FőképFülszöveg:
Egyetlen döntés alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid.
Egyetlen döntés meghatározhatja értékrendedet.
Egyetlen döntés örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges.
Egyetlen döntés, amelytől megváltozol.
 
Beatrica Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek.
Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralévő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is.

Részlet a regényből:
ELSŐ FEJEZET

Csak egy tükör van a házunkban. Az emeleti folyosón tartom, egy elhúzható fatábla mögött. A mi csoportunk szabályai szerint csak minden harmadik hónap második napján nézhetem meg magamat benne – aznap, amikor az édesanyám levágja a hajamat.
Ülök a konyhaszéken, a mamám pedig ott áll mögöttem, kezében ollóval. Rövidre vágja a hajamat: a tincseim élettelen, szőke gyűrűkként hullnak le a padlóra.
Amikor befejezi, kifésüli a hajamat az arcomból, majd összefogja és konttyá tekeri. Nézem, milyen nyugodtnak látszik, és hogyan összpontosítja a figyelmét. Nagy gyakorlata van az önzetlenség erényének gyakorlásában. Én nem állíthatom ugyanezt magamról.
Lopva a tükörbe pillantok, amikor épp nem néz oda – de ezt nem hiúságból teszem: a kíváncsiság hajt. Három hónap alatt sokat változhat az ember külseje. A tükörképem keskeny arcú, tágra nyílt, elkerekedett szemű – az orra hosszú és keskeny. Még mindig kislányos a külsőm, pedig pár hónapja betöltöttem a tizenhatodik életévemet. A többi csoportban megünneplik a születésnapokat, de a miénkben ez nem szokás. Ez a saját vágyaink kielégítésének – önkényeztetésnek – minősülne.
– Készen vagyunk – mondja a mamám, amikor a hajtűvel rögzíti a kontyomat. Tekintete a tükörben találkozik az enyémmel. Már késő van ahhoz, hogy elkapjuk a pillantásunkat, de ahelyett, hogy leszidna, mosolyogva nézi kettőnk tükörképét. Ráncolom kissé a homlokomat. Miért nem korhol azért, hogy megnéztem magam a tükörben?
– Ma van tehát a nagy nap – állapítja meg.
– Igen – felelem.
– Ideges vagy miatta?
A saját szemembe nézek a tükörben egy pillanatra. Ma van az a nap, amikor alkalmassági vizsgát kell tennem, s ebből megtudom, hogy az öt csoport közül melyikhez tartozom. És holnap, a választási ünnepség keretében választanom kell közülük: és ez a döntés az egész további életemre kihat. El kell döntenem, hogy a családommal maradok-e vagy pedig elszakadok tőlük.
– Nem – válaszolom. – A döntésünknek nem kell függenie a vizsga eredményétől.
– Akkor jó – mondja ő mosolyogva. – Menjünk reggelizni.
– Köszönöm. Hogy levágtad a hajamat.
Arcon csókol, és elhúzza a fatáblát, hogy eltakarja vele a tükröt. Úgy érzem, egy másik világban az édesanyám gyönyörű nő lenne. Szürke köpenye karcsú testet takar. Markáns a járomcsontja, a szempillája hosszú. És esténként, amikor leengedi a haját, tincsei a válláig hullámoznak. Az Önfeláldozó csoport tagjaként azonban el kell rejtenie a szépségét.
Együtt megyünk tovább a konyhába. Az ilyen reggeleken, amikor a bátyám elkészíti a reggelit, az édesapám megsimogatja a hajamat, miközben újságot olvas, a mamám pedig dudorászik, amikor leszedi a terítéket az asztalról – szóval az ilyen reggeleken lelkiismeret-furdalást érzek, amiért el akarom hagyni őket.

***

A busz bűzlik a kipufogógáz szagától. Valahányszor ráhajt egy egyenetlen útszakaszra, ide-oda hánykolódom az ülésen, pedig erősen markolom a karfát, hogy megtartsam az egyensúlyomat.
A bátyám, Caleb az üléssorok közötti folyosón áll, és a feje fölötti korlátba kapaszkodva egyensúlyoz. Nem hasonlítunk egymásra. Az ő haja olyan sötét, mint az édesapámé, az orra görbe, s az édesanyáméhoz hasonlóan zöld a szeme, arcán pedig gödröcskék mélyülnek. Amikor még fiatalabb volt, furcsának hatott ezért a fizimiskája, de most már mindez jól áll neki. Ha nem az Önfeláldozókhoz tartozna, minden bizonnyal megbámulnák a lányok az iskolában.
És ő örökölte édesanyámtól az önzetlenség adományát is. Gondolkodás nélkül átadja a helyét egy mogorva férfinak a buszon.
Ő az Őszinték csoportjához tartozik: fekete öltönyt viselt fehér nyakkendővel. Ez az Őszinték szokásos egyenruhája. Az ő csoportjuk nagyra értékeli az egyenességet, az igazságot pedig feketének vagy fehérnek látják, ezért csak ilyen színű ruhadarabokat hordanak.
Az épületek közötti hézagok egyre szűkülnek, az utak pedig egyre simábbak, ahogy közeledünk a város központja felé. Fekete oszlopként rajzolódik ki a ködből az égre annak az épületnek a sziluettje, amelyet egykor Sears Towernek neveztek, s melyet mi csak Központnak hívunk. A busz áthalad a magasvasút alatt. Sohasem utaztam még vonattal, bár folyamatosan közlekednek, és mindenütt vannak vasútvonalak. Ám csakis a Bátrak használják ezeket.
Öt évvel ezelőtt az Önfeláldozók önkéntes építőmunkásai új burkolatot készítettek néhány úton. A város közepén kezdték el a munkát, és kifelé haladva folytatták egészen addig, amíg el nem fogyott az építőanyag. Azon a környéken, ahol én lakom, ma is repedezett és toldott-foldott minden út – olyannyira, hogy nem biztonságos vezetni rajtuk. De nekünk egyébként sincs autónk.
Caleb rezzenéstelen arccal viseli, hogy a busz ide-oda himbálózik és zötykölődik az úton. A karjára vetett szürke köpenyt elejti, amikor az egyik oszlop után kap, hogy egyensúlyban maradjon. A szeme folyton mozog, s ebből tudom, hogy figyeli a körülöttünk lévő embereket – azt szeretné, hogy csak őket lássa, és megfeledkezhessen önmagáról. Az Őszinték az egyenességet tartják a legfontosabbnak, a mi csoportunk, az Önfeláldozóké azonban többre tartja az önzetlenséget.
Az iskola elé érve fékez a busz, és felállok a helyemről. Elhaladok az Őszinte férfi mellett, és megkapaszkodom Caleb karjában, amikor megbotlom az illető cipőjében. Túl hosszú  a nadrágkosztümöm, és sohasem voltam valami kecses mozgású.
A város három iskolája – az Alsó, a Középső és a Felső Tagozat – épülete közül az utóbbi a legrégibb. A körülötte sorakozó többi épülethez hasonlóan ezt is acélból és üvegből emelték. Előtte az a nagy fémszobor állt, amelyre a Bátrak szoktak felmászni tanítás után, arra biztatva egymást, hogy egyre magasabbra és magasabbra merészkedjenek. Tavaly a saját szememmel láttam, amint az egyikük lezuhant és eltörte a lábát. Én voltam az, aki rohant előkeríteni egy ápolót.
– Ma van az alkalmassági vizsga – szólalok meg. Caleb és közöttem egy évnyi korkülönbség sincsen, ezért egy évfolyamra járunk.
Bólint, miközben áthaladunk a bejárati ajtón. Az izmaim megfeszülnek abban a pillanatban, hogy belépünk. A légkör mohóságról árulkodik, mintha az összes tizenhat éves szeretné a legjobban kiélvezni mindazt, amit a mai – azaz utolsó – nap tartogat számára. Nem valószínű, hogy a választási ünnepség után is megfordulunk még ezekben a helyiségekben: ha már meghoztuk a döntést, az új csoport gondoskodik a további tanulmányainkról.
A mi tanítási napunk ma megfeleződik: minden órán részt veszünk, ami az ebéd után következő alkalmassági vizsga előtt van. Nekem már most is szaporábban ver a szívem.
– Te nem idegeskedsz amiatt, hogy mit fognak mondani neked? – kérdem Calebtől.
Megállunk a folyosó elágazásánál, ahol elválnak útjaink: ő haladó szintű matematikára megy, én pedig a csoporttörténelem-órára.
Szemöldökét felvonva néz rám.
– Te talán igen?
Elárulhatnám neki, hogy hetek óta idegeskedem amiatt, hogy mit árulnak majd el rólam az alkalmassági vizsgák – vagyis hogy Önfeláldozó, Őszinte, Művelt, Barátságos vagy Bátor vagyok-e.
Ehelyett elmosolyodom, és azt felelem:
– Nem igazán.
Viszonozza a mosolyomat.
– Hát akkor… legyen jó napod.
Elindulok a csoporttörténelem-órára, s közben harapdálom az alsó ajkamat. Calebnek nem szokása válaszolni a kérdéseimre.
A folyosók zsúfoltak, bár az ablakokon át beszűrődő fény a tágasság illúzióját kelti. Kizárólag ezekben a helyiségekben vegyülhetnek egymással a korunkbeli, de különböző csoportokhoz tartozó fiatalok. Ma ebből a tömegből újfajta energia árad: az utolsó nap izgalmáé.
Egy hosszú, gödör hajú lány elkiáltja magát épp a fülem mellett:
– Hé!
És integet a távolban lévő barátjának. A dzsekije ujja súrolja az arcomat. Azután egy kék pulóveres Művelt fiú meglök. Ettől elveszítem az egyensúlyomat és elesem.
– El az utamból, te szerencsétlen – förmed rám és tovább nyomul, végig a folyosón.
Forró lesz az arcom. Felállok és leporolom magam. Néhányan megálltak ugyan, amikor a földre zuhantam, de senki sem ajánlotta fel a segítségét. A tekintetükkel követnek, miközben a folyosó szélére megyek. Hónapok óta történtek már hasonló esetek másokkal az én csoportomhoz tartozók közül – a Műveltek ellenséges érzületű jelentéseket adtak ki az Önfeláldozókról, és ez hatással volt az iskolai kapcsolatainkra. A mi csoportunkra jellemző szürke ruházat, egyszerű hajviselet, szerény viselkedés azt a célt szolgálta, hogy könnyebben megfeledkezzem önmagamról, és hogy mások is könnyebben levegőnek nézhessenek engem. Mostanra azonban a céltáblájuk lettem.
Megállok az E szárny egyik ablakánál, és várom, hogy megérkezzenek a Bátrak. Mindennap így teszek. Pontban 7 óra 25 perckor ugyanis a Bátrak kiugrálnak egy mozgó vonatból, hogy bizonyítsák bátorságukat.
A mamám „ördögfiókák”-nak nevezi őket. Piercingjük és tetoválásuk van, és feketében járnak. Az az első számú feladatuk, hogy megvédjék a városunkat körülvevő kerítést. Hogy mitől, arról fogalmam sincsen.
Zavarban kellene éreznem magam miattuk. És törhetném a fejem azon, hogy mi köze van az általuk legtöbbre tartott erénynek, a bátorságnak az orrukba fűzve viselt fémkarikához. Mégis mindenhová követem őket a tekintetemmel, ahová csak mennek.
A vonat jó hangosan dudál – hangereje megremegteti a mellkasomat. Villog az elején lévő reflektor, miközben a szerelvény elrobog az iskola mellett, csikorogva a síneken. Amikor az utolsó néhány vasúti kocsi is elment már előttünk, sötét ruhás fiatal férfiak és nők ugranak ki a még mozgó vagonokból. Van, aki a földre vetődik, majd továbbgurul, mások botladoznak pár lépés erejéig, mielőtt visszanyerik egyensúlyukat. Az egyik fiú nevetve átöleli egy lány vállát.
Buta szokás részemről, hogy figyelem őket. Elfordulok az ablaktól és elkezdem átverekedni magam a tömegen a csoporttörténelem tanterem irányába.



A Kiadó engedélyével.