Főkép

Számomra a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt Andrzej Sapkowski első magyarul megjelent könyve, Az utolsó kívánság, hiszen egyedi hangvétele és sajátos világképe rendkívül üdítően hatott. Így érthető, hogy nagy várakozással tekintettem a folytatásra is, de szerencsére nem kellett csalatkoznom, sőt, úgy hiszem, a lengyel szerző könnyedén felülmúlta várakozásaimat. A már korábbról ismert izgalmas és színes világ, valamint az egészen kiváló hangulat mellett nagyszerű karaktereket és lenyűgöző történetvezetést is kaptunk – nem kétséges, hogy idén is a legjobb fantasy kötetek között fogom számon tartani.
 
A végzet kardjában Ríviai Geralt, a hivatásszerű szörnyvadász és érzelmek nélküli mutáns hat újabb kalandjába nyerhetünk betekintést. A látszólag csak lazán összefüggő, ám ügyesen megszerkesztett elbeszélések messzi vidékekre viszik a vajákot, aki kész megküzdeni mindenféle borzalmas teremtménnyel, amennyiben jól megfizetik. Találkozik egy legendás aranysárkánnyal, beszédbe elegyedik egy csodálatos szépségű szirénnel, ha kell, tengeri szörnyekkel csatázik, vagy éppen a városi csatornába ereszkedik le, hogy végezzen egy rémséggel – vagyis életét kockáztatja, hogy megmentse az emberek életét, eközben azonban az ő lelke sem marad érintetlenül. Szerelembe esik a varázslónő Yenneferrel, de hiába rendelte a végzet egymásnak őket, mégsem lehet semmi kapcsolatukból.
 
Tavaly még úgy írtam az első Vaják kötetről, hogy „nem lesz olyan alkotás, amire klasszikusként vagy formabontóként fogunk emlékezni”, de a második rész olvasása után kénytelen vagyok ellentmondani magamnak. A végzet kardjával egy újabb szintre lép Sapkowski, s immár nem csupán jó humorú, bár kissé üres kalandokat olvashatunk, hanem minden történetnek komoly érzelmi töltete és mélyebb mondanivalója is akad. Nem csupán morális kérdéseket feszeget, de elmélkedik a felelősség- és áldozatvállalásról, s a sors erejéről, mellyel Geraltnak szembe kell néznie. A vajáknak el kell fogadnia saját magát, az érzelemmentességet, melyre a mutáció során kárhoztatták, még ha ez azt is jelenti, hogy egyre távolabb kerül az emberektől.
 
Ettől függetlenül nem hiányozhatnak az izgalmas és feszültségben gazdag összecsapások sem, számos szórakoztató pillanat leírását olvashattuk, mégsem ezek határozták meg a kötet jellegét, inkább csak háttérül szolgáltak a különböző érzések és magánéleti szituációk felépítéséhez. A hat elbeszélésből három sem rendelkezik összetett cselekménnyel, de Geralt személyiségét és gondolatait tökéletesen megismerjük belőlük. Mégsem válik unalmassá a könyv, megmarad a lendületes és mozgalmas történetvezetés, amely kiváló dramaturgiával és karakteres nyelvezettel párosul, így áll össze lassan a befejezés, mely a jellemfejlődés tekintetében és a további folytatásra nézve is kifejezetten érdekesnek tűnt. Mivel elsősorban a különféle reakciókból és dialógusokból nyerünk képet a szereplőkről, ezért muszáj dicsérnem a párbeszédeket is, valóban szenzációsan sikerültek.
 
Hiába a komolyabb légkör, A végzet kardja legemlékezetesebb mozzanatai között a legtöbb mégis meglehetősen humoros hangvételű, hiszen a szerző ezúttal is rengeteg szarkasztikus és cinikus megjegyzéssel tűzdelte a szöveget – talán nem vált annyira meghatározóvá, mint az előző kötet során, ám még mindig kitűnően oldja a hangulatot, egyedi ízt kölcsönözve a könyvnek. A háttérvilágra továbbra sem fektet túl nagy hangsúlyt Sapkowski, ezzel együtt sokkalta színesebbnek és fantáziadúsabbnak látszik, mint más fantasy művek esetében. A mitológiai lények, a szláv hagyományokból és mondákból kölcsönzött alakok kavalkádja magával ragad, az egymáshoz csak mélyebb rétegekben kapcsolódó novellákkal karöltve pedig biztosítják a kívánt változatosságot.
 
A magyar kiadásra a nem túl mutatós (bár a dombornyomás miatt összességében mégis tetszetős) borítón kívül nem lehet panasz, kíváncsian várom a következő regényt, mely már szakít a rövidebb elbeszélésekre épülő szerkezettel, noha ettől szerintem ugyanolyan jól fogok szórakozni a Tündevéren is, mint A végzet kardján. Nyugodtan ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel egy élvezetes stílusban előadott, ragyogó párbeszédekkel és kiválóan felépített karakterekkel büszkélkedhető alkotás, mely egyszerre lehet kedvence azoknak, akik a videojáték után további kikapcsolódást keresnek és azoknak is, akik a mélyebb témákat és az érzelmesebb pillanatokat részesítik előnyben.