FőképFülszöveg:
A Pendleton-ház a XIX. század végén épült, s az amerikai aranykor álomotthonát testesíti meg. Pompáját azonban már a kezdetektől hátborzongató események árnyékolták be. Ám amióta a hetvenes években újrakeresztelték, sötét múltja feledésbe merült, falai közt béke honol. Lakói - köztük a dalszerzőnő és kisfia, a levitézlett szenátor, az özvegy ügyvéd és a céltudatos pénzügyi tanácsadó - számára a ház menedéket és otthont jelent.
Egy szép napon azonban mintha megelevenedne a szörnyűséges múlt: megmagyarázhatatlan árnyak bújnak elő a falból, a biztonsági kamerák különös képeket rögzítenek, szellemhangok mormolnak ismeretlen nyelven, nem emberi lények kószálnak az alagsorban, és a liftek ismeretlen mélységekbe szállnak alá. Minden órával erősödik a rettenetes bizonyosság: bármi is űzte a Pendleton korábbi lakóit végzetükbe, most visszatért.

Részlet a regényből:
1. rész
Ahol az árnyak gyűlnek

1
Az északi felvonó

A mogorva és igen részeg Earl Blandon, az Egyesült Államok egykori szenátora azon a csütörtökön éjjel 2 óra 15 perckor új tetoválással tért haza: egy kétszavas, trágár kifejezéssel, amely nagy, nyomtatott, kék betűkkel virított a jobb kezén, középső ujja bütykének két oldalán. Az éjszaka folyamán egy koktélbárban kinyújtva felmutatta ugyanezt az ujjat egy másik vendégnek, aki nem beszélt angolul, és valami harmadik világbeli porfészekből érkezett, ahol nyilvánvalóan ismeretlen ennek a sértő gesztusnak a jelentése a hollywoodi i lmek dacára, amelyekben számtalan filmes bálvány bemutatta már. A tudatlan idegen láthatóan valami barátságos üdvözlésnek vélte a feltartott ujjat, és mosolyogva bólogatott felé. Earl dühében azon nyomban otthagyta a bárt, és betért az első tetoválószalonba, ahol visszautasította a tűművész tanácsát, és ötvennyolc éves korára megcsináltatta élete első testdíszítését.
Amikor Earl bevonult az elegáns Pendleton-ház halljába, az éjszakai portás, Norman Fier név szerint üdvözölte. A bejárattól balra lévő recepciós pult mögött, kezében nyitott könyvvel üldögélő Norman úgy nézett ki, mint egy hasbeszélő bábuja: a szeme nagy volt, kék és üveges, arcát hegekként szántották a mély ráncok, a feje furcsa szögben billent oldalra. Szabónál készült fekete öltönyében, ropogós fehér ingében és fekete csokornyakkendőjében Norman bőven túlöltözött volt a korábbi műszakokban dolgozó másik két portáshoz képest.
Earl Blandon nem kedvelte Normant. Nem bízott benne. A portás túlságosan nyomulós volt. A végletekig udvarias. Earl nem bízott az udvarias, nyomulós emberekben. Előbb-utóbb mindegyikről kiderült, hogy titkol valamit. Némelyek azt titkolták, hogy FBI-ügynökök, és úgy tettek, mintha lobbisták lennének, akik készpénzzel teli táskával és a szenátor hatalma iránti mélységes tisztelettel érkeztek. Arra nem gyanakodott, hogy Norman Fier álruhás
FBI-ügynök lenne, de arra azért igen, hogy a portás több, mint aminek mutatja magát.
Earl csupán mogorva grimasszal válaszolt Norman köszöntésére. Legszívesebben megmutatta volna neki frissen varrt középső ujját, de visszafogta magát. A portást megsérteni rossz ötlet. Utána esetleg elveszhet az ember postája véletlenül. A tisztítóból szerda estére visszavárt öltöny valamiért csak egy hét múlva érkezik meg. Ételfoltosan. Bár nagyon jólesett volna bemutatni Normannek, a bocsánatkérés utána a karácsonyi borravaló megduplázását is magában foglalta volna.
Következésképpen Earl végighordozta a mogorva grimaszt a márványpadlós hallon, felékített középső ujját a többivel együtt ökölbe szorítva. A belső ajtón át, amelyet Norman kinyitott neki, a folyosóra jutott, amelyen balra fordulva, szája szélét nyalogatva egy lefekvés előtti utolsó ital ötletére az északi felvonó felé folytatta útját.
Második emeleti lakása a legfelső volt az épületben. A városra nem nyílt belőle kilátás, ablakai az udvarra néztek, de azért elég jó volt az elhelyezkedése ahhoz, hogy penthouse-nak lehessen nevezni, már csak azért is, mert a jó nevű Pendleton-házhoz tartozott. Earlnek valamikor tizenhét szobás udvarháza volt egy kéthektáros telek közepén. Aztán egyéb vagyontárgyaival együtt pénzzé tette, hogy legyen miből fizetnie azokat a vérszívó, kígyólelkű, hazudozó védőügyvédeket, hogy a pokolban rohadjon el az összes.
Ahogy a lift ajtaja becsukódott, és a fülke megindult felfelé, Earl a kézzel festett freskót szemlélte, amely a fehér lambériától a mennyezetig beborította a falakat: kék madarak szárnyaltak boldogan az égen, amelyen a felhőket aranyszínűre festette a napfény. Néha, mint most is, a táj szépsége és a madarak öröme annyira mesterkéltnek, olyan eltúlzottnak tűnt, hogy Earl legszívesebben festékszóróval semmisítette volna meg az egészet.
Talán meg is tette volna, ha nincs bekamerázva a folyosó és a felvonó is. De akkor a lakóközösség újrafesteti, és vele fizetteti meg a munkát. Már nem érkeztek hozzá nagyobb pénzösszegek bőröndökben, kézitáskákban, vastag borítékokban, papírzacskókban, fánkosdobozokban vagy felső kategóriás callgirlök testére ragasztva, akik hosszú bőrkabátjuk alatt teljesen meztelenül érkeztek. Mostanában az egykori szenátor olyan gyakorisággal és olyan sok dolgot vágyott megrongálni, hogy erőt kellett vennie magán, nehogy a szegényházba vandálkodja magát.
Lehunyta a szemét, hogy elzárja magától a napfényben fürdő madarak giccses látványát. Aztán amikor az első emeleten áthaladtában a fülke hőmérséklete egy pillanat alatt vagy tíz fokot esett, Earl szeme felpattant, ő pedig értetlenkedve forgolódni kezdett, mert látta, hogy a freskó már nincs ott körülötte. A biztonsági kamerának nyoma sem volt. A fehér lambéria is eltűnt. A berakásos márványpadló sem volt a helyén. A rozsdamentes acél plafonon opálos fényű, kör alakú lámpák világítottak kékesen. A falak, az ajtó, a padló mind-mind rozsdamentes acélból voltak.
Mielőtt Earl Blandon Martini áztatta agya teljesen be- és elfogadta volna a felvonó átalakulását, a fülke hirtelen zuhanni kezdett. A gyomra mintha megemelkedett és lesüllyedt volna. Oldalra tántorodott, megragadta a korlátot, és sikerült talpon maradnia.
A fülke nem rázkódott meg vagy lengett ki. Nem hallatszott a kábelek cincogása. Sem az ellensúlyok zörgése. Sem a jól megolajozott csigák surrogása. Az acéldoboz expressz sebességgel, de simán és csendben ereszkedett alá.
A lift kezelőpanelje – A, F, 1 és 2 jelzésű gombokkal – korábban az ajtó jobb oldalán helyezkedett el. Vagyis most is ott volt, de most a 2-essel kezdődött, aztán jött az 1-es, az F és az A, majd egy sor új gomb, 1-től 30-ig. Ez még józanul is összezavarta volna. Ahogy a jelzőfény egyre magasabb számokhoz ért – 7, 8, 9 –, a fülke egyre lejjebb ereszkedett. Ezt egyértelműen érezte. A padló mintha kiesett volna alóla. Aztán a Pendletonnak összesen négy szintje volt, és ebből csak három a föld fölött. A kezelőpanelen megjelent új szinteknek a föld alatt kellett lenniük, az alagsornál is lejjebb.
De hát az nem létezhetett. A Pendletonnak egy alagsora volt, egyetlenegy föld alatti szintje, nem harminc vagy harmincegy.
Vagyis ez már nem lehetett a Pandleton. De hiszen az sem fordulhatott elő. Egyáltalán nem.
Biztos elaludt, és ez egy vodkás rémálom.
De egy álom nem lehet ilyen eleven, ilyen valós. A szíve veszettül vert. A halántéka lüktetett. Felöklendezett gyomorsav égette a torkát, és amikor nagyot nyelt, hogy visszaszorítsa a keserű áradatot, könnyek szöktek a szemébe, elhomályosítva a látását.
Letörölte őket a zakója ujjával. A kijelzőre pillantott: 13, 14, 15…
Pánikba esve attól a hirtelen, de annál biztosabb megérzéstől, hogy olyan helyre viszik, amely éppoly rémisztő, mint amilyen rejtélyes, Earl elengedte a korlátot. A hátulról megvilágított kezelőpanelhez lépett, és a Vészmegállító gomb után kutatott.
De olyan nem volt.
Ahogy a fülke elhagyta a 23. szintet, Earl hüvelykujjával jó erősen megnyomta a 26-os gombot, de a lift nem állt meg, nem is lassított, amíg el nem maradt mögötte a 29-es is. Azután a lendülete sebesen, de simán alábbhagyott. Halk, folyékony sziszegéssel, mintha hidraulikus folyadék áramlana benne, a fülke megállt, minden jel szerint harminc emelettel a város szintje alatt.
A természetfeletti félelemből – nem tudta volna megmondani, mi az, amitől fél – kijózanodva Earl Blandon elhúzódott az ajtótól. Puffanva nekihátrált a felvonó hátsó falának.
A dicső múltban, a Szenátus Fegyveres Erőkkel Foglalkozó Bizottságának tagjaként egyszer részt vett egy értekezleten a Fehér Ház alatti bunkerben, ahol egy nap talán az elnök igyekszik majd átvészelni az atomháborút. A mélybe ásott erődítmény világos volt, és tiszta, de ő ugyanolyan vészjóslónak találta, mint egy temetőt éjszaka. Voltak tapasztalatai a temetőket illetően még a korábbi időkből, amikor az állami törvényhozásban dolgozott, és úgy gondolta, ilyen földből, porból és sírokból álló, elhagyatott helyeken senki sem lehet szemtanúja a kenőpénz elfogadásának. Ez a hangtalan lift vészjóslóbb volt számára még az elnöki bunkernél is.
Várt és várt, hogy kinyíljon az ajtó.
Sosem volt félős ember. Inkább ő keltett félelmet másokban. Meglepte, hogy ilyen hirtelen és ilyen alaposan meg lehet ijeszteni. De értette, mitől került ebbe a szánalmas állapotba: a bizonyítéktól valami túlvilági létezésére.
Megrögzött materialistaként Earl csak abban hitt, amit látott, érintett, ízlelt, szagolt vagy hallott. Kizárólag magában bízott, és másra nem is volt szüksége. Hitt az elméje erejében, a saját ravaszságában, amivel bármilyen helyzetet a saját javára tudott fordítani.
Most viszont, ennek az ismeretlen valaminek a jelenlétében teljesen védtelen volt.
Olyan erővel futott végig rajta a borzongás, hogy szinte hallotta egymáshoz verődni a csontjait. Próbálta ökölbe szorítani a kezét, de annyira elgyengítette a rettegés, hogy még erre sem volt képes. Úgyhogy csak felemelte és a szemével szuggerálta, hogy fegyverré szoruljon össze.
Most már elég józan volt ahhoz, hogy belássa, a középső ujja két oldalára tetovált két szó sem tette volna egyértelműbbé a sértést az értetlen, harmadik világbeli vendég számára a bárban. Az illető nyilván olvasni sem tudott jobban angolul, mint beszélni.
Earl Blandon minden korábbinál negatívabb önértékeléssel azt morogta maga elé: – Idióta.
Ahogy a liftajtó kinyílt, megduzzadt prosztatája mintha ökölbe szorult volna, ha már a keze nem tudott. Vészesen közel került ahhoz, hogy a nadrágjába vizeljen.
Az ajtó mögött csak a sötétség honolt, annyira teljes, hogy óriási, feneketlen mélységnek látszott, amelybe képtelen volt behatolni a fülke lámpáinak kékes fénye. Earl Blandon mozdulatlanul állt a jeges, síri csendben, és már a dobolást sem hallotta a mellében, mintha kiszáradt volna a szíve. A világ peremének csendje volt ez, ahol nincs belélegezhető levegő, ahol véget ér az idő. Ez volt a legrettenetesebb dolog, amit valaha megtapasztalt – egészen addig, amíg fel nem hangzott egy még riasztóbb zaj a nyitott ajtó mögötti feketeségből.
Kattogás, kaparászás, fojtott zörgés: vakon, de szakadatlanul kutatott valami nagy és különös a sötétben, amiről a volt szenátor el sem tudta képzelni, mi lehet… vagy kisebb, de nem kevésbé rejtélyes teremtmények csapata, sőt egész raja. Éles, szinte elektronikus hang rikoltott fel a sötétben, amely azonban félreérthetetlenül kiáltás volt, talán az éhség, talán a vágy, talán a vérgőzös harag hangja, annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy sürgősen akar valamit.
Ahogy a pánik legyőzte Earlben a dermesztő félelmet, a kezelőpanelhez ugrott a Bezár gomb után kutatva. Ilyen minden liftben van. Ebben nem volt. Sem Bezár, sem Kinyit, sem Vészmegállító, sem Vészjelzés gomb nem volt, sem vészhívó telefon, csak a számok, mintha ez a lift sosem romlott volna el vagy szorult volna karbantartásra.
A szeme sarkából észrevette, hogy valami mozog a sötétben. Amikor odafordult, azt hitte, a látványtól megáll a szíve. De nem ilyen könnyű véget szánt neki a sors.

A Kiadó engedélyével.