Főkép A sokak által az utolsó reneszánsz zeneszerzőként számon tartott Claudio Monteverdi egyben a barokk opera sajátos stílusjegyeinek egyik meghatározó kialakítója is volt, utolsóként bemutatott zenedrámájában pedig a századokkal később, többek között Donizetti és Verdi nagy műveiben kiteljesedett történelmi opera műfajának mintaadó példáját fedezhetjük fel. Gian Francesco Busenello librettója a kor szenzációvágyának kielégítése mellett a ténylegesen emberi, tehát nem erőteljesen stilizált vagy mitologizált érzelmek érzékeltetésére is lehetőséget adott a műben, e lehetőséggel pedig Monteverdi maximális mértékben, káprázatos mesterségbeli tudásról és invencióról tanúbizonyságot téve élt.
 
A szövegkönyv az őrültnek tartott Néró római császár Poppea iránt érzett szerelmét dolgozza fel. Mint Tacitus és Suetonius történelmi műveiből – Busenello elsődleges forrásaiból – megtudhatjuk, Néró és Poppea frigye kettős házasságtörés következménye, ahol a mindvégig együgyűen szerelmes Ottó nagyratörő hitvesét kénytelen elveszíteni, míg Octaviát összeesküvés vádjával távolítják el Neró mellől. Az uralkodói hűtlenség és szeszély ugyan a Bibiától – Dávid királynak a saját hadvezére, Uriás felesége, Bathseba iránt támadt vágyától –többek között VIII. Henrik és Boleyn Anna erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető kapcsolatáig és egybekeléséig számtalan formában megjelenik az irodalomban éppúgy, mint a valós életben, Néró és Poppea igaz, lángoló szerelme rendkívüli legitimációt ad az alapvetően immorális viszonynak. Ezt a meggyőződést erősíti az égi hatalmakat felvonultató prológus, valamint az opera végén a kor szokásaihoz híven használt deus ex machina – ugyanezen égi hatalmak kegyes közbeavatkozása – is. A hagyományos mitikus operai elemek és a jól ismert toposz ugyan gyengítik valamennyire a vegytiszta történelmiség érzetét, a Poppea megkoronázása ennek ellenére egyértelműen a történeti-realista operák előfutára.
 
Monteverdi Poppeához komponált zenéje lényegében a korai barokk festészet erőteljes chiaroscurójának megfeleltethető: szenvedélyesen, kontrasztokat teremtve jeleníti meg a sötét és fényes árnyalatokat, és a stilizáltságot feladva, életszerűen ábrázolja a jellemeket. Jól illusztrálja ezt a második felvonás hatodik és hetedik jelenete (CD 2: 8), melyben Néró és Lucanus előbb vidám szerelmes dalt énekelnek Seneca, az erkölcsi példa felmutatójának haláláról értesülve, ám duettjük hirtelen tomboló érzelmekről tanúskodó passacagliába megy át, egyértelmű lezárulatlanságával ráadásul egyfajta frusztráltság állapotában hagyva a hallgatót.
 
Annak dacára, hogy Monteverdi dramma per musicájában recitativók és arioso részek (szólóáriák és kettősök) váltakoznak, a 18. századi itáliai operával ellentétben a Poppea még nem jól elkülönülő zárt számokból áll, hiszen a zenekari (pontosabban basso continuo formájában fennmarad) átvezetések a megszakítatlanság érzetét keltik benne. A moll hangnemek gyakori használatának köszönhetően bőségesen előfordul a műben a kromatika is, különösen a fájdalom és szenvedés érzékeltetésekor, például a Seneca halálát közvetlenül megelőző jelenetben. Noha a recitar cantando (lényegében egyfajta énekbeszéd-technika) eredetileg a jó szövegérthetőség célját szolgálta, voltaképp ugyanannak az évszázados felfogásnak, avagy tradíciónak egyik korai megnyilvánulása, amely Rameau-n át egészen Wagnerig, sőt, Alban Bergig érvényesült a valódi zenedrámákban.
 
Mivel a Poppeának nem létezik normalizált kottája, ráadásul két változatban (egy velencei és egy nápolyi verzióban) létezik, a modern előadásokban meghatározó az interpretáció milyensége, a felvételek és színre vitelek ezért komoly eltéréseket mutathatnak és mutatnak is egymástól. René Jacobs a historizáló muzsikusok visszafogottságával nyúlt hozzá a folyamatos basszushoz, és ugyan hozzátoldott hegedű és fúvós szólamokat (magától értetődően a szöveghez igazodva hol pásztori hangvételű furulyákat, hol magasztos trombitákat), a kíséret a ritornellóktól eltekintve mindvégig a háttérben marad. A gyújtópontba a még viszonylag korai barokk opera sajátságainál fogva az énekszólamok kerültek, melyek előadásához Jacobs kiváló szólistákat kért fel. Néró eredetileg kasztrált hangra írt szerepét például a csodálatos Guillemette Laurens tolmácsolja feledhetetlenül, míg a szintén castratónak szánt, szerelmes Ottonét Axel Köhler kontratenor formálja meg.
 
Monteverdi utolsó operája kiemelt helyet foglal el az életműben, a René Jacobs-féle értelmezés pedig olyan nüanszait mutatja meg, olyan rejtett értékeit hozza a felszínre, melyek miatt mindenképp érdemes megismerkedni az őrült császár és házasságtörő szerelmének a zene eszközeivel dicső magasságokba emelt történetével. És ha csupán egy felvételt kellene kiválasztanom a sok Poppea megkoronázása közül (szerencsére azért ilyen helyzet nem nagyon állhat elő), egyértelműen emellett tenném le a voksomat.
 
Előadók:
Danielle Borst – szoprán (Poppea)
Guillemette Laurens – mezzoszoprán (Nerone)
Axel Köhler – kontratenor (Ottone)
Jennifer Larmore – mezzoszoprán (Octavia)
Michael Schopper – basszus (Seneca)
Lena Lootens – szoprán (Drusilla)
 
Concerto Vocale
René Jacobs – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
L’Incoronazione di Poppea (1642)
 
CD 1
1. Sinfonai avanti il Prologo
2. Prologo
3-11. Atto I (Scena 1 – Scena 10)
 
CD 2
1-3. Atto I (Scena 11 – Scena 13)
4-15. Atto II
 
CD 3
1-6. Atto III