Főkép A zenekari szvitekről többnyire Johann Sebastian Bach hasonló című művei jutnak eszünkbe, a maguk méltóságteljes stilizáltságával, felülmúlhatatlan ellenpontjával és a németes szigor ellenére csodálatos dallamaival. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a mintára a francia udvar zenei hagyatékában lelhetünk rá, hiszen az elegáns táncok már XIV. Lajos korában fontos szerepet töltöttek be a főnemesség szórakoztatásában, és a balettek éppúgy integráns részét képezték a táncos komédiának (comédie-ballet), mint a jóval komolyabb, Lully-féle lírai tragédiának (tragédie lyrique), a kettő közt elhelyezhető és André Campra Gáláns Európájával megszülető táncos operának (opéra-ballet), vagy a tisztán klasszicista pasztorálnak.
 
Ez utóbbi egyik jellegzetes példája Rameau Acante et Céphise-e, amely XV. Lajos unokájának, azaz Bourgogne hercegének születését volt hivatott megünnepelni, ezért, mintegy a muzsika fényét emelendő, a háromtételes nyitányban nem csupán trombiták, más fúvós hangszerek és dobok, hanem egy valódi ágyú is megszólal. A dob később is szerepet kap még a műben, ám csupán az egyik legősibb, pásztori hangszer-együttes, a kisdob–furulya-páros tagjaként. Újítás, a mindenkori modernség egyik megnyilvánulása viszont, hogy Rameau klarinétot is használ a zenekarban, és ezzel egészen új színt visz a színpadi, voltaképp szimfonikus zenébe.
 
Mégis, furcsa belegondolni, hogy az Acante et Céphise bemutatójára 1751-ben, egy évvel Johann Sebastian Bach halála és a befejezetlenül maradt, a késő barokk akkorra tulajdonképp már avíttnak számító zenei törekvéseinek összegzéseként is felfogható roppant mű, a Fúga műveszetének megkomponálása után került sor, amikor a legidősebb Bach fiú, Carl Philipp Emanuel már a kizárólag rá jellemző – hirtelen dinamikai és hangnembeli váltásokkal, valamint az érzelmek árnyalt kifejezésével kísérletező – stílusát csírájában már tartalmazó művein dolgozott. Rameau zenéje viszont mindkettőjükhöz, voltaképp minden kortársához képest eltérő irányt képviselt, amely a tényleges gáláns stílustól szintén különböző módon, a maga saját szabályai szerint vitte tökélyre az egyszerűséget és letisztultságot, és ezzel a 18. századi francia zene addig meg nem hódított csúcsaira jutott.
 
Műfajának, az opéra-ballet-nek egyik kiemelkedő példája az 1739-ben bemutatott Les Fetes d’Hébé melynek nyitánya még viszonylag hűen követi a lullyi kéttételes modellt, ám annak pontozott ritmusai és ellenpontos szerkesztése nélkül. Különösen szép és míves a zárótétel előtt felcsendülő Chaccone, melyben az ismétlődő basszus felett fantáziaszerűen kibomló melódiák a formától megszokott módon, rendkívül hatásosan gyönyörködtetnek. Ahogy igencsak tetszetősek a pásztori hangulatot teremtő dudák, vagyis a skót válfajtól méretben és hangzásban is alapvetően eltérő musette-ek. És ami a legfontosabb, mindkét mű tökéletesen funkcionál szavak és cselekmény nélkül is, ami Rameau dalszínházi kompozícióinak különös erejét mutatja.
 
A Frans Brüggen dirigálta Orchestra of the Eighteenth Century a francia lélekhez igazodó, áttetsző hangzást produkálva szólaltatja meg ezeket a füzérbe szedett apró zenei remekeket. Minden egyes tánc tökéletesen kidolgozott ékszer, melynek eredetileg az operaszínpadi mű volt a doboza, de önmagukban, akár külön-külön is teljesen megállják a helyüket, és bizonyítják, hogy Rameau, hasonlóan a legnagyobb építőmesterekhez, az átfogó struktúrára ugyanúgy figyelt, mint a legkisebb részletekre. Akárcsak a zenekar, melynek tagjai mindent megtettek azért, hogy interpretációjuknak köszönhetően rögtön beleszerethessünk e két szvitbe, és azok minden egyes mozzanatában elbűvölő szépségre leljünk.
 
Előadók:
Orchestra of the Eighteenth Century
Frans Brüggen – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-16. Acante et Céphise (Suite from the Pastoral héroique)
17-29. Les Fetes d’Hébé (Suite from the Opéra-ballet)