Főkép Tasnádi István drámaíró, színházi ember, új könyve ifjúsági regény, mely két idősíkon játszódik. A jelenben az asztmával küzdő Kornél életébe pillanthatunk be. A fiút édesanyja egyedül neveli, mert apja kicsi korában eltűnt. Betegsége miatt nehéz beilleszkednie, de mikor a szomszédban nyaraló kislány fura dolgokat kezd neki mondani a ház lakóiról, inkább faképnél hagyja, mintsem a sületlenségeket hallgassa… Csakhogy hamarosan kiderül, hogy Iza szavainak nagyon is van valóságtartalmuk. De vajon tényleg emberbőrbe bújt mágikus lények lakják a régi bérházat, és valóban csak itt lehetnek biztonságban a rájuk vadászó gonoszok elől?
 
A regény másik szála húsz évvel korábban, de ugyanott játszódik. Gyuri élettel teli, vidéki fiú, aki szünidejét mogorva városi nagyszüleinél tölti, akik képtelenek tolerálni unokájuk folyamatos mehetnékjét és valamit-csinálhatnékját. A srácot nem elégíti ki, hogy a házszomszéd fiúval tengózzon a betonon, ő akkor is be akar jutni A Birodalom visszavág vetítésére a Szikra moziba, ha nincs is rá pénze, ő fagyizni akar, akkor is, ha ahhoz a síneken túli tiltott területen kell keresztül vágni – ahol Tomi, a szomszéd fiú szerint valami különös, félelmetes törzs él… Ahogy sejthető, kettejük története összefonódik, ám mindeközben mágikus illetve nagyon is valóságos kalandokat és veszélyeket kell átélnie mindkettejüknek.
 
A regény mint egyszerű történet is izgalmas, olvasmányos, fordulatos. Ha maradt is pár hiba a szövegben (egy ekkora könyvnél ez azért zavaró), Tasnádi szépen, őszintén ír, és biztos vagyok benne, hogy a 8-14 évesek is élvezni fogják a könyv olvasását. Sokuk szülei pont akkor voltak gyerekek, mint Gyuri, így számukra nosztalgikus élmény lehet a regény, bár ad ennél fontosabbat is. De már önmagában az remek alap lehet a szülő és gyermeke közötti párbeszéd elindulásához, hogy utóbbiak számára a képeken látható magnó, kazetta, egyéb ’80-as évekbeli holmik már ismeretlenek, és meg kell, hogy kérdezzék, mik azok.
 
Van azonban A kőmajmok házának számos más vetülete, olvasata is. A kiadó honlapján az íróval készült interjúból kiderül, hogy megérzésem nem csalt, nagyon is tudatos a történet felépítése, s a rengeteg szimbólum, mitikus-mágikus utalás mind szándékkal került bele. Persze, ez valahol el is várható egy olyan regénytől, amely szerint „Meg kell járni a poklokat”…
 
Egészen megkapó, ahogy a még gyermek, de már a felnőttkor kapujában lévő szereplők világlátása megjelenik a regényben, amit egyébként Herbszt László sajátos, a perspektívával filmszerűen játszó képei is erősítenek. Mágikus realizmus, bátran rámondhatjuk, de amennyire vissza tudok emlékezni, gyerekként nem éreztem a világomat mágikusnak. Egyszerűen benne voltam, éltem, és mindent úgy magyaráztam meg, ahogy tudtam. Ha voltak is téves információim vagy elképzeléseim, nem merném azt állítani, hogy felnőttként mindent annyival jobban tudok. A világot számtalan módon lehet érzékelni, s ki állíthatná biztosan, hogy ő látja helyesen?!
 
Míg Kornél megpróbálja megfejteni, ki ő és mi történt az apjával, és – bizonyos értelemben mindeközben – Gyuri elindul a maga nehéz, kanyargós útján, mindketten találkoznak az élet realitásaival, amelyekkel mindenkinek meg kell küzdenie. A felnőtté válás hálás téma a mai ifjúsági irodalomban, ám olyan természetességgel, őszinteséggel, sőt bátorsággal, ahogy Tasnádi István ír róla, kevesen képesek megközelíteni. Egymást érik a fantasztikus, mágikus lényekkel, eseményekkel, képességekkel teli sztorik, de arról, hogy valójában mi zajlik le ilyenkor az emberben, milyen világrengető, roppant, mitikus változások – s ezek közben mennyire hétköznapiak is – valójában elenyészően kevesen tudtak írni. Semmi szükség rá, hogy másokhoz hasonlítgassam, de azt gondolom, a maga módján ez a regény David Almond és Philip Pullman szintű.
 
Azért is hálás vagyok az írónak, hogy képes volt mindezt ilyen röviden, szépen elmesélni, és kerek, befejezett történetet adott, amelyhez nem kell mindenáron folytatást írni. Bár én Kornél helyében tutira beleszeretnék Izába.
 
Van egy régi Karthago szám, az „Apáink útján”. Ezt (szemben más, poposabb zenekarokkal) nem említi a regény, mégis olyan, mintha ugyanarról szólna a kettő. Hogy a világ, az életkörülményeink sokat változtak, a díszlet, a külsőségek, maguk az emberek, még az is akár, ahogy a szülők és gyermekeik egymáshoz viszonyulnak, a nevelés divatos elvei és így tovább, de az élet maga korántsem változott annyit. Vannak olyan pontjai, próbatételei, amelyeket nem lehet elkerülni. És ez a könyv hovatovább vigaszt is nyújt ilyenkor, és reményt, hogy ha felnövünk is, nem kell mindennek elmúlnia abból, ami gyermekként a miénk volt. És arra is emlékeztet, hogy nagyon-nagyon sok jó van, amit átadhatunk a gyerekeinknek.