Főkép Nem irigylem azt a szülőt, akinek csemetéje elolvasta az 1972-ben született finn írónő regényét, ugyanis emberpróbáló feladat lesz elmagyarázni a kiskorúnak, hogy ami a könyvben szórakoztató kaland, az a valóságban törvényellenes, és mindenféle kellemetlen következménnyel jár. Mert az csak egy dolog, hogy az eltulajdonított édesség árát ki kell fizetni, hanem az így begyűjtött feketepont tartósan megmarad, és súlyát csak később fogja megérezni az édesszájú rabló. Ez a könyv ugyanis - többek között - arról szól, hogy az országúti vagy bolti lopás mennyire izgalmas és jópofa dolog, ráadásul ha jól csinálják, biztosítja a megélhetést, és egyébként is csak a legmenőbb fazonokból lehet rabló. Szóval nem egyszerű feladat elmagyarázni gyermekünknek, hogy ha legközelebb gumicukorra vágyik, ne próbáljon meg teljes erőből elszaladni, hanem előtte fizessen a pénztárnál, illetve ha nincs erre zsebpénze, akkor dolgozzon meg érte.
 
Lehetséges kiindulási pontként a főszereplő, Vilja indítékainak feltárást javasolnám, ez talán a legkevésbé ingoványos terület. Mert úgy gondolom, az rendben van, hogy a tízéves kishölgy a megszokott és ezért unalmasnak tartott családi nyaralás helyett valami izgalmasabbra vágyik. Ez teljesen érthető, ugyanis második gyerekként nem kapja meg azt a figyelmet, ami alanyi jogon járna neki: édesapja munkamániás, anyukája csendben asszisztál mindehhez, nővére pedig simán elnyomja. Így nem csodálkozom azon, hogy elrablását követően csak rövid ideig bánkódik, aztán lelkesen csatlakozik az országúti kalózokhoz, egészen pontosan Vakmerő Károly családjához, akik a nyaralókat kirabolva szerzik meg a mindennapi betevőjüket. Az átélteket naplójába rögzíti, és ennek köszönhetően megtudjuk, mi a jó és mi a rossz a banditaéletben.
 
A kislány nem csak kíváncsi és lelkes, hanem okos is egyben, így hamarosan javaslatokat tesz a Bandita családnak, aminek eredményeként azok lassacskán megváltoznak. Igen, Vilja jó kiscserkész módjára ahol tud segít, és mivel ezen a nyáron nincs más a közelében, elrablóin próbál segíteni. Akik egyébként tényleg fura figurák, és bár vérbeli kalóznak tartják magukat, viselkedésük egyértelműen lázadás a fennálló rendszer ellen. Ezt legjobban talán a pénzhez való viszonyuk példázza, ami finoman szólva is szokatlan – mintha nem is a fogyasztói társadalomban élnének. De életüket úgy is felfoghatjuk, hogy náluk mindig karácsony van.
 
A történet az alapkoncepciót leszámítva bűbájos, a banditalét humoros jelenetei képesek mosolyt varázsolni az arcokra, amit csak fokoznak a jól kidolgozott szereplők. Vakmerő Károly, felesége Hilda, a két gyerek, no meg Arany Petó – azt hiszem ennél színesebb társaságot senki nem kívánhat magának egy nyaraláshoz. Ráadásul Siri Kolu időnként megvillantja prózáját is, minek köszönhetően olyan mondatokkal találkozhatunk, mint ez:
„Az udvarra csend ereszkedett, sűrű és reménytelen.”
 
Mi van még? Ja igen, az illusztrációk. Továbbra is úgy gondolom, a gyerek- és ifjúsági könyveknél a szöveggel egyenértékű a képanyag. Illeszkedjen a tartalomhoz, ne legyen túl elvont, ijesztő, egyszóval legyen a célközönséghez igazítva. A fentebb leírtakból remélem kiderült, hogy a Mi, banditák kifejezetten fura könyv. Ennek megfelelően az illusztrációk is furák. Nem tudom Makhult Gabriella honnan vette az ötletet, de a rajzok és a fényképekről átemelt szemek összepászítása meglepően jónak bizonyult, egyértelműen illik a sztorihoz.