FőképCassandra Clare A végzet ereklyéi sorozata (Csontváros, Üvegváros, Hamuváros, Bukott angyalok városa – eddig…) az elmúlt évek egyik legkedveltebb ifjúsági fantasy szériája –amit ugyan régóta szeretnék elolvasni, eddig nem került rá sor, így meg, hogy már négy rész jelent meg, és tudtommal még nincs vége, kétszer is meggondolom, hogy belevágjak-e. Kapóra jött hát, hogy idén nyáron magyarul is megjelent az előzménysorozat, a Pokoli szerkezetek első része, Az angyal. Mivel a két széria közt lényegi összefüggés (állítólag) nincs, s utóbbi egy évszázaddal korábban játszódik, nem hátrány, hogy nem vagyok járatos Clare világában, arra pedig pont alkalmas ez a sorozatindító kötet, hogy megismerkedjünk egymással, és eldönthessem, érdekel-e annyira A végzet ereklyéi, hogy bevállaljam a négy vaskos kötetet.
 
Tessa Gray, a tizenhat éves árva az Újvilágból érkezik Viktória királynő Londonjába – nagynénje halála után évek óta Angliában élő bátyját keresné, helyette azonban démonok fogságába esik. Két nővér, Mrs. Black és Mrs. Dark rabolja el, és vetik alá kegyetlen leckéknek, hogy előcsalogassák szunnyadó különleges képességeit – melyekről Tessa maga sem tudott. Mire a lány odáig jut, hogy elő tudja hívni, mi több, uralni tudja képességét, egy egész London alatti London tárul fel előtte: egy világ, melyet benépesítenek a démonok, féldémonok, vámpírok, boszorkánymesterek és árnyvadászok.
 
A lány hamarosan kiszabadul a Sötét Nővérek fogságából, és az árnyvadászoknak otthont adó Intézetben találja magát – ahol, amellett, hogy még többet megtanul az őt körülvevő világról, azt is kezdi kapizsgálni, hogyan vehetné hasznát képességének, és feléled benne a remény, hogy megtalálja eltűnt bátyját. Nem utolsó sorban pedig szívét megdobogtatja két fiatal árnyvadász, a kedves, szelíd Jem, akire mindig lehet számítani, és a zabolázhatatlan, gonoszkodó Will Herondale. Vajon megtalálják-e Tessa bátyját, leleplezik-e a sötét terveket dédelgető Alvilágiakat, élükön a titokzatos Magiszterrel, és mi szerepe van mindebben a pokoli szerkezeteknek?
 
Nos, minderre választ kapunk a regény során. Ne legyenek illúzióink, Cassandra Clare ugyan jól ír, nagyon jól, de azért túlságosan nagy meglepetéseket nem tartogat. Aki olvasott már egynél több manapság divatos young adult könyvet, félúton könnyedén rájön minden fordulatra, és értetlenül áll azelőtt, hogy a főszereplők vajh’ miért ilyen vakok, süketek, és ostobák. De ez legyen a legnagyobb bajom – a kiszámíthatóság ellenére ugyanis nagyon jól szórakoztam. A mechanikus szerkezetekkel, automatonokkal, gőzgépekkel, álcákkal tarkított London olyannyira hangulatosra sikeredett, hogy legszívesebben azonnal odarepültem volna. A viktoriánus kor amúgy is a gyengém, London nemkülönben, a steampunk pedig mostanában egyre többször köszön be az olvasmányaimban (gondoljunk csak a Soullessre, ami egyébként is rokon könyv).
 
A hangulat mellett nagy erőssége a könyvnek a kiválóan sikerült jellemrajzok sora. Azt többen kiemelték már A végzet ereklyéi sorozat kapcsán is, hogy Clare a műfajban szokatlanul nagy figyelmet fordít a jellemábrázolásra, szereplői épkézláb karakterek, van hátterük, személyiségük, érzéseik – a műfaj keretein belül még hitelesek is. Ezúttal sincs másképp, Tessa a kezdeti elesett kislányból komoly jellemfejlődésen megy át, az árnyvadászok pedig egytől egyig érdekesek és kedvelhetőek. Kis üröm az örömben, hogy a legizgalmasabbnak ígérkező szereplőre jut itt a legkevesebb figyelem, de úgy hiszem, ez a jövőben változni fog (na jó, icipicit utánanéztem…).
 
A fantasy kereteit adó világ sorozatkezdethez illően azért inkább vázlatos, sok a nyitott kérdés, de éppen csak annyira, hogy az olvasásélményt ne zavarja. Megtudunk ezt-azt a démonok és a nephilimek évezredes harcáról, a vámpírokkal és boszorkánymesterekkel kötött Szövetségről, a különböző képességekről, de még bőven maradt kifejtenivaló a következő kötetekre. Érdekes egyébként, hogy néhány hónap különbséggel másodszor találkozom hasonló műfajú könyvben a nephilimekkel – igaz, a korábban olvasott A szukkubusz dalában egészen más szerepkörben „tündököltek”.
 
Nem tudom, A végzet ereklyéi sorozathoz képest jobb-e avagy gyengébb a Pokoli szerkezetek, nekem, aki nem olvastam az „előzményt” (ami ugye igazából folytatás…), Az angyal kellemes nyári szórakozást nyújtott – de sokkal többet nem. Fordulatos, izgalmasan megírt ifjúsági fantasy, különleges világgal és jól sikerült szereplőkkel – kedvencem mégis a kifordított, steampunkos London alatti/melletti/feletti London, ami nyomokban (de csak nagyon nyomokban!) Gaiman Soseholjának Londonját idézte. Igazából amióta befejeztem Az angyalt, azt a könyvet szeretném újraolvasni. De azért azt hiszem, a Csontváros is megőrzi helyét a várólistámon…