Főkép

Garmann hat éves fiú. A nyári szünet utolsó napja van, holnap kezdi az iskolát. És szorong. Még egy foga sem mozog, pedig a többieknek már több is kiesett. Vendégségbe jön hozzájuk három idős nagynénje – akiknek meg épp, hogy már egy saját foga sincs talán. Bezzeg a falevelek, azok elkezdtek hullani. És a darazsak is, és Garmann egy halott kismadarat is talál a kertben, és hat évesen már tisztában van vele, hogy nagynénjei is közel állnak az elmúláshoz. Olyan nagy a világ, és annyi mindent nem tud még…
 
Persze, ha úgy nézem, szülőnek, egyáltalán felnőttnek lenni sem könnyű, nem csak gyereknek. De Garmann a felnőttekhez fordul, és megkérdi, ők is aggódnak-e valamiért, és mindenkinek van valami válasza. És ettől talán Garmannak is könnyebb lesz. Minden változik, ezt idővel elfogadja az ember, de amikor először találkozik mindezzel… Az például az egész életére kihathat.
 
Stian Hole egészen sajátos formában mesél. A szöveg egyszerű, tömör, ahogy csak a skandináv írók képesek írni, és miután végére értem a könyvnek, egyszerre voltam hálás és irigy. Ha nekem kellene beszélni ezekről a dolgokról a gyerekeimnek, aligha menne ilyen lényegre törően, világosan és tisztán.
 
Ezzel szemben a könyv illusztrációi sokakat megdöbbenthetnek. Valamiféle montázs technikát alkalmaz Hole, ami kissé Dave McKean (Sandman borítók, stb.) dolgaira, illetve a Monty Python csoport animációira emlékeztet, és biztos vannak más, művészként jobban elismert alkotók is, akiket felsorolhatnék, ha értenék hozzá. De ez mellékes, ahhoz képest, hogy a sajátos perspektívák, a természetesnél nagyobb fejek, a háttérből rikítóan kitűnő tárgyak mind-mind a gyermeki látószöget, látásmódot követik. Bár, ki tudja, lehet, hogy általában véve az emberi érzékelés és figyelem is ilyen: amit észreveszünk, ami fontos a számunkra, azt nagyobban, tisztábban látjuk. Akárhogy is, ami elsőre furcsa, az a végére kifejezővé, a szöveghez plusz értelmezési rétegeket illetve részleteket hozzáadó, egyszerre művészi és ütős képi világgá válik. Olyanná, amiben a humornak, az együttérzésnek és a megértésnek is helye van, és én legalábbis a végére szépségesnek láttam. A gyerekek meg, ebben biztos vagyok, elsőre is érteni és érezni fogják.
 
Számomra ez a könyv egyszerre időutazás, mert annyira káprázatosan ragadja meg a gyermekkort, az akkori szorongásokat, félelmeket, a világ sokszor ijesztő nagyságát és a gyerek apró létét – és hovatovább tankönyv, hogy megtanuljak beszélni a gyermekeimnek mindarról, amivel az élet jár, ami rájuk is vár, és ami egyszerűen csak olyan, amilyen, a megítélése rajtunk múlik. És mennyivel jobb úgy élni, hogy az ember megbékél az élet velejáróival, amennyire lehet, megérti és elfogadja ezeket, és igyekszik örülni mindennek, ami adatik. Ilyesmit ugyan nem ír le Hole, de hát… ő skandináv. Itt ez a svéd gyermekvers Siv Widerbergtől, aminek a címe: Szerelem.
 
Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy vörös és elálló fül.
 
Hát ilyen a Garmann nyara is.