FőképBevallom őszintén, nem nagyon foglalkoztam eddig a Charax képregénnyel, mert valahogy sosem sikerült számomra igazán vonzóvá tenni az állatmeséket. Nem mondom, gyerekként megnéztem őket, de sosem voltam odáig tőlük. Felnőtt fejjel pedig egyedül a Blacksad képregények voltak azok, amik igazán élvezetessé és hangulatossá tudtak varázsolni egy emberek helyett állatokat szerepeltető képregényt.

Aztán csak el kezdtem olvasni a Charaxot is. Először kicsit nehézkesen, bár az In medias res borítóján szereplő, egy gazfickó lábát csócsáló mérges csiga igazán hangulatosnak és viccesnek tűnt. Aztán jöttek a kezdeti nehézségek, nevezetesen az első kétoldalas, szöveggel teli panel a 6-7. oldalon. Kicsit megdöbbentem, hogy mennyi ideig is tart, amíg újra lapozhatok, de még ez a majdnem regénybe illő szövegmennyiség is igazán hangulatosnak és pontosan megtervezettnek bizonyult. Ezek után pedig magukkal ragadtak a helyzetkomikumok, a helyenként megjelenő, már százszor ellőtt, mégis mindig vicces jelenetek, a karakterek, a panelek dinamizmusa és külleme, vagy épp a történet.

Mert bizony ezek mind-mind igazán eltaláltak, jól bevett klisék és friss ötletek keverékei, amik tökéletesen élvezetessé teszik a füzetet. Azt a majd’ 60 oldalas füzetet, amit ez a fiatalember, Tálosi „Spuri” András mindössze néhány – nem képregényes – barátjára támaszkodva alkotott meg. Merthogy az általa alapított 5Panels képregényes közösség ekkor még sehol nem volt. És Spuri mégis képes volt egyedüli szakemberként végigvinni nem kis vállalkozását.

De kicsit elkalandoztam. A történet Hosszú-Völgy birodalmában játszódik, ahol minden állat betölt valamilyen szerepet az erdei társadalomban. A kezdésnél Szimat nyomozó épp visszautazik a városba, mert nem tudja megoldani a struccfióka eltűnésének rejtélyét. Eközben az iskolában zajlik az élet és Spuri (a csiga) meg Tappancs (a nyúl) meglátogatják barátjukat, Satnyit (a sárkányt) a kórházban, ahol találkoznak a különleges bűncselekmény áldozatává lett Dinkkel, a denevérrel. A szálak ezek után kezdenek összefonódni és kiderül, hogy milyen bűnszövetkezet működik az erdőben és kik állnak mögötte, közben pedig a legjobb ’60-as és ’70-es évekbeli ifjúsági sorozatokat idéző, ütős poénokkal tarkított gyereknyomozás is beindul. És még egy nagy katasztrófa árnyéka is rávetődik a történetre, amit ráadásul legendák és némi varázslat is fűszerez.

A történetről nem is mondok többet, mindenkinek érdemes elolvasnia, mert vannak benne csavarok szépen. Ugyanúgy, ahogy hangulatváltások is: a történet néhol egy kicsit noiros, borongós, máshol pedig a már említett ifjúsági sorozatok világát idézi. Mindez mégis egységet alkot, sosem válik töredezetté, inkább csak színesíti a füzetet. Így aztán a gonoszok néhol zavarba ejtően nagy előnyhöz jutnak, hogy hőseinknek aztán legyen mit ledolgozniuk.

Amit Spuri igazán eltalált, azok a nevek és a hozzájuk tartozó foglalkozások. Spuri, a csiga; Tappancs, a nyúl; Nyakas őrmester, a katasztrófavédelmis zsiráf; Agyaras, a tűzoltó elefánt; Mekegi doktor, a rövidlátó, öreg orvos és így tovább. Itt bizony nincs odavetett név, mindegyik valamilyen különös kapcsolatban áll viselőjével. Néhány helyen pedig a magyar mesekultúra egy-egy nevezetes figurájára hasonlító alak is felbukkan.

Aztán itt vannak a már említett helyzetkomikumok, amik ugyan néhol szakállas viccek, de abból a fajtából, amin még mindig tudunk nevetni. Csak egy-egy helyen húzta tovább Spuri a húrt, mint kellett volna, de ezek a hibák könnyen megbocsáthatók és szinte elvesznek a történet sodrában. Na, meg a panelek. Ezek tökéletesen eltaláltak, az alkotó szabadon válogat a képregényszakma eszköztárának elemeiből: a kétoldalas panelektől elkezdve az egészen kicsikig szinte minden megtalálható a füzetben, méghozzá olyan egyedi megoldásokkal, mint amikor a csiga egy pofontól végigrepül a „PAFF” alakú panelen.

Spuri nagy rajongója az animációnak, ami a képregény karakterein is látszik, hiszen nem kellene sokat változtatni rajtuk, ha animációs film készülne a képregényekből. És egy ifjúsági kiadványhoz illően a rajzok nem túl bonyolultak, mégis érzékletesek, és könnyedén kihangsúlyozzák a helyzet komoly- vagy épp komolytalanságát. Az egyetlen nehézség, hogy megtaláljuk a Charax célközönségét: a képregény nagyjából az ifjúsági történetek közé sorolható, amiben minden megtalálható, ami egy izgalmas kalandhoz kell, ugyanakkor a fiatalos lelkületű felnőtteket is képes magával ragadni. De a kisgyermekeinkre inkább ne erőltessük, mert nekik valószínűleg már túl komoly lesz.

Örültem volna, ha színesben olvashatom a képregényt, de ez érthető okokból nem valósult meg nyomtatott formában – viszont a 5Panels oldalán lassacskán, oldalról oldalra kerülnek fel a kiszínezett történet darabjai, amiket szintén érdemes végignézni!

Röviden összefoglalva, a Charax első része pár oldal alatt eloszlatta a kezdeti ellenérzéseimet, és a szívemhez nőtt szerethető szereplőivel, utálható gonoszaival, izgalmas és többrétű történetével, vicceivel és panelkezelésével. Fiataloknak és fiatalos lelkületű öregeknek bátran merem ajánlani!