FőképNem ez az első nemzedékregény sem az irodalom történetében, sem Douglas Coupland eddigi életművében, az „A” pedig egyértelműen valamiféle kezdetre vagy újrakezdésre utal, így már a címből kikövetkeztethető, miféle események kibontakozására számíthatunk. A fülszöveg is rögtön lelövi – persze csak viszonylagosan – a poént, amikor arra utal, hogy a kanadai szerzőnek a közeljövőről szóló víziója egy világkatasztrófa, konkrétan a méhek eltűnése utáni, posztapokaliptikus látomás. A mottók: a Sex Pistols menedzsereként ismertté vált Malcolm McLaren saját nemzedékünk elleni lázadásra buzdító szavai és a Kurt Vonnegut egyik beszédéből kiemelt részlet úgyszintén a végkifejlet megelőlegezéseként felfoghatók.
 
A történet elbeszélői, a „Wonka gyerekek” a világ öt távoli pontjáról származnak, kiválasztásuk pedig elsőre látszólag véletlenszerű, ugyanis mindegyiküket a kihaltnak hitt méhek egy-egy példánya csípi meg. A hatalmas felhajtás azonban, ahogyan elkülönítik és hosszas egészségügyi és pszichológiai vizsgálatnak vetik alá őket, egészen más összefüggéseket sejtet. A teljes kép a narrációt egymástól átvevő, viszonylag rövid, egy kirakós játék darabjaira emlékeztető szakaszokból áll végül össze, de előbb még fontos szerepet kapnak a belső történetek. Coupland tehát jól bevált írástechnikai megoldásokkal tartja fenn a feszültséget, míg aztán mindenre fény derül, akár egy klasszikus krimiben. (Megjegyzendő, hogy a regény sokkal inkább a húszas–negyvenes, mint a hatvanas–nyolcvanas évek felfogását tükrözi, és ezzel megtévesztő módon rácáfolni látszik a mottók által sugallt, tipikusan második világháború utáni attitűdökre.)
 
A vonneguti témák mégis hangsúlyos szerepet kapnak a regényben. A magány, az elszigetelődés, a szeretet hiánya a Börleszk egyik központi kérdése, míg a viselkedésünket befolyásoló, sőt, alapvetően meghatározó vegyületek elmélete – és a szabad akarat létezésének ebből fakadó problematikája – köré a Bajnokok reggelije épül. Mondanom sem kell, hogy ugyanezeket a témákat Coupland egészen más megvilágításba helyezi, a kérdéskörhöz inkább a lélektan, mint az egzaktabb természettudományok felől közelít. (Nem mintha Vonnegut nem ugyanezt tenné, ám nála az érzelmi távolságtartás és az irónia ellensúlyozzák a túlzott személyességet.) Ám McLaren rebellissége sem hiányozhat a történetből, ezért hamar kiderül, hogy mindegyik elbeszélő a maga módján különc, és ugyan nagy vonalakban elfogadják az őket körülvevő világot, a maguk vérszegény módján mindannyian menekülnek onnan és bizonyos szintig gúnyt űznek belőle.
 
Súlyos vétség lenne ennél többet elárulni a cselekményről és a könyvben felvetett kérdésekről, mert azzal még közelebb vinném a reménybeli olvasót a megfejtéshez, márpedig az „A” generáció kétségtelenül sokkal inkább egy rejtély mélyére hatoló krimi, mint valódi tudományos fantasztikum, noha a jövőlátomás és a disztópiaszerű hangütés egyértelműen a sci-fi kategóriájába kényszeríti a regényt. Pék Zoltán fordítása főként a rengeteg szójáték ötletes átadása miatt dicsérhető, ami részben kompenzálja a sokszor kiszámítható cselekményvezetés hiányosságait. Mégis érdemes megismerkedni a regénnyel, hiszen az egy valóban lehetséges végpusztulás-verzió kellően hiteles ábrázolása, az emberiség pedig nemhogy egyre tudatosabban viszonyulna saját élő környezetéhez, hanem egyre felelőtlenebbül pusztítja azt – és önmagát. Ezen pedig mindenképp érdemes elgondolkodnia legalább a most felnőtté váló nemzedéknek.