Főkép Sosem hittem volna, hogy egyszer még megérem a múlt század harmincas éveinek divatos magyar szerzőinek újrafelfedezését. Márpedig pontosan erre került sor a Corvina sikerkönyvek című sorozatában, amelybe Galgóczi Dórát leszámítva csupa régen elhunyt szerzőtől válogattak be műveket. A kiválasztott regények közös tulajdonsága a könnyedség, a szórakoztatni akarás, és ráadásként egy kis korrajz. Mindenki szerencséjére a szirupos happy end sztorik kimaradtak (vagy csak nekem nem kerültek a kezembe), ennek köszönhetően a gazdag gyáros és a szegény titkárnő románca nem keseríti életünket. Helyette a kor elvárásainak megfelelő módon témát választó műveket vehet kézbe a kellőképpen kíváncsi olvasó, vagyis fel sem merül lehetőségként a 18-as korhatár. Mivel régen elhunyt szerzőkről van szó, bizonyára többen vannak, akinek semmit nem mond Bókay János neve, legfeljebb csodálkozik, hogy miért került a borítóra az elismert orvos neve. Mondjuk ez nem az a Bókay, hanem a fia, akit egyébként édesanyja második férjeként Ábrányi Kornél nevelt fel. Innen az írói indíttatás.
 
A Megvédtem egy asszonyt gyakorlatilag egyszerre kortalan és avítt. Kortalan, mert ahogyan leírja a szenzációra kiéhezett sajtó ténykedését, az nagyjából érvényes napjainkra is. Legfeljebb annyiban változott a helyzet, hogy manapság már a televízió sem maradna ki a csámcsogásból. Ahogyan a tényszerű közlés helyett az eladhatóság válik elsődlegessé – szóval van, ami 80 év alatt sem változott. Idejétmúlt a történet viszont abból a szempontból, hogy ma már nincsenek a főszereplő Varga Péterhez hasonló gavallérok, vagy ha úgy jobban tetszik, úriemberek, akik nem nézik szó nélkül, ha egy úrinőt bántanak, még akkor sem, ha éppen a férj viselkedik erőszakosan a feleségével. Félreértés ne essék, nem a regény egyik fontos momentumát, a párbajt hiányolom, hanem azt a viselkedést, mi egyszerre udvarias, de mégis határozott, ha a szükség úgy hozza.
 
De talán éppen ezért, a mi lenne, ha a helyében lennék érzésért fogott meg a regény. Mert Bókay János csak a főszereplő mérnökember lelkivilágára és gondolataira koncentrál. Az ő szemén keresztül „éljük meg” a történéseket, az úriemberhez méltó fellépés következményeit, és mindent, ami ezután történik. Szembesülünk a barátok, az ismerősök és kis túlzással a főváros véleményalkotó mechanizmusával, az előítéletek és az ikonikus gondolkodás hatásával. A végén szinte már sajnáltam a jótevőt, akinek gyakorlatilag annyi lehetősége van sértetlenül kikerülni ebből a helyzetből, mint féllábú kapusnak kivédeni a világ legjobb csatárának tizenegyesét. Vagy még kevesebb.
 
Mai szemmel kissé lassú a cselekményvezetés, és talán a szereplők részletezésére sem ártott volna nagyobb hangsúlyt fektetni – de akkor nem lenne ennyire nyilvánvaló, hogy mindez a nagy- vagy még inkább a dédszüleink korában történt, és elveszne a patinája.