hét alatt iszonyatos mennyiségű munkát végeztek el annak érdekében, hogy elhitessék a világgal, a nővérek mindegyike elpusztult; hogy az életben maradottak mindegyike új személyazonosságot kapjon.
Miután Gabriella grófnő és Lady Hermione úgy döntött, lehetetlenné vált számukra, hogy továbbra is használják nevüket, címüket, álcájukat, megrendezték a saját halálukat. Biztosak voltak abban, hogy Schenk és a boszorkányvadászok továbbra is gyanakodni fognak rájuk, továbbra is azt feltételezik majd róluk, hogy vámpírok; biztosra vették, hogy bármit tesznek, bármilyen módon bizonyítják ártatlanságukat, a templomosok továbbra is nagyítóval fogják figyelni őket, minden mozdulatukat, minden tettüket.
Így történt, hogy a támadást követő napon a boszorkányvadászok megtalálták néhány olyan nő maradványait, akik meglepő módon emlékeztettek Gabriellára, Hermione-ra, Ulrikára, valamint Hermione gyönyörű védencére Famkéra. A drága ruhákat viselő tetemeket a jelek szerint ghoulok tépték szét. A bestiák sajnálatos módon a hölgyek arcát sem kímélték, azt is úgy szétszaggatták, hogy a halottakat nem lehetett felismerni, beazonosításuk során az egyéb nyomokra kellett hagyatkozni.
Miután ezt a szálat elvarrták, Hermione és társai nekiláttak az új személyazonosságok megteremtésének. Zároltak néhány bankszámlát, pénzeket utaltak bizonyos helyekre; címek, házak, birtokok cseréltek gazdát (sosem közvetlenül, mindig harmadik és negyedik közbeiktatásával), végrendeletek és születési okmányok íródtak, megrajzoltak néhány kiterjedt, a régi korokban gyökerező családfát, amelyekre az ősi ágakon kívül természetesen felkerültek a legfrissebb hajtások is.
A folyamat végén megjelent egy vénember a nemrég elhunyt Lady Hermione von Auerbach ajtaja előtt. Az illető Lord Lucius von Auerbachként mutatkozott be, azt állította, hogy Hermione egyik távoli kuzinja, az úrnő egyetlen örököse. Az idős úr magával hozta két gyönyörű leányát, Helenét és Frederikát is.
Lord Lucius szerint a család eredetileg azért érkezett Nulnba, hogy illő módon meggyászolják az elhunyt rokont, ám miután kiderült, hogy Lady Hermione mindent ráhagyott, beköltöztek az úrnő udvarházába. Ez a férfi valójában egy hétköznapi vérrabszolga volt, Hermione kegyenceinek egyike, aki bánatos, de nemes vonalú arcának köszönhetően éppen alkalmasnak látszott a feladat elvégzésére. Lord Lucius két lányának szerepét Hermione és Famke játszotta, akik megfelelő mennyiségű sminkkel, hennával és a lahmian nővérek egyik jellegzetes eszközével, bonyolult illúziók megteremtésével változtatták meg külsejüket. Lady Hermione korábban csokoládébarna, göndör haját kiegyenesítették és mézszőkére festették; Famke haját, amelynek addig olyan színe volt, mint a fehéraranynak, fiatalosan rövidebbre vágták és valamivel sötétebb szőkére változtatták. Más stílusú ruhát viseltek, mint korábban, megváltozott a modoruk, a hangjuk. A jelek szerint ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy Nulnban senki ne ismerje fel őket. Ulrikának el kellett ismernie, tökéletes volt az átváltozásuk: ahogy elnézte őket, amikor felléptek a nyilvánosság előtt, időnként emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ugyanazt a két nőt látja, akiket egy hónappal korábban, Nulnba érkezésekor ismert meg.
– A királynő azt kívánja, hogy Nulnban maradjak? – kérdezte Gabriella.
– Igen – felelte Hermione. – Mivel Rosamund, Karlotta, Alfina és Dagmar meghalt, úgy véli, túl kevesen maradtunk itt. Szerinte nagyon… – Hermione úgy préselte össze az ajkait, olyan arcot vágott, mintha szívesebben falna fel egy rothadó patkányt, semmint folytassa a megkezdett mondatot, mégis megtette: – Szerinte nagyon figyelemre méltó módon viselkedtél, minden tőled telhetőt megtettél, ezért úgy határozott, itt maradsz és átveszed Dagmar helyét. Új bordélyt fogsz nyitni a Handelbezirkben, és folytatod Dagmar munkáját: te fogsz híreket szerezni, információkat gyűjteni. A közeljövőben velem és Mathildával együtt te leszel a királynő szeme ebben a városban.
– De én Nachthafenben lakom! – mondta Gabriella idegesen. – Sylvaniát sem hagyhatjuk őrizetlenül!
– Úgy tudom, arra a posztra más kerül majd – felelte Hermione. – Krieger halott, így Sylvania irányából egyhamar nem fog veszély fenyegetni minket.
– Ebben nem lehetünk biztosak. – Gabriella hátradőlt a székén. – Nem tetszik nekem ez a változtatás!
– Biztos lehetsz benne, nekem még annyira sem, mint neked – mondta Hermione bosszúsan. – De a királynő kiadta a parancsot, nekünk pedig végre kell hajtanunk. Most az az elsődleges feladatunk, hogy találjunk neked egy új nevet, egy új álcát, ami illik az új pozíciódhoz.
Ulrika a Hermione hátsó kertjére néző ablak felé fordult. Ahogy kinézett a holdfényes éjszakára, valahogy semmivé fakultak körülötte az elhangzó szavak. Neki annyi is éppen elég volt, amit addig hallott. Nulnban fognak maradni. Erre vágyott a legkevésbé. Túlságosan sok olyan dolog történt itt, amit a legszívesebben elfelejtett volna. Sylvania az elszigeteltsége ellenére, vagy talán éppen amiatt legalább egyszerű volt, rendezett és áttekinthető. A szálak akkor kuszálódtak össze, a dolgok akkor váltak bonyolulttá a számukra, amikor eljöttek ide.
Amiatt, hogy meggyilkolták Rosamundot, Karlottát, Alfinát és Dagmart, valamennyi lahmian veszélybe került, mindegyiküket a lelepleződés fenyegette, ráadásul a gyilkos utáni hajsza közben a vámpírhölgyek egymás torkának estek. Hermione arra gyanakodott, hogy Mathilda megpróbálja kitúrni őt a pozíciójából, Gabriellát pedig azzal vádolta meg, hogy von Carstein spionja, és a nővérek szövetségének meggyengítésére törekszik. Árulások, vérontások, halál – az események forgatagában Gabriella és Ulrika majdnem mindent elvesztett, kis híján még az életüktől is megfosztották őket.
Ám a lezajlott események és történések közül egyik sem okozott Ulrikának akkora fájdalmat, mint Friedrich Holmann templomos halála. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy önmagán kívül senki mást nem okolhatott azért a balsorsért, ami utolérte a fiatalembert. Véletlenül találkoztak, mikor mindketten a gyilkost üldözték. Ulrika utólag már tudta, akkor járt volna el bölcsen, ha már a megismerkedésük első percében, esetleg abban a pillanatban végez Holmannal, amikor meglátta. Sajnos akkor és ott éppen a bölcsesség állt a legtávolabb tőle. Balga volt és gyenge. Elhitette a férfival, hogy vámpírvadász, és életben hagyta, azután pedig, amikor a nyomozás során újra és újra keresztezte egymást az ösvényük, fokozatosan megkedvelte őt. Annyira megszerette, hogy amikor Holmannt lerohanták a ghoulok, amikor már tényleg csak egy hajszálon múlt az élete, Ulrika vállalta, hogy leleplezi magát: annak érdekében, hogy mentse a férfit, kieresztette az agyarait.
Hozzá hasonlóan Holmann is gyengének bizonyult: annak ellenére, hogy a hithű templomosok közé tartozott, képtelen volt megölni Ulrikát. Ez lett a veszte. Megvédte Ulrikát a többi boszorkányvadásszal szemben, ezt követően azonban annyira szégyellte magát, hogy nem bírt visszatérni a rendjéhez. El akart menekülni, azt tervezte, hogy elhagyja a Birodalmat. Ulrika szíves örömest engedte volna, ám Gabriella grófnőnek más volt a véleménye. Gabriella közölte Ulrikával, hogy miután felfedte Holmann előtt valódi kilétét, csupán két választási lehetősége maradt: vagy megöli a férfit, vagy táplálkozik a véréből, és a vérrabszolgájává, a csatlósává teszi őt.
Ulrika sehogy sem bírta rávenni magát arra, hogy végezzen Holmannal, és rabszolgát sem akart csinálni belőle. Egyszerűen nem tudta megölni azt az embert, aki korábban megmentette az életét, és nem volt képes eleven vérraktárrá változtatni őt. Pontosan tudta, hogy a vérrabszolgák elvesztik a saját akaratukat, gyönyörként élik át, ha véreznek, úrnőjük megszállottjává válnak, semmi más nem érdekli őket, csak hogy táplálhassák őt. Ulrika azért szerette Holmannt, amilyen volt; szerette az erejét, a szomorúságát, a becsületességét, ezért hányingere támadt, amikor arra gondolt, hogy ölebbé változtassa, aki állandóan körülötte sertepertél, aki állandóan harapásra kínálja a torkát. A dolog vége aztán az lett, hogy nem volt hajlandó választani a két lehetőség közül. Végül Gabriella hozta meg a döntést: megharapta Holmannt, azután kitörte a nyakát. Ezt követően valahogy megromlott Ulrika és a grófnő viszonya.
Valami mozgást látott a szeme sarkából; oldalra kapta a fejét. A gyémántos ablaktáblákon keresztül Famkét látte, aki a veranda korlátja elé helyezett kőpadon üldögélt egy lanttal a kezében. Annak ellenére, hogy a haját sötétre festették, ahogy a holdfényben üldögélt, úgy festett, mint egy hétköznapi lány egy napsütéses nyári napon, márpedig egy vámpír esetében ez meglehetősen furcsa. Talán éppen ezért választotta éppen őt az úrnője: a nem mindennapisága miatt.
Ulrika visszanézett Gabriellára és Hermionéra, akik még mindig Gabriella átalakulásáról folytattak vitát, azután kisiklott a szobából a folyosóra, majd a hátsó ajtón keresztül kilépett a kertbe. Hűvös, tavaszi északa volt, de Famkét, aki csupán egy könnyű, rózsaszínű köntöst viselt, aki mezítláb tapodta a padlót borító köveket, éppúgy nem zavarta a hideg, mint bármely más vámpírt.
– Jó estét, nővérem! – mondta Ulrika. Meghajolt, Famke elé lépett. – Játszanál nekem valamit?
Famke grimaszt vágva nézet le a lantra.
– Még csak a hangsorokat gyakorlom. Lady Hermione azt mondja, egy lahmiannak tökéletes udvarhölggyé kell válnia, márpedig tökéletes udvarhölgy csak akkor lehet valaki, ha a művészetek minden formájához ért.
– Ha ez igaz, akkor én nagyon messze vagyok attól, hogy tökéletes legyek – mondta Ulrika. – Én csupán kossar kocsmadalokat tudok, ezek pedig nem igazán illenek egy udvarhölgyhöz.
– Lehúzta a fejéről a hosszú parókát, láthatóvá tette rövidre vágott, homokszőke haját, és nagyot sóhajtva leült Famke mellé. – Hallottad? Itt fogunk maradni. Itt, Nulnban.
Famke bólintott.
– Én örülök ennek. Hiányoztál volna. De te talán nem vagy ennyire elégedett ezzel… Szomorú volt az arcod, amikor kinéztél az ablakon.
Ulrika meglepődött, azután megvonta a vállát.
– Én csak… Semmi. Nem érdekes.
Famke a karjára tette a kezét.
– El fogod felejteni őt.
Ulrika felkapta a fejét; meglepte és közben bosszantotta is, hogy ennyire könnyen lehet olvasni benne.
– Remélem – mondta.
Famke együttérzőn elmosolyodott.
– Igen, egészen biztos, hogy el fogod felejteni – mondta. – Hiszen csak egy férfi volt!
Ulrika válasz helyett elmormogott néhány alig érthető szót. A lány kissé esetlenül a lantja nyakára illesztette az ujjait, megpróbált lefogni egy akkordot. Ulrika tudta, Famkét a saját apja és még néhány másik férfi is többször molesztálta, mígnem Hermione kimentette és a sötét csókban részesítette. Alapjában véve ez volt az oka annak, hogy Famke soha, semmi jót nem látott egyetlen férfiban sem.
– Csak tudod… Az az ember tisztességesen viselkedett velünk – mondta Ulrika rövid hallgatás után. – Jó lett volna, ha lehetőségem van arra, hogy ezt valamilyen módon viszonozzam. Tisztában vagyok a titoktartás szükségességével, de… – Elhallgatott, a válla fölött hátranézett a szalon kivilágított ablakára. – Időnként arra gondolok, Gabriella gyűlöletből végzett vele. Azért, mert… – Az agyába villanó emlékkép valósággal letaglózta. Ismét maga előtt látta az Industrielplatzon, a kocsijuk körül összegyűlt csőcseléket, azokat az embereket, akik üvöltve követelték a vérüket. Gabriella odalökte eléjük a cselédjét, Lottét, egyszerűen odadobta őt azoknak a vadállatoknak, hogy mentse a saját és Ulrika életét. – Gabriella időnként nagyon kegyetlen tud lenni.
Famke bólintott, és ő is az ablakra nézett. Feszült volt a tekintete.
– Amikor Hermione átváltoztatott – súgta közelebb hajolva –, őt tartottam a leggyönyörűbb, legbölcsebb, legcsodálatosabb nőnek az egész világon, de most… – Megrázta a fejét; a tekintete a távolba révedt. – Most, hogy ez a sok baj megtörtént, mintha elvesztette volna az eszét. Még a te úrnődet is megtámadta, azt hitte, mindenki ellene van. Komolyan mondom, megijedtem tőle.
– Igen. – Ulrika az ujjaival fésülgetni kezdte a parókáját. – Tudom, a túlélésért meg kell küzdeni, de ennek biztosan van valamilyen… más módja is. – Hátradőlt, a korláthoz támasztotta a hátát. Famke ugyanezt tette. Összeért a válluk. – Állandóan arról álmodom, hogy elmenekülök. Arról, hogy itt hagyom őket ezekkel a szánalmas kis intrikáikkal együtt, és szabadon élek valahol.
Famke rémült arccal nézett rá. Mielőtt megszólalt, annyira közel hajolt, hogy az ajkai majdnem megérintették Ulrika fülét.
– Én is ugyanezt álmodtam! – A ház felé mutatott. – Elegem van a falakból! Itt még a kert is olyan, mint egy kis ládika. – Felsóhajtott. – Szerettem a szabadban kószálni. Valamikor. Azelőtt… most viszont, annak ellenére, hogy úrnőmtől nagyon sok szép dolgot kapok, időnként… Időnként úgy érzem magam, mintha koporsóba zártak volna. Mintha tényleg, mégis meghaltam volna. – Ulrika vállára hajtotta a fejét. – Ó, milyen csodálatos kaland lenne, ha megszöknénk, mi ketten, mint az a két hercegnő, akiről az egyik könyvben olvastam!
Ulrika elmosolyodott, a kert falára nézett, azután a falon túl magasló háztetőkre és épületekre siklott a tekintete.
– Hát igen. Két ló, és az út… Úgy vágtatnánk, ahogy annak idején az apámmal, odahaza. Cél nélkül, kötelezettségek nélkül, a kardunkkal az oldalunkon. Úgy, hogy száz mérföldnyire van tőlünk a látóhatár.
– Ennél azért egy kicsit többre lenne szükségünk – mondta Famke nevetve. – Például egy csatlósra, aki napközben megvéd minket, egy kocsisra, meg azt hiszem, egy-két rabszolgára, akikből vérhez juthatunk, akikből táplálkozhatunk.
Ulrika felmordult; hirtelen úgy érezte, hogy a Famke által említett kísérők mindegyike egy-egy kőtömb, amit a hátára raknak, egy-egy teher, amit cipelnie kell.
– Akkor talán jobb volna, ha el se mennénk! – mondta valamivel hevesebben, mint szerette volna. – Ha így csinálnánk, akkor magunkkal cipelnénk a koporsónkat.
– Viszont ostobaság lenne szolgák nélkül útnak indulni – felelte Famke. – Mi történne velünk, ha mondjuk minden menedéktől távol ér minket a napkelte?
– Tudom, én is tudom! – Ulrika felsóhajtott. – Éppen ez az oka annak, hogy fallal körülvett kertekben és levegőtlen szobákban maradunk, de… De csatlósokkal útnak indulni? Ez szürkévé változtatná az álmot.
Famke édesen elmosolyodott.
– Nos, ha már álmodozunk, akkor… Mit szólnál hozzá, ha kocsi helyett mondjuk szárnyas lovak hátán utaznánk, és a Mannslieben aludnánk, hogy soha többé ne kelljen látnunk a napot?
Ulrika felnevetett, de mielőtt bármit felelhetett volna, kinyílt a veranda ajtaja. Ulrika és Famke felkapta a fejét, és bűntudatosan szétrebbentek, ahogy meglátták úrnőiket, akik a nyitott ajtóból meresztették rájuk a szemüket.
– Ulrika! Gyere ide! – mondta Gabriella éles hangon. – Itt végeztünk. Ideje indulnunk.
– Famke, mit művelsz te ott? – csattant fel Hermione. – Neked most gyakorolnod kell!
Ulrika és Famke gyorsan felállt a padról, mindketten pukedliztek.
– Igenis, úrnőm! – suttogták mindketten.
Ulrika gyorsan Gabriella felé indult, de még egyszer visszanézett Famkéra, titkos mosolyt váltott vele. Kívánom, hogy egyszer legyen egy szárnyas lovad, húgocskám! – gondolta, azután besietett a házba.

A Kiadó engedélyével.