FőképFülszöveg:
Steiner Kristóf legújabb könyve amolyan földközi-tengeri "roadmovie", melyben a hétköznapi kalandok mögött ott húzódik a végtelenített kis karkötő, a kabbala vékony, piros fonala.
Ezek a feljegyzések az elmúlt öt év során születtek, hősei azok a lélektársak, akikkel az olvasók már sodródhattak 2009-ben "Gumimatraccal a Gangeszen", tavaly pedig velük falatozhattak a szerző "Lélekbonbon"-jaiból. A "Hajónaplók"-at egy szürreális, ám nagyon is valós kaland köré építette: néhány évvel ezelőtt merészen válaszolt egy meglehetősen szokatlan apróhirdetésre, és hamarosan a nyílt tengeren találta magát egy vadidegennel, s - ahogy az lenni szokott - a nagyon is jól ismert démonaival. Miközben rejtélyes útitársával bejárja és végigkóstolgatja Dél-Európa tengerparti városait, hamar kiderül, hogy nem ő az egyetlen a hajókabinjukban, aki puzzle-ként próbálja összeilleszteni a szívét. Kristóf persze személyes hőseitől sem szakad el: a magyar pop kultúra kishercegét hol Hollywood aranykorába fújja el a szél, hol pedig a Velencei Filmfesztiválra evez, ahol nem csak Madonnával, de kallódó önmagával is találkozik végre. Bon voyage!

"A könyvek eleven lények, csak vannak felnőttek, akik ebben még nem hisznek. Steiner Kristóf "Hajónaplók" című kötete és Liz Gilbert "Ízek, imák, szerelmek" regénye egyszer összeakadt valami koktélpartin, e-mail címet cseréltek, és azóta rendszeresen leveleznek. Mindkettőnek megvolt már a maga élete, mikor a cyber-óceánon egymás mellé sodródott az az aranyos kis bárkájuk, és bizonyára csillogó szemmel állapították meg, hogy mindkettő csúcsra tör a nápolyi Da Michele-pizza leírásában, meg a váratlanul ajándékba kapott útitársakéban. Kristóf valószínűleg jócskán tartogat még mondanivalót valamelyik világjáró kabátkája zsebében. Eat Pray Gay" (Esze Dóra)

Részlet a könyvből:
Üzenet a palackban
 
Vízöntő vagyok. Mindent és mindenkit meg akarok érteni, és elfogadni, ebből fakadóan pedig rettentően kikészít, ha ugyanakkor valaki nem akar megérteni és elfogadni engem. Képtelen vagyok egy helyben maradni, folyton még színesebbet, még nagyobbat, még szebbet álmodom, és minden esetben addig kergetem az álmaimat, míg végül megtanulom, hogyan cserkészhetem be őket anélkül, hogy kétségbeesetten rohannék utánuk. Ilyenkor egyszerűen… megvalósulnak. Maguktól. A kabbalista asztrológia szerint viszont a Halak havának első napján születtem. Nem meglepő hát, hogy bármikor képes vagyok mély depresszióba zuhanni, könnyedén rákapok a legkülönfélébb függőségekre – legyen szó napi négy-öt kávéról, a kedvenc marcipános Ritter Sport csokimról, vagy épp „egyszerűen” csak a szerelemről. Szerencsére ugyanakkor írásfüggő is vagyok, amikor pedig papírra vetem a gyengéimet, örömeimet, hülyeségeimet és nehézségeimet, valahogy mindent tisztábban látok. A mondatok, gondolatfüzérek olyanok nekem, mintha a homályos és zavaros víz alól egyszeriben egy saját építésű, szavakból épült hajón találnám magam. Ezzel a hajóval bárhová eljuthatok, vele még a legvadabb, zúgó, tomboló gondolatzuhatagokon is átevezhetek.
Különös módon, életem sorsfordító pillanatai valahogyan mindig kötődtek a hajókhoz. Kicsi koromban imádtam a sárga gumicsónakunkon – amelyet Édeskémnek neveztünk el a mamával – lebegni a Balaton vízén. Édeském egyébként tragikus véget ért (és vele együtt majdnem mi magunk is), amikor egyszer mélyen, a bólyákon túl megadta magát a ragasztás, és kiszakadt az alja. Mama meg én kénytelenek voltunk a maradékba kapaszkodva, lábunkkal kapálózva evickélni a part felé, természetesen a nevetéstől könnyes szemmel. Hajóval utaztam akkor is, amikor életemben először mentem egyedül külföldre – talán tizenkét éves lehettem, és fanatikus Roxette-rajongóként Svédországot vettem célba. A szüleim tudták, hogy bízhatnak bennem, és azt is, hogy semmivel sem tudnának visszatartani. Válaszokat kerestem, és valahogy már akkor tudtam, hogy rám nem érvényes Dorothy nagy felismerése, mikor az Óz végén azt mondja: „Ha nem találom meg a boldogságomat a farmunk kerítéséig, akkor el sem veszítettem.” Én mindig is szívesebben éltem volna Smaragdvárosban, mint Kansasban… és forgószéllel repülő ház helyett hajóval akartam utazni. Tutajt akartam építeni, fölpattanni rá a Római-partnál, és meg sem állni a szivárványon túlig. Amikor pedig tizenhat évesen először láttam a Szőkék előnyben (Gentlemen Prefer Blondes) című Monroe-klasszikust, amelynek egyik jelenetében egy teljes olimpiai csapat táncol bicepszduzzasztó koreográfiát egy tengerjáró hajó tornatermében, aprócska, testszínű alsónacit viselve, már egészen biztosan tudtam, hogy nekem nagyon, nagyon nehéz lesz lehorgonyoznom valahol, valaki mellett…
Ezek a feljegyzések az elmúlt öt évben születtek, hősei azok a lélektársak, akikkel nyájas olvasóim már sodródhattak 2009-ben Gumimatraccal a Gangeszen, tavaly pedig velük falatozhattak Lélekbonbonjaimból. A Hajónaplókat egy szürreális, ám nagyon is valós kaland köré építettem: néhány évvel ezelőtt merészen válaszoltam egy meglehetősen szokatlan apróhirdetésre, hamarosan pedig a nyílt tengeren találtam magam egy vadidegennel és – ahogy az lenni szokott – a nagyon is jól ismert démonjaimmal. Miközben rejtélyes útitársammal bejártuk Dél-Európa tengerparti városait és végigkóstolgattuk ízeit, hamar kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen a kabinunkban, aki kirakójátékként próbálja összeilleszteni a szívét. Ám amíg engem csak néhány tenger választott el a szerelmemtől, az ő párja – akivel erre a csodálatos utazásra készült – ma már valahol a Nirvánában hajókázik. Az utazás közben született naplóbejegyzéseimmel és fényképeimmel négy oldalt töltött meg a Marie Claire magazin, egy feljegyzésem töredéke a Lélekbonbon című kötetemben is helyet kapott, és mivel akkoriban volt egy saját nevemen futó rovatom az [origo] Life.hu oldalán, egy-egy gondolatot ott is megosztottam azokkal, akik bár a szárazföldön járnak-kelnek, gondolatban velem együtt hajóznak a Gangesztől a Dunán át egészen a Földközi-tengerig és még tovább. Ám a nekik küldött palackpostám sosem volt teljes… egészen mostanáig.
 
Bonne voyage! Szeretet és Fény kísérjen minket utunkon.

 „Az ember természeténél fogva idegenkedik a fájdalomtól és a kényelmetlenségtől. Azt akarjuk, hogy minden simán menjen. Pedig ha mozdulatlanok maradunk, nem fogunk fejlődni. Ha mindig a biztonságos játszmát választjuk, álmaink sosem válnak valósággá. Nem kapjuk meg, amit akarunk, ha azt várjuk, hogy Isten a küszöbünkre helyezze azt. Magunkhoz kell ölelnünk a nehézséget és a változást, ha kiteljesedett életre vágyunk. Ha a hajó nem inog, az azt jelenti, nem tart sehová.”
Jehuda Berg

1.
2007. február
Benáresz, India
 
Az aranyszínű napkorong olyan fényesen ragyogott a Gangesz felett, amilyennek még sosem láttam. A városka színes forgatagának kellős közepén voltunk: az ablak alatt elterülő piac olyan tarka, amilyen csak a képzeletünkben lehet. A hinduk mezítláb, nevetve mosakodtak a gát lépcsőin, a levegőben millió illat keveredett, végül egyetleneggyé álltak össze, az otthon illatává. Ami Budapesten otrombának, civilizálatlannak tűnne, az itt egyetlen szempillantás alatt valódivá vált, ami addig rettenetes zajnak tetszett, most csilingelő dallamnak hallatszott. Felsétáltam a vendégház tetőteraszára, ahol Papa és Zsolti már javában tömték magukba az aloo parathát. A párom-testvérem-barátom, akivel már hét éve éltünk egyként, bátorító mosollyal nézett rám.
– Jó kis nap, mi? Mamának tetszene.
Átöleltem, megcsókoltam, és csak annyit mondtam:
– Soha többé ne menjünk haza.
Aznap este Zsoltival, Papával és Papa kedvesével, Krisztinával csónakot béreltünk. Száznyolc mécsessel és Mama hamvainak egy részével vízre szálltunk. Millió gyertya fényében ragyogott a part, s miközben a hinduk szokásos esti szertartásukat végezték, mi egyenként meggyújtottuk az apró mécseseket, szárazlevél-hajócskákra ültettük őket, és mindegyiket meghintettük édesanyám hamvaival. A szüleim, Kata és Gyula épp itt csónakáztak húsz évvel ezelőtt. Azóta hány holttestet sodorhatott a Gangesz folyama… és most közéjük tartozik már az az asszony, aki életet adott nekem. A száznyolc mécses egyre távolodott, majd amikor olyan messze voltak, hogy nem is tudtuk, hol kezdődnek az ég csillagai és hol érnek véget a vízen úszó, csillogó Mama-szikrák, kihajóztunk a partra. Akkor még nem sejtettem, hogy a fény ettől kezdve mindenhová elkísér.
– Mama… Hogyan fogok most újra szeretni… és kit? Hogyan beszéljük meg majd mindazt, amire nem volt időnk? Ki fogja megtanítani a megbocsátást? És ha te nem vagy, én kitől kérhetek majd bocsánatot?

2.
2009. május
Budapest
 
A lemenő nap utolsó sugarai játszottak az arcán, s ebben a cukorral kikevert tojássárgája-árnyalatban egészen olyan volt a szeme, mint egy krokodilé: borostyánszínű. Ő az én kedvesem, akibe két éve beleszerettem, és azóta is úgy óvom és becézem, mint a Kisherceg a rózsáját. Kiderült, hogy Matan Attias, az orvostanhallgató srác, aki egyenesen Izrael földjéről érkezett Budapestre, nem más, mint életem szerelme. Beleszerettem, mert kellettem neki, mert megnevettetett, mert meglepett, és mert mindennél boldogabbá tett a tudat, hogy enyém a megtiszteltetés – boldoggá tehetem őt.
És amikor valaki, aki oly fontos neked, hogy egy klasszikus „ne érj a hajamhoz” ficsúrból átváltozol fűben hempergő, sárban szaladó tolsztojistává, akkor egy harmincadik születésnap egyáltalán nem smafu.
Bekötött szemmel vezettem őt csillaghegyi házunktól a Duna-partig, hogy felszálljunk a Hófehérke valamelyik törpéjéről elnevezett nosztalgia-vízibuszra, és áthajókázzunk a Margitszigetre. Mindent kiterveltem előre: a szigeten beülünk abba a sokcsillagos szállodába, elszürcsölünk egy pezsgőt, majd gyorsan exkuzálom magam, és kisvártatva fehér lovas hintóval térek vissza. Nem, ez nem vicc, nem önirónia, és nem is egy jelenet a Szex és New Yorkból. Ez az én életem. Ilyennek képzelem a szerelmet 2009-ben, és az égvilágon senki és semmi nem veheti el tőlem ezeket a tökéletes ábrándképeket, amelyeket igyekszem tüchtig módon, pontról pontra megvalósítani. A hintó elvitt minket az Örökmozgóba, ahol kart karba öltve megnéztük Clark Gable klasszikusát, az Ez történt egy éjszakát, és mire kiléptünk a vetítőteremből, az összes barát, haver és iskolatárs Marilyn Monroe-t megszégyenítő közvetlenséggel énekelte el a Happy Birthdayt. Majd amikor ő, életem szerelme, már tényleg úgy érezhette, hogy Bree Van de Kamp hozzám képest egy trehány disznó, elvezettük őt a kedvenc éttermébe, a Liszt Ferenc téri Menzára, ahol megvolt a tűzijátékos torta – Stevie Wonder szülinapi himnuszával megspékelve. Majd mindezek után elmentünk táncolni oda, ahol először megpillantottuk egymást, amikor Indiából hazatérve egy (f)elszabadult éjjelen úgy döntöttem, kieresztem a gőzt. Ott roptuk a nagy találkozás pontos helyszínén, az Alterego táncparkettjén egészen addig, míg Madonna Justify My Love című dalára nem simultunk egymáshoz veszélyesen közel, és haza nem mentünk, hogy eljátsszuk a hírhedt videoklip cenzúrázatlan változatát.
Aznap éjjel éreztem, mennyire szeret. Aznap éjjel végre nem kísértett az a rettenetes kényszer, hogy még mindig nem elég: igazolnom kell a szerelmemet.

3.
2010. május
Tel-Aviv
 
Nehéz együtt élni valakivel, aki a szárazföldre lépve azon nyomban megijed a talaj szilárdságától és a megváltoztathatatlan révbe éréstől. Nehéz együtt élni velem. Még önmagamnak is. Ilyenkor, ha az ember kicsit jóban van magával, a fejéhez kap, és rájön, hogy változtatnia kell. Hogy ne kelljen menekülnie. Ne kelljen mindig újabb kikötő felé vennie az irányt. Az pedig, aki még csak most kezd békét kötni önmagával, ismét menekülőre fogja. Ha csak egy éjszakára is.
Vitorlást béreltem. Egy barát barátja olcsóér’ megszámította nekem, így egy estére luxusladikra cserélhettem a papírhajót, amellyel már egy ideje bizonytalanul lebegtünk közös életünk tengerén. Mindketten a harmadik X körül kóricáltunk már, és köztudott, hogy legyen szó lányokról, melegekről, fiúkról vagy travikról, ez az időszak mindenkiben elindít egy fontos folyamatot. „Harminc… inkább a halál! Még negyvenévesen is fiatalabbnak érezném magam” – gondoltam, ez pedig oda vezetett, hogy a kapcsolatunkra is rátört a kapuzárási pánik. Társas életünk mélypontja volt ez – emlékszem, kedves, drága Dani barátom Londonból nálunk töltött egy hetet, és gyakorlatilag nem volt olyan nap, amikor ne kellett volna órákat várnia, hogy befejezzük a veszekedést a semmin.
Aznap éjjel, amikorra kibéreltem a hajót, egy kabbala-előadás után lecsaltam őt a tengerpartra, mondván: sétáljunk egyet. A kikötőben vártak ránk a rokonok és barátok meg egy hatalmas tál szusi, amelyet oda rendeltem. Jó messzire kihajóztunk, s miközben a Lucy in the Sky with Diamonds szólt a rádióból, fejest ugráltunk a fedélzetről, és összebújva bámultuk a holdat. Azt viszont egyedül csak Dani tudta, hogy előző éjjel, egy sokadik drámai szakítás után, a rendőrök választottak szét minket, mert összeverekedtünk, és a földszinten lakó transzvesztita feljelentett minket csendháborításért. Ugyanis Krembo – szabad fordításban Habcsók – nevű ölebe nem tudott aludni a tányércsörömpöléstől.
Az embernek mindig van választása konfliktushelyzetben: békét teremt, vagy még nagyobb háborút. És a kapcsolatokban, az esetek nagy részében, valamiért az utóbbit választjuk, csak hogy érezzük: élünk. Amikor olyan abszurd helyzetekben találjuk magunkat, hogy szándékosan hagyunk délig aludni valakit, pusztán azért, hogy utána bosszankodhassunk, mert az egész napot átaludta, és elmondhassuk: „Rám hárul minden munka!”, akkor kétségtelenül egyre távolabb kerülünk a lelki Disneylandünktől. Amikor pedig végre teszünk pár lépést az ajtó felé, amely mögött ott vár ránk a színes-varázslatos, csillogó világ, mint Dorothyra az Ózban, mikor a fekete-fehér kansasi házból átlépett a nagy varázsló birodalmába, valahogy szabályos honvágyat kezdünk érezni a hangos, harsány és hirtelen természetünk uralta zűrzavaros egovilág iránt.
Talán még nem jutottam el arra a pontra, hogy egy kis békés sziget gyöngéden ölelő karjában pihenjek. Talán pont az olasz vér drámai génjeinek köszönhető, hogy beleszerettem Matanba. Talán ki kell ugranom ebből a kölcsönjachtból, bele a tajtékos-haragos tengerbe, és meg kell tudnom, mi az, ami nemcsak egy körvitorlázásra, hanem egy életre az enyém… és azon túl is, mindörökké.

A Kiadó engedélyével.