FőképFülszöveg:
A klónháború már több mint két éve tart. A Köztársaságot az összeomlás fenyegeti, a szeparatisták pedig egyre erősebbek. Egy nap azonban Yoda mester különös üzenetet kap: hajdani tanítványa, a sötét oldalra állt Dooku gróf, a lázadók vezére hajlandó tárgyalni vele a békekötésről. Yoda jól tudja, hogy ez akár csapda is lehet, ám ha sikerülne véget vetni a háborúnak, azzal milliók életét mentené meg. Néhány társa kíséretében elindul, hogy találkozzon Dookuval a Vjun bolygón, miközben egy hasonmása megpróbálja megtéveszteni az ellenséget.
 
Vajon sikerül Yodának jobb belátásra térítenie hajdani tanítványát, vagy Dooku szabadjára engedi az Erő sötét oldalát, pusztulást hozva régi mentorára, majd az egész Galaxisra? Az idős Jedi mester jól tudja: akár szavakkal, akár fegyverrel fogja megvívni, ez lesz eddigi életének egyik legfontosabb összecsapása.

Részlet a regényből:
Első fejezet

A nap nyugovóra tért a Coruscanton. Az árnyékok úgy terjedtek szét, akár egy fekete áradat. Először a mesterséges szurdokok alját özönlötték el, majd állhatatosan kapaszkodtak egyre magasabbra, mintha sötét árhullám rontott volna rá a galaktikus fővárosra. Mialatt a nap a látóhatár alá süllyedt, a kereskedőnegyedekre és a kórházakra alkonyati félhomály borult, sötét foltok araszolgattak felfelé a főkancellári rezidencia falain. Az utolsó, halványsárga fénysugarak hamarosan már csak a tetőket világították meg, aztán az árnyak azokat is meghódították, felkúsztak a Szenátusi Épület csúcsaira és a Jedi Templom tornyaira.
A Köztársaság hosszú napja a végéhez közeledett.
Alkonyat a Coruscanton.
Egymillió standard évvel ezelőtt, az értelmes lények felemelkedését megelőző időkben a holdtalan éjszakákon tökéletes sötétség uralkodott, legfeljebb a csillagok adtak némi fényt. Ma már nem. A Coruscant még a galaktikus háború alatt is megmaradt a történelem során valaha létezett legnagyobb civilizáció ragyogó szívének. Mialatt a nap a horizont alá ereszkedett, millió és millió lámpa gyúlt fel a hatalmas városban. A magas épületek körül repkedő siklók parázslegyekre emlékeztettek, amelyek mintha páncélüveg legelők felett cikáztak volna. Fényreklámok keltek életre az utcákon, hogy villódzva és sziporkázva csábítsák vásárlásra a kora esti járókelőket. A lakóházak, üzletek és irodák ablakai sorra kivilágosodtak.
Íme, az élet megy tovább, a sűrűsödő sötétség dacára –gondolta Padmé Amidala szenátor, mialatt kifelé bámult az ablakon. – Mindenki vidáman világít, akár egy-egy gyertya az éjszakában.
A szenátor a Jedi Templom űrkikötőjén tartotta a szemét.
– Nem fényűzés – mormolta alig hallhatóan.
A szolgálója feléje fordult, és kissé zavarodottan megkérdezte:
– Mit óhajt, asszonyom?
– A remény – felelte halkan Padmé. – Nem fényűzés. Hanem a kötelességünk.
A szolgáló dadogott valamit, de Padmé közbevágott:
– Jött valaki!
Az űrhajó könnyedén és zökkenőmentesen ereszkedett rá a Templomhoz legközelebb elterülő pályára, a függőleges és a vízszintes vezérsíkja végén sárga lámpák izzottak. Padmé felkapott egy távcsövet, átállította éjjellátó üzemmódra, és megpróbálta leolvasni a gép megviselt burkolatáról az azonosító számot. Pillanatokkal később egy csuklyás köpenyt viselő alak kászálódott ki a pilótafülkéből.
– Asszonyom? – ismételte a szolgáló.
Padmé lassan letette a távcsövet, és fojtott hangon megszólalt:
– Nem ő az…

Boz Addle főgépész imádta a gondjaira bízott hajókat, de különösen vonzódott a karcsú futárgépekhez. Féltő mozdulattal simított végig az imént hazatért Limit of Vision nevezetű, Hoersch-Kessel Seltaya-osztályú hajó fémburkolatán, és halkan mormolta:
– Elektromos ívek, mikrometeor-találatok és néhány lézernyalábtól származó égésnyom… – Megállította a kezét egy csúnya sérülés felett, ahol a gép burkolata egy hosszú sávban elpárolgott, és a nyílásban repeszekkel teletűzdelt, összeolvadt kábelek látszottak. – És ha nem tévedek, mindennek a tetejébe egy-két protontalálat is.
Jai Maruk Jedi-mester kikapaszkodott a pilótafülkéből. Beesett arcának jobb oldalán hosszú, keskeny égési sérülés húzódott, a bal oldalán és a homlokán friss hegek vöröslöttek. Az őrült iramú hazautazás alatt csak félig-meddig tudta begyógyítani a sebeit. Az égésnyom mentén a bőre összezsugorodott és megkeményedett, és emiatt a szája jobb sarka felfelé kunkorodott.
A főgépész komoran méregette őt, és megjegyezte:
– Azt ígérte, Maruk mester, hogy egy karcolás nélkül hozza vissza ezt a szépséget.
– Hazudtam – felelte Maruk zordul mosolyogva.
Ebben a pillanatban odalépett hozzá az ügyeletes orvos.
– Üdvözlöm, Maruk mester! – köszönt tiszteletteljesen fejet hajtva. – Kérem, engedje meg, hogy megvizs… – Elakadt a hangja, a szemét résnyire vonva méregette a Jedi arcán éktelenkedő égésnyomot, majd meglepetten folytatta: – Maruk mester! Mi a…
– Erre most nincs idő – szólt közbe Maruk. – Azonnal beszélnem kell a Jedi Tanáccsal… legalábbis azokkal a tagokkal, akik idehaza tartózkodnak.
– De Maruk mester…
A Jedi intett az orvosnak, hogy fejezze be.
– Ne haragudjon, doktor úr, de ez az időpont nem alkalmas. Át kell adnom egy sürgős üzenetet. És elég jó állapotban vagyok ahhoz, hogy átadjam. – Fanyarul elmosolyodott, és hozzátette: – A megbízó szándékosan hagyott tűrhető állapotban.
A mester azzal sarkon fordult, és útnak indult, majd a dokk kapujában visszafordult, és megszólalt:
– Boz főnök!
– Igen, mester?
– Elnézést a hajó miatt…
Az orvos és a főgépész egymás mellett állt a leszállópályán, és aggodalmasan néztek a Jedi után.
– Azt a sebet fénykard égette az ábrázatára? – kérdezte halkan Boz. Az orvos a szemét tágra nyitva bólogatott. A főgépész elgondolkodva köpött egyet, és rosszkedvűen morogta:
– Mindjárt gondoltam…

A Klónháború, mint valami óriási kéz, szétszórta a Jediket a csillagok között. A Templomban egyszerre legfeljebb néhány Jedi-lovag és mester tartózkodott. Yoda, a Rend nagymestere és a főkancellár katonai tanácsadója, természetesen ritkán hagyta el a Coruscantot. Ezen az estén mindössze ketten csatlakoztak hozzá, hogy meghallgassák Jai Maruk beszámolóját: Maruk közeli barátja, Ilen Xan mester, akit a tanítványok Vaskéznek hívtak – ő tartotta a fegyvertelenharc-órákat, és az ízületfogások voltak a specialitásai –, valamint Mace Windu, a Jedi Tanács tagja, aki túlontúl komoly, túl félelmetes volt ahhoz, hogy bárki gúnynevet ragasszon rá.
– Felderítést végeztünk a Külső Gyűrűben – kezdte Jai.
– Egy idő után úgy gondoltuk, hogy valami furcsa dolog történik a Hydian-út tőszomszédságában. Apró, jellegtelen teherhajók tünedeztek fel, mintha egy mermyn-ösvény vezetett volna ki és be a Wayland-régióba. Nincs ebben semmi szokatlan, a Kereskedelmi Szövetség lezárta azt az egész régiót… de azok a gépek érdekes koordinátákról érkeztek. Nem a helyi forgalomból, hanem mélyűri vektorokról. Furcsa érzésem támadt velük kapcsolatban, így aztán kalózhajónak álcáztam az egyik csapatszállítónkat, és odaküldtem, hogy tartóztasson fel egy gépet. Kiderült, hogy a kis kereskedelmi egységnek olyanok a lábai, mint egy neimoidi jakrabnak. Mielőtt elkaptuk volna, leadott egy-két plazmasorozatot, majd szempillantás alatt a hiperűrbe ugrott.
Yoda mester a homlokát ráncolva megjegyezte:
– Egy nerfbőrbe bújt kraytsárkány…
– Pontosan – helyeselt Maruk mester, és lenézett láthatóan remegő jobb kezére. A tenyerén csúnya, égett seb feketéllett. Nyugodt tekintettel meredt a kezére, és a reszketés hirtelen megszűnt.
Ekkor egy ifjú padavan, egy körülbelül tizennégy éves, vörös hajú lány lépett be a terembe, egy tálcán egy kancsó vizet és négy poharat hozott. Tiszteletteljesen fejet hajtott, és lerakta a terhét egy alacsony asztalra. Xan mester töltött egy pohárba, amit Jainek adott. A mester ránézett felhólyagosodott, sebes tenyerére, majd lassan, nehézkesen rágörbítette az ujjait a pohárra, és ivott néhány kortyot.
– Szóval, a Kereskedelmi Szövetség valami fontosat szállít be a Hydian-útra – folytatta aztán. – De vajon mit és miért?
Nem hadianyagot, nincs tudomásunk jelentős csapatösszevonásról abban a térségben. És miért az álcázás? A hajóik büszkén viselhetik a flottaszíneiket, ami már önmagában elriasztja a kalózokat vagy a közönséges fosztogatókat, aminek az én szerencsétlen klónjaim is kiadták magukat.
– Nem akarják, hogy tudomást szerezzünk valamiről – állapította meg Ilena.
Mace Windu a Maruk arcán éktelenkedő, fénykardtól származó égési sérülést tanulmányozva hozzátette:
– Vagy valakiről…
Yoda lassú ritmust vert a botjával a tanácsterem kövezetén, és öt-hat koppantás után megszólalt:
– És te követted az egyik kraytot.
– És rajtakaptak.
– A Vjunig követtem őket – válaszolta Maruk, és egy pillanatra összepréselte a száját. – Ott találkoztak valakivel.
Yoda mocorogni kezdett, és a fejét csóválta, mire a többiek ránéztek.
– A Vjunt mélyen áthatja a sötét oldal – dörmögte halkan. – Ismeritek a történetét?
A társai sorban megrázták a fejüket, mire ő csücsörített a szájával, és tovább mormogott:
– Az öregség egyik megpróbáltatása: emlékezni arra, hogy melyik dolgot melyik fiatal fülnek mondtuk. De ő tudja. Emlékszem, elmondtam neki, amikor még csak padavan volt…
A többi Jedi értetlenül meredt a nagymesterre.
– Ki tudja? – érdeklődött Xan mester.
Yoda a botját meglendítve elhessegette a kérdést.
– Nem számít. Folytasd, Maruk mester!
Maruk ismét ivott néhány korty vizet, és tovább magyarázott:
– Először orbitális pályán maradtam, rejtve a krayt elől. De túl sokáig maradt odalent, nemcsak egy utántöltés idejére, így aztán kénytelen voltam leszállni a felszínre. Több kilométerrel távolabb landoltam, gondosan lefojtottam a hő- és az infravörös kibocsátást, erre esküszöm… – Egyre lassabban beszélt, végül elakadt a szava. A keze ismét remegni kezdett.
– De nem számít. A nő elkapott.
– A nő? – kérdezte Xan mester.
– Asajj Ventress.
A teremben tartózkodó padavan meglepetten felszisszent.
Yoda rápillantott, és szigorú arcot vágva ráncolgatta a homlokát. Csakis azok, akik jól ismerték őt, fedezhették fel, hogy a szeme derűsen csillog.
– A kis csibészeknek nagy fülük van! Nincs semmi feladatod, Scout?
– Nem igazán – felelte a lány. – Az ebédnek már vége, és nincs olyan dolgom, ami ne várhatna holnapig. Úgy értem, szándékomban áll gyakorolni az edzőteremben, de az még… – Hirtelen elvörösödött, és elhallgatott, amikor rájött, hogy a mesterek mind őrá merednek.
– Scout padavan – szólalt meg Mace Windu végtelenül komoly hangon. – Meglepetten hallom, hogy ilyen sok a szabadidőd, amikor nyakunkon a Tanítványviadal. Nem szívesen gondolnám azt, hogy esetleg unatkozol. Szeretnéd, ha segítenék tennivalót keríteni?
– Nem, mester – felelte Scout nagyot nyelve. – Arra semmi szükség. Ahogyan magad is mondtad… gyakorlatozás… megyek is… – Azzal gyorsan meghajolt, és kihátrált a teremből. Összehúzta a két ajtószárnyat, de keskeny rést hagyott közöttük, amelyen át csak az egyik zöld szemét lehetett látni. – Ha bármire szükségetek van, ne habozzatok…
– Scout! – csattant fel Mace Windu.
– Igenis!
Az ajtószárnyak halk koccanással összezárultak. Mace Windu megcsóválta a fejét.
– Az Erő éppen csak áthatja ezt a lányt. Fogalmam sincs…
Xan mester feltartotta a kezét, és Windu elhallgatott. Xan ujjai a sokéves gyakorlatozástól valóban olyanok voltak, mintha izombőrrel bevont vasból lettek volna. A mester finoman intett, és gyenge Erő-hullámot indított a kijárat felé. Az ajtó dobbant egyet, rögtön ezután fojtott nyögés hallatszott, majd sietős, távolodó léptek kopogtak a folyosón.
Mace Windu ismét megrázta a fejét, és befejezte az imént megkezdett mondatot:
– Fogalmam sincs, hogy Chankar mit látott benne.
– És most már soha nem is fogjuk megtudni – jegyezte meg komoran Maruk.
Mindannyian hallgattak egy darabig, és Chankar Kimre gondoltak, aki oly sok társukkal együtt a geonosisi arénában vesztette életét. A közelmúltban számtalan szertartással és virrasztással emlékeztek meg arról a szörnyű mészárlásról.
Ám az élet ment tovább, a háború folytatódott, és a Rend immáron több súlyos sebből vérzett. Szinte minden héten befutott egy jelentés, hogy valamelyik bajtársuk elesett egy csatában a Thustrán, felrobbant az űrben a Wyland környékén, vagy orvul meggyilkolták egy diplomáciai küldetés során a Devoronon.
– Őszintén szólva – folytatta Windu –, én már azon is csodálkoztam, hogy annak idején bekerülhetett a Templomba.
Yoda lassú köröket írt a botjával a terem kőpadlójára, mintha egy tócsát kavart volna fel, egy olyan tócsát, amit csakis ő láthatott.
– Arra célzol, hogy át kellene helyeznünk a mezőgazdasági csoportba?
– Igen, arra – felelte Mace Windu, és valamelyest megenyhülve hozzátette: – Nincs abban semmi szégyen. Amikor látom, milyen keményen küzd már azért is, hogy lépést tartson nálánál több évvel fiatalabb növendékekkel… talán mindenkinek jobb lenne, ha hagynánk, hogy a saját szintjén dolgozzon.
Yoda felszegte az állát, kíváncsian pillantott a társára, és kijelentette:
– Én is látom rajta, hogy keményen küzd. De ha azt mondod, így lesz jobb, és leállítod, többé nem fog küzdeni.
– Talán valóban nem – ismerte el komoran Jai Maruk. – De a gyermekek nem mindig azt teszik, ami a legjobb nekik.
– A Jedi-mesterek sem – tette hozzá Yoda fintorogva.
A sebesült Jedi belelendült.
– Legyünk őszinték! Az tény, hogy nem minden mentortanítvány párosból lesz Obi-van és Anakin, de az igazság az, hogy háborúban állunk. Ha csatába küldünk egy Jedit egy olyan padavannal, aki nem képes helytállni, azzal két élet elvesztését kockáztatjuk. Márpedig a mostani helyzetben egyetlen társunk elvesztését sem engedhetjük meg magunknak.
– Scoutot nem hatja át olyan mélyen az Erő, mint kellene – értett egyet Ilena. – De évek óta benne van az egyik osztályomban. A technikája kitűnő. Okos és hűséges. Keményen próbálkozik.
– Nincs olyan, hogy próbálkozás – szállt vitába Maruk, és észre sem vette, hogy Yoda megszokott modorában beszél.
Sok-sok évvel ezelőtt attól volt népszerű a fiatal tanítványok között, hogy remekül tudta utánozni az agg atyamestert. – Tedd, vagy ne tedd…
A másik három Jedi bűntudatosan pillantott Yodára, aki ugyan horkantott egyet, de látszott a szemén, hogy majdnem felnevet.
– Mmm… – mormolta aztán elkomorodva. – A tanítványokon gondolkodom. Azzal menjek csatába, akit a legjobban áthat az Erő? Hm? Az ifjú Skywalkerrel? Szerintetek így lenne jó?
– Ő nem éppen a szerénységéről híres – jegyezte meg Ilena Xan.
– És túl robbanékony – fűzte hozzá Mace Windu.
– Hm… – Yoda ismét megköröztette a botját. – Hát akkor a legerősebb tanítványt válasszam? A legbölcsebbet? Azt, aki a legjobban ismeri az Erő útjait? – Bólintott egyet. – Hát akkor a legjobb választás Dooku lenne!
Végighordozta szigorú tekintetét a társain, mire azok sorban lesütötték a szemüket.
– A mi legnagyobb tanítványunk! – folytatta Yoda, a füle előbb felmeredt, majd lekonyult. – És a legnagyobb kudarcunk.
Az ősöreg nagymester odabicegett az asztalhoz, és töltött magának egy pohár vizet.
– Ennyi elég lesz – mormolta, miután ivott. – Maruk mester, mondd el nekünk a történet többi részét!
– Szóval, Ventress rám talált – mondta Maruk. – Harcoltunk. És vesztettem. – Megégett keze ismét remegni kezdett.
– Elvette a fénykardomat. Már felkészültem a gyilkos csapásra, de ehelyett csak fogságba ejtett. Bekötözte a szememet, megbilincselt, és belökött egy siklóba. Rövid ideig utaztunk, legfeljebb egy standard óráig. És az utazás végén Dooku gróf előtt találtam magam.
– Ah… – hördült fel Mace Windu, és előrehajolt. – Ezek szerint Dooku a Vjunon van.
– Élve kerültél ki Dooku és Ventress karmai közül! – hüledezett Ilena.
Maruk örömtelen mosolyra húzta a száját.
– Ne tévedjünk – mondta a fejét ingatva –, azért vagyok itt, mert Dooku akarta így. Ventress végzett volna velem, ha rajta múlik, ezt nyíltan a szemembe mondta. De Dooku egy hírnököt akart. Egy olyat, akiben megbízhat, bármilyen ironikusan hangozzék is. Olyan hírvivőt akart, aki először ide jön, és nem a Szenátushoz. Ezt Dooku külön kihangsúlyozta. Hogy Yoda mesternek adjam át az üzenetet, és csakis a Templomban, csakis Jedik jelenlétében.
– És mi az a sürgős üzenet? – kérdezte a szemöldökét felvonva Mace Windu.
– Dooku azt mondja: békét akar.
Maruk végignézett a társain, akik kétkedve és hitetlenkedve meredtek rá, és csak a vállát vonogatta.
– Béke! – csattant fel Xan mester. – Több millió teremtményt mészároltak le biofegyverekkel a Honoghron, és Dooku azt mondja, békét akar! A Köztársaság alkotórészei, tartóoszlopai egyenként hamvadnak el, akár a lángoló fahasábok, és ő békét akar! El tudom képzelni, miféle békére gondol!
– Dooku számított rá, hogy valószínűleg… elővigyázatosak leszünk – tette hozzá Maruk, azzal a köpenye belső zsebébe nyúlt. – Azt mondta, egy ajándékkal és egy Yoda mesterhez szóló kérdéssel küld vissza engem. Az ajándék az én életem. A kérdés pedig ez…
Előhúzta a kezét, és kinyitotta az ujjait. Reszkető tenyerén egy kagylóhéj feküdt, egy teljesen egyszerű, közönséges kagylóhéj, amelyet akár egy gyermek is találhatott volna száz és száz világ bármelyik tengerpartján.
A társai zavarodottan bámulták, de Yoda ez egyszer, ha csak pillanatokra is, de elvesztette a lelki nyugalmát. Vett egy mély, sípoló lélegzetet, furcsa arcot vágott, és a homlokán a ráncok a megszokottnál is mélyebbre gyűrődtek.
– Mi ez, mester? – kérdezte Maruk, és elszakította a tekintetét a tenyerén lévő kagylóhéjtól. – Áthoztam ezt a valamit a fél Galaxison. De mit akar ez jelenteni?

A Kiadó engedélyével.