Főkép

Idehaza többek között a tribute-bandák megítélése is a kardinális kérdések közé tartozik zenei körökben. Mitől jó, ha jó, vagy éppen ellenkezőleg, miért rossz, ha rossz. Sokan csak olcsó másolatoknak tekintik ezeket a csapatokat, akik azért játszanak népszerű zenekartól igencsak jól ismert dalokat, mert nincsenek saját ötleteik, és ezzel biztosra szeretnének menni, mert ezek kipróbált, és közkedvelt szerzemények. Megannyi külföldi, világsztár zenekarnak létezik itthon tribute bandája, így többek között a Guns ‘N Roses-nak is. Ráadásul még az is elmondható, hogy azon sztárbandák csoportjába tartoznak, amelyeknek Magyarországon több tribute bandája is van. Sokak egybehangzó véleménye alapján, ezek közül a Hollywood Rose viszi a prímet.
 
A bevezetőben taglalt önálló ötletek hiányára többszörösen rácáfolt már a csapat, ugyanis amellett, hogy két, saját szerzeményekkel teli lemezzel is büszkélkedhetnek (Minimal Design, Piknik a Holdon), összeraktak egy olyan műsort is, amelyet még az „anyazenekar”-tól sem láthatott soha a nagyérdemű. Ebben nem csak az a különlegesség, hogy akusztikusan adják elő a Guns-dalokat, hanem újragondolták, és olyan köntösbe bújtatták azokat, amelyek egyrészt néha meglepőek, másrészt még az „öregek” sem játszották így soha őket. Hol van tehát az ötlethiány?
 
Egy szép augusztusi estén gyűlt össze a mélyen tisztelt publikum a HR-koncert apropóján az egykori indiánsátras szórakozóhely szabadtári színpadánál, ahol nyár esténként általában akusztikus koncertek várták/várják az érdeklődőket. Eleve már az szokatlan egy ilyen heves, általában lehengerlő koncerteket adó bandától, hogy székeken ülve, „nyugodtan” kell prezentálniuk a dalokat, de ezekre az alkalmakra ráadásul elegánsra is veszik a figurát. Tehát nincsenek a megszokott klisék, mint tépett póló, bakancs, fekete ruházat, hanem ellenkezőleg, ingek, visszafogott, higgadt, csinos megjelenés. Igaz, amúgy sem másolják a fiú Slash vagy Duff színpadi megjelenését, tehát nincs cilinder vagy ugyanolyan színűre festett haj, egyedül az énekes, Jesse szokott hasonlóan ruházkodni, mint Axl a hőskorban. Bakancs, biciklis nadrág, esetleg szoknya, fejkendő.
 
Ebből is látszik, hogy ők nem ilyesmikkel érdemelték ki az elismerő szavakat, hanem a színpadi munkájukkal nyerték el sok ember szimpátiáját, és állították őket szép számban maguk mellé. Amellett, hogy a koncerteken a számokat remekül prezentálják, a hangulat is kiváló, emiatt visszajáró arcokkal találkozhat az ember, mondhatni törzsrajongókkal. Ilyenekből és ismeretlenebb delikvensekből is egészen sokan gyűltek össze a kerthelyiségben. Érdemes megemlíteni, mert roppant szívmelengető látvány volt, amikor feltűnt két kishölgy, ők ugyanis azok az ikerlányok, akiknek a szülei Hollywood Rose koncerten ismerkedtek meg, sőt még a lánykérés is az egyik fellépés közepette esett meg, aztán nem sokra rá megérkeztek a picik, akik mostanra lelkesen rugdosták a kavicsokat és murvát a koncert ideje alatt. Mint egy nagy család... a HR-család…
 
Nem sokkal fél 9 után vette birtokba a színpadnak csak kis túlzással nevezhető pódiumszerűségen elhelyezett székeket a banda, és elindult a különleges est. Annak ellenére, hogy tényleg rendkívül autentikus a színpad elhelyezése, mert valóban tábortüzes, közvetlen hangulat uralja így a koncertet, megvan az a hátránya, hogy ha valaki tisztes távolságból, mondjuk 10-12 méterről szeretné figyelemmel követni az eseményeket, az nem biztos, hogy lát belőle valamit, ugyanis ha beállnak a lelkes drukkerek hárman-négyen az első sorba, fél méterre a színpadtól, és a zenekar eleve széken ül, végképp esélytelen, hogy lásson is valamit a koncertből, és ne csak hallja azt. Ennek ellenére hamar megbarátkoztunk a helyzettel, ugyanis mi onnan, távolabbról tekintettük meg az estet, és elfogadtuk, hogy csak akkor láthatjuk meg Jesse cowboy kalapját, ha tapsoltatás céljából felugrik a dalnok a székből, vagy valaki éghetetlen vágyat érez egy újabb bambi magához vételéhez, vagy esetlegesen éppen a sok folyadék miatt könnyítenie kell magán, és elhagyja az első sort.
 
Az említett délies fejfedő abszolút nem hatott stílusidegennek, ugyanis az odalátogatók a Guns örökzöldeket countrys hangszerelésben is hallhatták, ugyanúgy mint bluesos, rockabillys, jazzes vagy éppen reagges verzióban. Utóbbira példa a „Knockin’ On A Heavens Door”, bármennyire is furának és szinte elképzelhetetlennek tűnik, még jól is állt nekik, és már tényleg csak a raszta korona hiányzott a fejükről, és irány Jamaica... De azért a gyengébb idegzetűek számára a „Don’t Cry” nem összeborulós, balladisztikus előadása is felér biztosan egy szentségtöréssel, holott kifejezetten jól esett, hogy a meghatódott hangnem elmaradhatott végre egyszer, és lehetett rá akár még ropni is. Nálam külön piros pontot érdemelt a tény, hogy a szinte biztosra vehető, és (főleg) az ilyen csendes koncerteken kihagyhatatlannak tűnő „Patience” elmaradt. Szerintem rettentő kiszámítható és elcsépelt lett volna a dal műsorba illesztése.
 
Ami még különlegessé tette a koncertet, hogy a csapat saját szerzeményei is szerves részét képezték a setlistnek, nem csak egy-két dalt adtak elő a fellépés vége felé, mint egyéb esetekben. Volt, ami nem esett át különösebben nagy változtatásokon (Piknik a Holdon), volt, amit kicsit felgyorsítottak (Addig Jó), és mi tagadás, volt, ami kevésbé sikerült. Ez volt az „Árnyjáték”, aminek a fő erősségét a refrénje, illetve az abban hallható magas és kieresztett hangok adják, amik itt elmaradtak, ezzel mintegy kiherélve a nótát. (Persze benne van a pakliban, hogy valahol a mikrofon és keverőpult között vesztek ezek el, mert szinte végig halkak voltak a vokálok.) Nem nagyon maradt idő a kesergésre, mert nem sokkal később belecsaptak a „Két fejed van”-ba. Kimért és középtempós volt, de rettentő nagy húzás volt benne, amelynek hatására elindult a boogie a lábamban, és kiült a vigyor az arcomra: no igen, ez már zene. Bőven vetekszik az eredeti, lemezes verziójával, sőt, még talán túl is tesz rajta. (Ha a lemezeladás nem lenne olyan állapotban, amilyenben van, és lenne különösebb értelme még ilyet csinálni, nem lenne egy elvetendő ötlet az eddigi összes saját szerzemény közül kiválasztani egy tucatnyit, és azok újragondolt, akusztikus verziót felvenni, és kiadni CD-n. Na jó, elég ebből, mert még jobban belelóg a kezem a bilibe.
 
Természetesen, mint általában, a legnagyobb őrjöngés és éljenzés a „Sweet Child”-ra, a megőrülés pedig a záró „Paradise City”-re jutott. A kötelező csendrendelet miatt este tízkor már ki is lett húzva az erősítő a konnektorból, és elindult hazafelé, vagy másik buliba a meglehetősen szép számban összegyűlt közönség. Jó hangulatú bál volt, ezt kár is lenne tagadni. Igaz nem az ugrálásé, összeborulásé, csápolásé volt a főszerep, hanem inkább a táncé és jókedvé, de kétlem, hogy bárki is csalódottan távozott volna aznap este a koncertről. Aki pedig kedvet kapott az ismétléshez, vagy éppen még nem volt HR-unpluggedon, de ki szeretné próbálni, annak ajánlott figyelni a zenekar honlapját, facebook oldalát, mert ha nem is túl nagy gyakorisággal, de azért elcsíphetők ebben a miliőben. Leghamarabb augusztus utolsó napján, Zalaegerszegen, a Hollywood Rose-táborban, amelyben három nap alatt színpadra állítják mindhárom produkciójukat!