FőképFülszöveg:
Egy férfi, aki valamikor Jimmy volt, most Hóembernek nevezi magát, és egy fán él nem messze a tengerparttól, óvakodva a kigykányoktól, a görmenyektől és a világot ellepő egyéb különös állatoktól. Egyetlen feladata, hogy vigyázzon a guvatkák csapatára, ezekre a tiszta lelkű, egyszerű gondolkodású, tökéletes emberekre, akik az ő menthetetlen faját felváltották a földön.

Nem tudja, maradt-e még életben valaki az egykori emberiségből a nagy járvány után, s fejében minduntalan azok az események zakatolnak, amelyek elvezettek idáig: ehhez a pusztuló – vagy épp most megújuló – világhoz. És egyfolytában egy nő hangja kísérti: Gazelláé, aki a szeretője volt, de nemcsak az övé, hanem legjobb barátjáé, a zseniális Guvaté is, aki a guvatkákat létrehozta…

Margaret Atwood áradó fantáziával képzeli el a közeljövőt, amikor a kiváltságos kevesek a tudományos városaikban kedvükre alakítgatják az emberek és állatok génjeit, s közben a többség kaotikus plebsztelepeken éli egyre nyomorúságosabb életét…

Részlet a regényből:
Görmeny
 
Valóban figyeli valaki: egy fiatal görmeny. Fénylő szemével egy bokor alól bámulja Hóembert.
– Gyere csak ide – hívja hízelgő hangon. De az behátrál a bokor alá. Ha igazán nekidurálná magát, valószínűleg meg tudna szelídíteni egy görmenyt. És akkor lenne kihez beszélnie. Gazella szokta mondani, jó az, ha van kihez beszélni. – Egyszer ki kéne próbálnod, Jimmy – mondta, és megpuszilta a fülét.
– De hiszen veled beszélgetek – ellenkezett Jimmy.
Újabb puszi. – Tényleg?
Amikor Jimmy tízéves volt, kapott az apjától egy kis görmenyt.
Hogyan is nézett ki az apja? Hóember nem tudja pontosan maga elé idézni. Az anyja színesben, tisztán van előtte, mint egy polaroid fénykép, még a fényes fehér keret is ott van körülötte. De az apját csak részletekben tudja felidézni: ahogy ül a konyhaablak előtt, nyeléskor fel-alá jár az ádámcsutkája, fülét hátulról megvilágítja az ablakon átszűrődő fény, bal keze az asztalon nyugszik, az ingujja csuklóig elfedi. Az apja kollázsszerűen van előtte. Lehetséges, hogy Jimmy sohasem tudott annyira eltávolodni tőle, hogy egyben lássa az összes részletet.
A görmenyt születésnapjára kaphatta. A születésnapjait elfojtotta magában: miután Dolores, a velük élő Fülöp-szigeteki dada elment, azok már nem voltak jelentős ünnepek. Dolores mindig tudta, mikor van a születésnapja; vagy sütött tortát, vagy vett: mindenesetre igazi torta volt a születésnapján, cukormázzal, gyertyákkal. De igaz ez egyáltalán? Kapaszkodik a gondolatba, hogy ezek a torták igaziak voltak; lehunyja a szemét, felidézi őket, lebegnek egy sorban, égnek rajtuk a gyertyák, édes, vigasztaló vaníliaillatot árasztanak, mint maga Dolores.
Anyja viszont soha nem emlékezett pontosan, Jimmy hány éves, vagy arra, hogy melyik napon született. Jimmynek reggelinél mindig emlékeztetnie kellett rá; akkor magához tért a kábult révületből, és vásárolt neki valami szörnyűséges ajándékot – kisgyereknek való kengurus vagy macis pizsamát, olyan CD-t, amit negyven alatt senki nem hallgat, bálnamintás fehérneműt –, selyempapírba csomagolta, és egyre hátborzongatóbb mosolya kíséretében az étkezőasztalra dobta: úgy nézett ki, mintha valaki azt kiáltaná neki: „Mosolyogj!”, és közben villával fenékbe böki.
Ezután következett az apja műsora: előállt valami kínos kifogással, hogy ez a nagyon fontos és rendkívüli nap hogyan mehetett ki a fejéből, megkérdezte Jimmyt, minden rendben van-e, aztán küldött neki egy elektronikus üdvözlőlapot – a SzerVezet szabvány lapját, amin öt szárnyas gömböc kongázott, a felirat pedig azt mondta: Boldog születésnapot, Jimmy, váljon valóra minden álmod! Aztán másnap adott neki valami ajándékot, ami nem is igazi ajándék volt, hanem valami szerszám, vagy intelligenciafejlesztő játék, vagy valamiféle rejtett elvárás, aminek meg kellene felelnie. De mi az, aminek meg kellene felelnie? Soha nem volt semmiféle konkrét elvárás; vagy ha volt is, olyan ködös és hatalmas, hogy senki sem értette, Jimmy meg különösen nem. Bármit vitt is végbe, az vagy nem volt jó, vagy nem volt elég. A SzerVezet matematikai, kémiai, alkalmazott biológiai zsenijeinek mércéjével mérve biztosan lassú észjárásúnak tűnt: talán ez volt az oka, hogy az apja már nem is mondta neki, hogy jobb is lehetne, ha igyekezne, és inkább titkoltan csalódott dicséreteket mondott neki, mintha csak Jimmy agykárosodott lenne.
Így aztán Hóember mindent elfelejtett Jimmy tizedik születésnapjával kapcsolatban, kivéve a görmenyt, amit az apja egy ketrecben hozott haza. Nagyon pici volt, a legkisebb az alomban. Nagyszülei az első génmanipulációval létrehozott görmenyek voltak. A testvéreit azonnal szétkapkodták. Jimmy apja úgy tett, mintha ezért a kis görmenyért minden tekintélyét és kapcsolatát latba kellett volna vetnie, de ez a nagyon-nagyon speciális nap – ami persze megint, mint mindig, az előző volt – minden erőfeszítést megért.
A görmenyekkel csak hobbiként kezdett el foglalkozni a SzerVezet egyik sztárgenetikusa. Akkortájt sokat szórakoztak ilyesmikkel: a teremts-egy-állatot nagyon nagy mulatság volt, akik csinálták, azt mondták, hogy Istennek érzik magukat. Persze egy csomó kísérlet eredményét megsemmisítették, mert túl veszélyes volt – mi szükség a kaméleon kapaszkodófarkával rendelkező aga varangyra, ami be tud mászni a fürdőszobaablakon, és megvakíthatja, aki éppen mossa a fogát? Aztán ott volt a kigykány, a kígyó és patkány sajnálatos keveréke: attól is meg kellett szabadulni. De a görmenyek házikedvencekké váltak a SzerVezetnél. Nem kívülről – azaz nem a Kampuszon kívüli világból – érkeztek, így nem hurcoltak be idegen mikrobákat, úgyhogy nem jelentettek veszélyt a gömböcökre. És ráadásul még aranyosak is voltak.
A kis görmeny hagyta, hogy Jimmy felemelje. Fekete-fehér volt – pofáján fekete maszk, hátán fehér csík, bolyhos farkán fekete és fehér gyűrűk. Megnyalogatta Jimmy ujjait, Jimmy pedig azonnal megszerette.
– Nem büdös, nem olyan, mint a bűzös görény – mondta Jimmy apja. – Tiszta állat, jó természetű. Békés. A menyétek nem jók házikedvencnek, mert felnőtt korukban sok gond van velük: folyton rágcsálnak és túrnak, szétszedik a házat. A görmenyről azt mondják, sokkal nyugodtabb. Majd meglátjuk, ez a csöppség hogyan viseli magát. Ugye, Jimmy?
Jimmy apja az utóbbi időben bocsánatkérő hangnemet használt Jimmyvel szemben, mintha valamiért igazságtalanul büntette volna, most meg sajnálná. Kicsit sokszor mondta az Ugye, Jimmy?-t. Jimmy nem örült ennek – nem tetszett neki, hogy állandóan jóváhagyást vártak tőle. Apjának voltak más szokásai is, amelyek nélkül jól meglett volna – amikor hirtelen gyomron vágta, összekócolta a haját, ahogyan enyhén elmélyített hangon mondta: fiam. A szívélyes beszédmód egyre kellemetlenebbé vált, mintha apja az Apa szerepére felvételizne, de nem nagyon reménykedik benne, hogy megkapja. Jimmy eleget színlelt már ahhoz, hogy legtöbbször ki tudta szúrni mások színlelését. Csak simogatta a kis görmenyt, és nem válaszolt.
– Ki fogja a görmenyt etetni és az almos dobozt üríteni? – kérdezte Jimmy anyja. – Mert én nem, az biztos. – Nem dühösen mondta, hanem szenvtelen, tárgyilagos hangon, mint akit nem is érint ez az egész, mintha csak kívülálló volna; mintha Jimmyhez és a róla való gondoskodáshoz, Jimmy alkalmatlan apjához, a kettejük közti súrlódásokhoz és egyáltalán, az egyre növekvő családi feszültséghez neki semmi köze sem lenne. Újabban úgy tűnt, már fel sem dühödik: nem rontott ki papucsban a házból. Lelassult és megfontolt lett.
– Jimmy nem is kérte. ő maga fogja megcsinálni. Ugye, Jimmy? – kérdezte az apja.
– Mi lesz a neve? – kérdezte az anyja. Nem igazán érdekelte, csak piszkálni akarta Jimmyt. Nem szerette, ha Jimmy megkedvelt valamit, amit az apjától kapott. – Gondolom, Bandita.
Jimmynek pontosan ez a név járt a fejében, a fekete maszk miatt. – Nem, mondta. Az túl unalmas lenne. Gyilkos lesz a neve.
– Jó választás, fiam – mondta az apja.
– Hmm. Ha Gyilkos a padlóra pisil, ne felejtsd el, hogy neked kell feltakarítani – mondta az anyja.
Jimmy a szobájába vitte Gyilkost, az pedig befészkelte magát a párnába. Volt egy kis szaga, fura, de nem kellemetlen: a kikészített bőrre és férfi-pipereszappanra emlékeztetett. Alvás közben Jimmy Gyilkos köré fonta a karját, orruk pedig szinte összeért.
Egy-két hónappal az után, hogy Jimmy megkapta a görmenyt, apja munkahelyet változtatott. A BájBőr csábította át a régi munkahelyéről, alvezéri beosztásba – vice szintre, ahogyan Jimmy anyja nevezte. Ramonát, a labortechnikusát is hozta magával; ő is része volt az egyezségnek, mert Ramona felbecsülhetetlen érték, mondta Jimmy apja, ő a jobbkeze. Jimmy nem nagyon bánta, hogy ezután is látja Ramonát az ebédeknél – legalább volt ott egy ismerős arc –, habár ő már egyre kevesebbszer ebédelt az apjával.
A BájBőr a Mint-A-Makk leányvállalata volt, így aztán a Mint-A-Makk Kampuszra költöztek. Ezúttal boltíves oszlopcsarnokos, mázas csempével borított, olasz reneszánsz stílusú házban laktak. A beltéri úszómedence is nagyobb volt. Az anyja csak úgy emlegette, hogy „ez az istálló”. Panaszkodott a Mint-A-Makk kapuinál levő nagyon szigorú biztonsági ellenőrzésekre – az őrök udvariatlanabbak voltak, mindenkire gyanakodtak, szerették megmotozni az embereket, különösen a nőket. Jimmy anyja szerint ez izgatta fel őket.
Jimmy apja azt mondta, elefántot csinál a bolhából. Egyébként, mondta, néhány héttel a költözésük előtt volt egy incidens – egy fanatikus nő hajlakkos palackban próbált becsempészni valami ártalmas bioformát: virulens, génmódosított Ebola vagy Marburg vírust, ami gyors elvérzést okoz. A nő lefújt vele egy őrt, aki – az utasítás ellenére – a hőség miatt ostoba módon nem viselt maszkot. A nőt azonnal lelőtték sugárpisztollyal és neutralizálták egy hipóval teli tartályban, a szerencsétlen őrt pedig elcipelték a VészBioforma részlegre, ahol elkülönítőbe tették, és ott aztán csak egy ragacsos pocsolya maradt belőle. Nagy baj nem történt, de természetes, hogy az őrök idegesek.
Jimmy anyja szerint ez nem változtatott a tényen, hogy rabnak érzi magát. Jimmy apja azt felelte, hogy nem fogja fel a helyzetet: hát nem akar biztonságban lenni, nem akarja a fiát biztonságban tudni?
– Szóval ez az én érdekem? – kérdezte az anyja, miközben lassú mozdulatokkal egyforma kockákra aprította a pirítósát.
– A mi érdekünk. A miénk.
– Nekem más a véleményem.
– Nem vagyok meglepve – mondta Jimmy apja.
Jimmy anyja meg volt győződve róla, hogy a telefonjukat lehallgatják, e-mailjeiket elolvassák, a robusztus, szűkszavú takarítók pedig, akik hetente kétszer jönnek – mindig párban –, kémek. Jimmy apja azt mondta, hogy kezd paranoiás lenni, és egyébként sincs rejtegetnivalójuk, úgyhogy minek ezen idegeskedni?
A Mint-A-Makk Kampusza nemcsak újabb volt, mint a SzerVezeté, de nagyobb is. Két bevásárlóközpont volt rajta, jobb kórház, három táncklub, és még golfpálya is. Jimmy a Mint-A-Makk iskolájába járt, ahol először nem ismert senkit. De kezdeti magányossága ellenére végül is az iskola nem volt olyan rossz, sőt kifejezetten jól érezte magát, mert újra előadhatta régi műsorait és vicceit: a SzerVezetnél a gyerekek már unták a repertoárját. A csimpánzszámot már levette a repertoárról: most a hányás és a fulladásos halál imitálása volt műsoron – mindkettő közkedvelt –, és volt egy másik száma is: meztelen lányt rajzolt a hasára úgy, hogy a lány ágyéka pont ott volt, ahol az ő köldöke, aztán ahogyan a hasát mozgatta, úgy vonaglott a lány.
Többé nem járt haza ebédelni. Az etanollal és napenergiával üzemelő iskolabusz reggel felvette, este hazahozta. Az iskola világos, derűs menzáján változatos étrendet biztosítottak: etnikaiakat – mint például pirogot, falafelt –, volt kóserválaszték, a vegetáriánusoknak pedig szójából készült fogások. Jimmy szinte megrészegült a boldogságtól, hogy egyik szülője sem volt jelen az ebédnél. Még fel is szedett néhány kilót, és már nem ő volt a legvéznább az osztályban. Ha ebéd után még maradt idő, és nem volt más program, átment a könyvtárba régi oktató cédéket nézni. Alex, a papagáj volt a kedvence Az állati viselkedéstani tanulmányok klasszikusai sorozatból. Szerette azt a részt, ahol Alex feltalált egy új szót – a mandulát parafadiónak hívta –, de a kedvence az volt, amikor Alexnek elege lett a kék háromszög, sárga négyzet gyakorlatsorból, és bejelentette, hogy Most pedig elmegyek. Nem, Alex, gyere vissza! Melyik a kék háromszög? – nem, a kék háromszög? De Alex akkorra már kívül volt az ajtón. Csillagos ötös Alexnek.
Egyik nap Jimmynek megengedték, hogy Gyilkost (akiről időközben kiderült, hogy nőstény) elvigye az iskolába. Gyilkos óriási sikert aratott. – Ó, Jimmy, olyan szerencsés vagy – mondta neki Wakulla Price, az első lány, akibe Jimmy belezúgott. Wakulla rózsaszín körmű barna kezével Gyilkos bundáját simogatta, és Jimmy beleborzongott, mintha csak Wakulla ujjai az ő testét simogatnák.
Jimmy apja egyre több időt töltött munkával, viszont egyre kevesebbet beszélt róla. Ahogy a SzerVezetnél is, itt is voltak gömböcök, de kisebbek, ezeket bőrrel kapcsolatos biotechnológiák kifejlesztésére használták. A legfőbb cél az volt, hogy az elöregedett felhámot újra cseréljék – nem lézerrel vékonyított vagy felhámledörzsölt új bevonatra, ami csak rövid távra jelent megoldást, hanem valóban vadonatúj, ránc- és foltmentes bőrre. Ezt úgy akarták elérni, hogy növesztenek egy fiatal, életerős sejtet, ami felfalja azoknak az elöregedett bőrsejtjeit, akikre ráültetik, majd ez az új sejt a megsemmisített sejteket önmaga másolataival helyettesíti, úgy, ahogyan a tó felületén nő az alga.
Ha sikerülne, óriási lenne a haszon, magyarázta Jimmy apja azzal a férfiak-egymás-között, keresetlen beszédmodorral, amit nemrégiben kezdett használni Jimmyvel való beszélgetései során. Melyik gazdag, már-nem-fiatal, már-nem-szép férfi és nő, aki most hormonkiegészítőkkel és vitamininjekciókkal turbózza magát (de hiába, a tükör nem hazudik), nem adná el a házát, nyugdíjaskori luxusvilláját, a gyerekeit, de még a lelkét is, ha még egy esélyt kaphatna a szexuális küzdőtéren? Időseknek új bőrt! – ez volt a cég logójának frappáns felirata. Persze még nem találták meg a tökéletesen hatásos módszert: az a tucatnyi szépülni vágyó, aki önkéntes kísérleti alanynak jelentkezett – és habár nem fizetett, de minden esetleges kártérítési perhez való jogáról is lemondott –, úgy nézett ki a kezelés után, mint valami Mars-lakó: egyenetlen tónusú, zöldessárga bőrük csíkokban hámlott.
De a BájBőrnél más projektek is futottak. Egy este Jimmy apja, kezében egy üveg pezsgővel, spiccesen érkezett haza. Jimmy vetett rá egy pillantást, és elhúzott onnét. Régebben elrejtett egy apró mikrofont a nappaliban, a tengerparti tájat ábrázoló kép mögé, egy másikat pedig a konyhában, a falióra mögé – amely óránként más, idegesítő madárhangot adott –, hogy kihallgathassa, ami nem rá tartozik. A minimikrofonokat az iskolában, újhájtek órán, a vezeték nélküli számítógépes diktáló funkcióhoz használt szabványalkatrészekből szerelte össze. Minimális változtatással remekül működtek lehallgatásra is.
– Azt meg miért hoztad? – kérdezte Jimmy anyjának hangja. A pezsgőre utalt.
– Megcsináltuk – válaszolta Jimmy apjának a hangja. – Azt hiszem, itt az idő egy kis ünneplésre. Dulakodás hangja: talán megpróbálta megcsókolni Jimmy anyját.
– Mit csináltatok meg?
Pezsgősdugó pukkanása. – Gyere, nem harap. – Szünet: bizonyára most tölt. Igen: koccintás hangja. – Csin-csin!
– Mit csináltatok meg? Szeretném tudni, mire iszom.
Újabb szünet: Jimmy elképzelte, ahogy nyel az apja, föl-le mozog az ádámcsutkája, glugy-glugy. – A neuroregenerációs projektet. Eredeti humán neokortex szövetet sikerült növesztenünk gömböcben! Annyi kudarc után végre sikerült! Gondolj a rengeteg alkalmazási lehetőségre, az agyvérzéstől a…
– Már csak ez hiányzott – mondta Jimmy anyja. – Még több disznóagyú ember. Mintha nem lennének már éppen elegen.
– Csak egyszer az életben nem tudnád valaminek a jó oldalát nézni? Mindig ez a negatív hozzáállás, ez nem jó, az nem jó! Szerinted soha semmi nem elég jó!
– Milyen pozitívumot lássak? Hogy kitaláltatok egy újabb módszert, amivel kétségbeesett embereket tudtok megkopasztani? – kérdezte Jimmy anyja azon az új, lassú, dühtől mentes hangján.
– Hogy tudsz ennyire cinikus lenni?
– Nem. Te vagy cinikus. Te és az agyafúrt üzlettársaid. A kollégáid. Rossz ez az egész, az egész szervezet rossz, az egész egy erkölcsi fertő, és ezt te is jól tudod.
– Reményt nyújtunk az embereknek! A remény nem átverés!
– A BájBőr árain igenis az. Agyonreklámozzátok a terméketeket, elveszitek a pénzüket, aztán amikor elfogy a pénzük, vége a kezeléseknek. Ha rajtad és a haverjaidon múlik, akár meg is rohadhatnak. Nem emlékszel már, miről szoktunk beszélgetni, mit akartunk véghezvinni? Hogy jobbá tesszük az emberek életét – és nem csak a gazdagokét. Akkoriban olyan… akkor még voltak eszményeid.
– Persze – mondta fáradt hangon Jimmy apja. – Most is vannak eszményeim, csak azokból nem élünk meg.
Szünet. Jimmy anyja bizonyára eltöprengett ezen. – Lehet, hogy vannak – mondta, jelezve, hogy nem hátrál meg. – De akkor is van ilyen kutatás, meg olyan kutatás. Amit te csinálsz – ez a disznóagyas dolog… Az élet építőkockáival játszadozol. Ez erkölcstelen… szentségtörő.
Bumm, az asztalon. Nem az apja keze. A palack? – Nem hiszek a fülemnek! Kitől hallod ezeket? Tanult ember vagy, te magad is csináltál ilyeneket! Ezek csak fehérjék, te is jól tudod! Nincs semmi szentséges a sejtekben és szövetekben, azok csak…
– Ismerem az elméletet.
– Mindenesetre ez adja a megélhetésünket. Nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy erkölcsi fölényről prédikálj.
– Tudom – mondta Jimmy anyjának hangja. – Elhiheted, ezt aztán igazán tudom. Miért nem szerzel valami rendes állást magadnak? Valami egyszerűt.
– Mit, milyet és hol? Azt akarod, hogy elmenjek árkot ásni?
– Legalább a lelkiismereted tiszta lenne.
– Nem, a tiéd lenne az. Neked van neurotikus bűntudatod. Miért nem mész el te árkot ásni, legalább felemelnéd a segged. Akkor talán leszoknál a cigarettáról is – valóságos emfizémagyár vagy, plusz egy személyben eltartod a dohányvállalatokat. Ezen gondolkodj el, ha annyira erkölcsös vagy. Hatéveseket tesznek egy életre függővé az ingyenmintáikkal.
– Tudom én ezt mind. – Szünet. – Azért cigarettázom, mert depressziós vagyok. Depressziós vagyok a dohánygyáraktól, tőled, Jimmytől, Jimmy lassan…
– Szedjél gyógyszert, ha olyan kibaszottul depressziós vagy!
– Nem muszáj káromkodni.
– Szerintem meg igen! – Az, hogy Jimmy apja ordított, nem volt újdonság, de Jimmy minden idegszálával figyelte a káromkodással megspékelt üvöltözést. Talán még tettlegességre is sor kerül, üveg törik. Félt – gyomrát megint hideg görcs rántotta össze –, de muszáj volt továbbra is hallgatóznia. Ha jön a katasztrófa, a végső összeomlás, arról tudnia kell.
De semmi sem történt, csak léptek zaja hallatszott: valamelyikük kiment a szobából. Melyikük? Akárki volt is, most feljön megbizonyosodni, hogy Jimmy aludt, és nem hallott semmit. Akkor aztán megint ki lehet pipálni egy tételt a mindkettőjük fejébe jól bevésett Eszményi Gyereknevelés listáról. Jimmy nem is amiatt volt rájuk mérges, amit rosszul csináltak, hanem amit jól. Amiről azt gondolták, hogy jó, vagy legalábbis Jimmynek elég jó. Amiért vállon veregették saját magukat. Miközben semmit sem tudtak Jimmyről, hogy mit szeret, mit utál, mire vágyik.
Azt hitték, Jimmy csak az, aminek ők látják. Rendes fiú, habár nem állt elöl, amikor az észt osztották, és túlzottan szeret pojácáskodni is. Nem a legfényesebb csillag a világegyetemben, és nem is a számok embere, de hát az ember nem kaphat meg mindent, amit akar, és Jimmy legalább nem totális csődtömeg. Legalább nem volt részeges, vagy kábítószerfüggő, mint sok kortársa, kopogjuk le fán. Hallotta is, amint az apja mondta: kopogjuk le, mintha Jimmy bármikor elszúrhatná az életét, letérhetne a helyes útról, csak éppen még valami ok folytán nem látott hozzá. Arról a másik, titkos személyről, aki benne élt, semmit sem tudtak.
Jimmy kikapcsolta számítógépét, kihúzta a fülhallgatót, lekapcsolta a villanyt, majd csendesen és óvatosan bemászott az ágyba, mert Gyilkos már ott volt. Lábnál feküdt, ott szeretett lenni: felvette azt a szokást, hogy lenyaldosta a sót Jimmy lábáról. Ez csiklandozta Jimmyt, úgyhogy a takarót a fejére húzva rázkódott a hangtalan nevetéstől.

A Kiadó engedélyével.