Beleolvasó - Ian McDonald: A dervisház

Fülszöveg:
Bomba robban egy isztambuli villamoson – egy átlagos nap, egy mindennapos merénylet a 2027-es év Törökországában, amely az Európai Unió legfiatalabb, legsokszínűbb, ugyanakkor legszegényebb tagja: Közép-Ázsia bazárja, a földgázkincsek kapuja, a nanotechnológiai fejlődés műhelye.
Ez a robbanás azonban az Adem Dede téri dervisház minden lakójának életét felforgatja. A katasztrófákra fogadásokat kötő, nyugalmazott közgazdászprofesszorét, az országos földgázcsalással élete legnagyobb dobására készülő brókerét, a legendás, mézzé lett ember nyomába eredő régiségkereskedőét, a nanotechnológiai újítást eladni próbáló marketingesét, a szívbeteg kisfiúét és a házban bujkáló férfiét, aki a merényletet követően dzsinneket kezd el látni. Olyan veszély nyomára bukkannak, amely nem csak Törökországot, hanem Európa többi részét is fenyegeti.

A regény elnyerte a legjobb regénynek járó John W. Campbell emlékdíjat, valamint a British Science Fiction Association díját.

„Az elmúlt idők legérdekesebb és legműveltebb science fiction íróinak egyike.”
Asimov’s Science Fiction

Részlet a regényből:
Egy fehér madár a magasba tör Isztambul városa felett: egy gólya az, fekete végű szárnya csigavonalat ír le, ahogy meglovagolja a felfelé szálló levegőt. Tollak villannak – húszmillió ember kilehelt lélegzetébe kapaszkodva forog, egyikeként annak a tízezernek, amely a termikek láthatatlan hegyláncát követve érkezett Afrikából Európába, siklott egyiktől a másikig, ahogy levegőbe emelkedett a Viktória-tónál, elindult a Nagy Hasadéktól, végig a Nílus ezüst szalagja mentén, keresztül a Sínai-félszigeten és Libanonon Kisázsia nagy négyszögéig. A vándorlás útvonala itt szétágazik. Akad, aki északnak tart, a Fekete-tenger partjára, mások keletnek, a Van-tóhoz és az Ararát lábához – ám a legtöbben nyugatnak repülnek, Anatólián át a sziporkázó Boszporuszig és még tovább, a Balkán és Közép-Európa fészkelőhelyeire. A gólya ősszel visszatér az afrikai telelőhelyekre: húszezer kilométeres körutazás ez. Huszonhét évszázada már, hogy város áll ennél a szorosnál, ám hogy a gólyák pontosan mennyi ideje haladnak át évente kétszer ezen a helyen, csak Isten tartja számon.
Magasan Üsküdar felett a madarak leválnak a termikről, és szárnyukat szélesre tárva kóstolgatják a levegőt. Kettesével-hármasával siklanak le Sultanahmet és Beyoglu rakpartjához és mecseteihez. Matematikai képletek segítségével lehetne leírni ide-oda csapongó seregüket – az egyszerű lendületből, az algoritmusokból bonyolult és szépséges látvány születik. A gólya a körforgás tetejére érve kibillen, de hőre figyelő érzéke elárulja számára, ez a vándorlás eltér a többitől: valamitől még erősebb a felfelé hajtó meleg levegő. Szárnya alatt az évszakhoz képest szokatlan hőhullámban fuldoklik a város.
Az ima órája után, de még a pénz órája előtt járunk. Isztambul, a városok királynője nagy kiáltással ébred. A korai forgalomban a benzinmotorok éles zaja rezesen harsog. A testét a taxik és a dolmuşok, a sínjeiken és alagútjaikban járó villamosok, a Boszporusz alatti törésvonalakon átvezető mély járataikban a vonatok szolgáltatják. A szoros felől idehallatszik a hajóforgalom mély basszusa: egymásra halmozott konténerekkel megrakott teherhajók haladnak el lebegő mecseteknek tetsző, folyékony földgázzal teli orosz tankhajók mellett – a túlnyomásos kupolákat Odesszában és Szupszában, a végpontokon töltötték tele. A hajómotorok duhogása Isztambul szívverése. Közöttük ott sürögnek-forognak a minden helyzethez alkalmazkodó komphajók. Dudák és kürtök, megszólítások és feleletek – hátramenetbe kapcsoló, mormoló motorok, ahogy a járművek odalopakodnak Eminönü rakpartjaihoz. Sirályok rikoltozása – mindig a sirályoké. Mocskos, ármánykodó sirályoké. Senki nem épít rácsot vagy emelvényt a kéményére, hogy odafészkeljenek. A sirályok soha nem jelentenek szerencsét. Felgöngyölődő redőnyök zörgése, furgonajtók csapódása. Reggeli rádióműsor, popzene és beszélgetések. Sok beszélgetés, fociról. Bajnokok ligája negyeddöntő. Galatasaray az Arsenal ellen. Százezer erkélyről és tetőteraszról áramlanak a szakértők. Ez a hőhullám tizedik napja. Harminckét fok áprilisban, reggel hétkor. Elképesztő. Az éghajlat szakértői azon merengenek, megismétlődik-e a huszonkettes nagy hőség, amikor csak Isztambulban nyolcezren haltak meg. Eszelősen meleg volt akkor. Valami elmés betelefonáló most összekapcsolja a két szakértőséget, és arról beszél, hogy ha a hóka angol focistákat megviseli ez a meleg, akkor vajon tényleg olyan rossz dolog-e?
Mindeközben és mindezeken túl ott a légkondicionálók kórusa. Doboz az egyik ablakban, ventilátor a falon, egész sor lapát a plafonon… szépen egyesével pörögnek fel, és a meleg levegő egyre magasabbra törő tornyaiba hajtják a hőséget. A város örvényeken belüli örvényekkel, felfelé tartó léghuzatokkal és mikrotermikekkel fújja ki észrevétlen lélegzetét.
A gólya tollai kitapogatják az előtte lévő légképet. A város hulladékhője talán elegendő arra, hogy megkímélje attól a néhány szárnycsapástól, amivel eljuthat a következő termikig, vagy elmenekülhet a lecsapó sas elől. Élete öntudatlan algebrai számítások sora, egyenletek egyensúlyozása az energiafelhasználás és az energiakihasználás között. Megrebbennek a fekete tollvégek, ahogy lefelé siklik a háztetők fölött.
Az ébredő város nagy robajában már-már elsikkad a robbanás. Tompa dörrenés. Aztán csend. Az első hangot a galambok és a sirályok adják ki, ahogy heves szárnycsapkodás és rikoltások közepette törnek felfelé. Aztán érkezik a gépek hangja: autó- és boltriasztók, személyi riasztók, telefoncsörgések hiphop-üteme. Végül felharsannak az emberi sikolyok és kiáltások is.
A villamos a Necatibey cadessi közepén, a megállótól néhány méterre torpant meg. A bomba hátul robbant – a kék tető kidagadt, az ablakok és ajtók kitörtek. Vékony füstcsík szivárog elő a második kocsi hátuljából. Az utasok kimenekültek az utcára, és most csak téblábolnak, maguk sem tudják, mit tegyenek. Van, aki térdét felhúzva, mély sokkban ül a földön. Járókelők érkeztek oda segíteni. Néhányan kabátjukat, dzsekijüket ajánlják fel, mások mobiltelefonon beszélnek, kezük igyekszik leírni a jelenetet, megint mások csak állnak ott: érzik, hogy fel kellene ajánlaniuk a segítségüket, de nem tudják, mit is tegyenek. Az emberek többsége kissé elhúzódik, figyel, és közben lelkiismeret-furdalást érez ezért. Néhányan gátlástalanul videóznak a ceptepjükön. A hírcsatornák jó pénzt fizetnek az efféle amatőr újságírói anyagokért.
A villamos-vezetőnő sorra járja a csoportokat, és azt kérdezgeti: mindenki megvan? Hiányzik valaki? Mindenki jól van? És mindenki jól van. Ő sem tudja, mitévő legyen. Nem tudja senki. Most érkeznek a szirénák. Itt vannak azok, akik majd tudják, mit kell tenni. A tülekedő testek között fények villannak – a tömeg szétválik. Nehéz megállapítani, ki áldozat és ki jött segíteni: a vér mindent összekent. A Necatibey cadessi a nemzetközi bankok és biztosítási szövetségek utcája, ám a robbanás hulláma végigszáguldott a villamosvonalak mentén. Beyoglu állomásról állomásra, utcáról utcára, minden egyes várakozni kénytelen villamossal egyre jobban leáll. Most már mindenki tud a bombáról.
A Boszporusz felől érkező fehér gólya szemszögéből látni, hogy a merénylet szívéből miként terjed szét a bénultság. Tekintete persze nem fogja fel az ilyesmit – a szirénák csupán egy újabb jelentéktelen hangjeggyel gazdagítják az ébredő város lármáját. A város és a gólya egymást átfedő, ámde diszkrét világokat foglalnak el. Ereszkedése során elhalad a villogó kék fényekkel körülvett, szétrobbant villamos felett, egészen a következő termik aljáig. Aztán Isztambul felmeredő hőségtollai fehér testek és fekete szárnyak kerekébe emelve felfelé lendítik, fel, egészen a keleti külvárosokig, majd tovább, Trákia irányába.

Necdet látja szétrobbanni a nő fejét. Egyszerűen csak igyekszik elkerülni az igazán közvetlen, kihívó szemkontaktust a szép arcú, vörösre melírozott hajú fiatal nővel, aki már háromszor is rajtakapta, amint felé néz. Nem a nőt bámulja. Ő nem valami perverz alak. Csak bámul maga elé, majd hagyja kissé elvándorolni a tekintetét, végignéz az udvariasan egymáshoz szorult utasokon. Ez egy új villamos, új időpontban: húsz perccel korábban érkezett ugyan, de a csatlakozásokkal kevesebb mint egy órás késéssel viszi be a munkába, úgyhogy nem bosszantja vele Mustafát, aki utál főnökösködni. Szóval, ők a villamostársai. Az ódivatú, magasan záródó, kék iskolai egyenruhát és fehér gallért viselő fiú és lány – Necdet azt hitte, ilyet mostanság már nem adnak gyerekekre. OhJeeWah Gumi hátizsákjuk van és mohón játszanak a ceptep telefonjukkal. Az ablakon kibámuló rágózó férfi, akinek felséges bajusza kihangsúlyozza szája állandó mozgását. Mellette a tipp-topp üzlet- és divatfi futja át épp a sporthíreket a ceptepjén. Bíbor bársonyöltönye biztos abból az új nanoszövetből készült, ami nyáron hűvös, télen meleg, és érintésre selyemből bársonyra vált. A nő, akinek egy ezüst tincs kószált el a szemöldöke fölé a fejkendője alól, és akinek arcán halvány szánakozás ül. Kiszabadítja jobb kezét a tömegből, felemeli, hogy megérintse a torkánál lévő ékszert. És felrobbantja a fejét.A szétrobbanó koponya mély, basszus dörrenést ad ki magából – minden egyéb hangot magába szív, hogy a robbanás után egy pillanatig nincs más, csak tökéletesen tiszta csend.
Amit aztán sikolyok törnek darabokra. A villamos nagy zökkenéssel megáll – Necdet kis híján elesik a hirtelen fékezéstől. Aki ebben a pánikban a földre kerül, meghal. Nem sikerül elérnie a kapaszkodót, ezért a kiabáló utasok hátára támaszkodva nyeri vissza egyensúlyát. A tömeg a még mindig zárva lévő ajtóknak ront. Testük tartja állva a fej nélküli nőt. A finom szabású bársonyöltönyös férfi eszelős, áthatóan magas hangon kiáltozik. Bíbor zakója egyik oldala csillogó sötétvörös. Necdet valami nedvességet érez az arcán, de nem tudja felemelni a kezét, hogy megérintse vagy letörölje. Az ajtók egy sóhajjal kinyílnak. Olyan nagy a tülekedés, hogy Necdet attól fél, megreped a bordája. Aztán kibukik az utcára, azt se tudva, miért, merre, nem tud semmit, csak azt, hogy nem akar a villamoson lenni.
A villamos-vezetőnő sorra járja a csoportokat, és azt kérdezgeti: hiányzik valaki, megsérült valaki? Valójában nem sokat tehet, de ő az IETT-et képviseli, úgyhogy valamit tennie kell, így aztán a nagy, zöld retiküljében lévő kendőhengerből osztogat nedves törlőkendőket. Necdet ámulva nézi, hogy bár a villamosát öngyilkos robbantó támadta meg, a nőnek eszébe jutott magával vinnie a retikült.
A kendő citromillatú. Az összehajtott fehér kúp a legtisztább, legszentebb dolog, amit Necdet valaha látott.
– Kérem, álljanak távolabb a villamostól! – mondja a vezetőnő, míg ő a hűs, citromos fehérség kicsiny négyszögét csodálja. – Lehet, hogy még egy robbantásra készülnek. – Drága, Hermes márkájú fejkendőt visel. Ez összekapcsolódik Necdet fejében azzal a másik kendővel, amelyet a nőn látott. Az utolsó pillanatban tanúja volt, ahogy a szomorkás sajnálkozás eltökéltséggé változik az arcán, mintha valami mélyen gyökerező családi bánatba nyert volna bepillantást. Mosolygott. Majd megérintette az ékszert a torkánál.
Utasok hajolnak az iskolásokhoz, megpróbálnak vigasztalással véget vetni a könnyeknek, ölelésre tárják a karjukat.
Nem látjátok, hogy a vér az arcotokon csak még jobban megrémíti őket? – gondolja. Eszébe jut az arcába csapó nedves, meleg fröccsenés. A kezében galacsinná gyűrt nedves kendőre pillant. Nem vörös. Nem vér volt.
A helikopter dobolására mindenki felnéz. A háztetők felett, minden beszélgetést és telefonhívást túlharsogva siklik be a képbe. Szirénák hangzanak fel a reggeli forgalom zajában. A rendőrség már a mentők előtt ideér. Necdet nem szeretne a rendőrök közelében lenni. Olyan kérdéseket tennének fel neki, amelyekre nem szeretne válaszolni. Van személyije – személyije mindenkinek van. A rendőrség beolvasná. Olvasnának a másolós hitelkártyáról, amivel aznap reggel vette meg a jegyét, meg az előző éjjeli pénzvisszahívásról és egy másik másolós hitelkártyáról tegnap este tizennyolc harminckor. Kérdeznének a pénzről. Szürke, de még nem illegális.
És ez a jelenlegi címe?
Nem, Eskiköyben, a régi Adem Dede dervisházban lakom. A bátyámmal.
Ki a bátyja? Itt aztán újabb kérdéseik támadhatnának.

Ismet kicserélte a lakatot az újra, amit vett. Fényes sárgaréz láncon aranyszínű medál. A tekke bespalettázott faerkélyei a lépcső fölé lógtak – árnyas különbejárat volt ez a Fethi Bey teázó ipari célú acéltartályai mögött, a levegő nehéz és zsíros a konyhai szagelszívók szellőztetése miatt. Az ajtó régi, oszmán kori fából készült: szürke és repedezett az évszázadok óta váltakozó nyári hőségtől és téli nedvességtől, míves tulipán- és rózsaminták díszítették. Rejtélyekhez vezető ajtó. Homályba és maró galambbűzbe nyílt. Necdet óvatosan lépett be a mindent beburkoló sötétségbe. A fény lécszerű csíkokban jutott át a bezárt és bereteszelt spaletták résein.
– Ezt nem lenne szabad – suttogta. Az épület valahogy suttogásra késztette. – Itt emberek laknak.
– Valami vén görög meg egy házaspár elöl. Egy magányos irodai nő. A régi semahanéban pedig az az istenkáromlásokat árusító bolt. Idővel elrendezzük. Ezt a végét ötven éven át hagyták rothadni. Esik szét. – Ismet büszkén állt a padló közepén. Máris az övé volt. – Ez itt a bűn. Az Isten azt akarja, hogy az legyen itt, ami egykor volt. Ide hozzuk majd a testvéreket. Ezt nézd meg!
Kitárt egy ugyanolyan ajtót a poros helyiség túlsó végében. Színek áradtak be rajta és még annál is több: megmetszett puszpáng növekvő zöldje, napmeleg deszka parfümillata, vízcsobogás és váratlanul felhangzó madárdal. Ismet akár a paradicsomra is nyithatta volna azt az ajtót.
A kert átmérője összesen hat lépés, de egy egész világegyetemet őrzött. Virágmintás izniki csempékkel kirakott falú, árnyas kerengő vette körbe az udvart minden évszakban menedéket vagy hűs helyet kínálva. A szökőkút, melynek márványtömbje a naptól egészen felmelegedett, liliomszirmok közül engedte a vizet egy medencébe. Ékkő csillogású gyík rezzent össze napozása közepette, és a csipkés káván végigszaladva eltűnt az alatta lévő árnyak között. Egynyári növények nőttek magasra kicsiny, puszpánggal keretezett ágyásokban. A föld sötét volt és zsíros, akár a csokoládé. Egy zöldellő folt. A fából készült balkon eresze mentén, amely közvetlenül a kerengő felett húzódott, fecskék röpködtek és bukdácsoltak. Csivitelésük betöltötte a levegőt. Egy előző napi Cumhuriyet hevert és sárgult a napon egy márványpadon.
– Minden itt van még – mondta Ismet. – Az épület újrahasznosítói nem jutottak el a hátsó részhez. A régi cellákat most raktárhelyiségeknek használják… kipucoljuk majd őket.
– Ezt gondozza valaki – állapította meg Necdet. Elképzelte magát a kertben. Ide járhatna esténként, amikor a napsütés egyetlen fénynégyszöget alkotva a tető fölött épp arra a padra esne. Ott üldögélhetne és fújhatná a füstöt. Kitűnő hely lenne dohányozni.
– Itt megleszünk – nézett végig Ismet a kiugró erkélyeken, a kék ég kicsiny négyszögén. – Majd én gondoskodom rólad.

Necdet nem árulhatja el a rendőrségnek, hogy abba a dervisházba költözött, amelyet a bátyja annak a titkos muszlim szervezetnek az otthonává szeretne tenni, amelyikhez tartozik. A rendőrség szerint a titkos muszlim szervezetek robbantanak fel villamosokat. Ha pedig megnézik a régi címét, látják majd, mit is művelt még ott, Başibüyükben, és Ismet Hasgüler miért vette szárnyai alá édestestvérét. Nem, nem, ő csak csendben és higgadtan munkába akar menni. Nem, nem kell rendőrség, köszönöm szépen.
A levegő zümmögő rovarmozgással telik meg a még mindig füstölgő villamos felett. Rajbotok. A szúnyog nagyságú szerkezetek egymással összekapcsolódva attól függően hoznak létre valamilyen nagyobb formát, hogy mire van szükség – a Necatibey cadessi felett, akár az esőcseppek, bűntetten helyszínelő, távvezérelt gépekké rendeződnek össze. A veréb méretű robotok búgó légcsavarral röpdösnek ide-oda a kerengő galambok között, és közben vegyi indikátorokat kutatva mintákat vesznek a levegőből, leolvassák a járművek és a személyi ceptepek naplóját, túlélőket keresnek, és lefényképezik vérmocskos, füstfoltos arcukat.
Necdet a túlélők kavargó tömegének peremére sodródik, épp csak annyira véletlenszerűen, hogy elkerülje a repkedő gépeket. A mentősök zöld kezeslábasában két nő guggol a villamos-vezetőnő mellett. A vezetőnő már remeg és zokog. Mond valamit a fejről. Látta a kapaszkodókon túl a tető alá ékelődve, ahogy lefelé nézett, épp rá. Necdet már hallotta ezt az öngyilkos robbantók kapcsán. A fej egyszerűen felrepül a levegőbe. Fákon, villanypóznákon, ereszek alá szorulva, cégérekbe akadva találják meg aztán.
Lassan beolvad a bámészkodók körébe, finoman utat tör magának közöttük a nyílt utca irányába.
– Elnézést! Elnézést!
De ott van ez a nagydarab fickó egy túlméretezett pólóban, épp előtte, keze a szeme elé csavarodott ceptepen – ez a mozdulat manapság azt jelenti, „téged videózlak”. Necdet megpróbálja a kezével eltakarni az arcát, de a nagydarab egyre csak hátrafelé lépked, és közben videózza és videózza és videózza. Lehet, hogy azt gondolja közben: ez itt néhány száz eurót ér a hírekben; esetleg azt: kiposztolhatom majd. Lehet, hogy csak az jár a fejében, mennyire tetszik ez majd a barátainak. Azonban elállja Necdet útját, ő pedig hallja maga mögött a lélekszívó moszkitók módjára szálló rajbotok motorjának dohogását.
– Tűnés előlem! – Két kézzel löki meg a nagydarabot, hátrataszítja egyszer, kétszer. A nagydarab kinyitja a száját, de akkor Necdet meghallja a nevét, ami egy nő hangján szól, közvetlenül mögötte.
Megfordul. A fej szemmagasságban. Ő az. A nő, aki a villamos tetejénél hagyta a fejét. Ugyanaz a kendő, ugyanaz az ősz tincs kanyarodik elő alóla, ugyanaz a szomorú, szabadkozó mosoly. Fénypászma tör elő levágott nyakából, arany fénysugár. Nyitja a száját, hogy újra megszólaljon.
Necdet vállal ökleli fel a nagydarabot, aki erre megtántorodik.
– Hé! – kiáltja.
A felderítőgép felemelkedik, körvonalai pezsegnek, ahogy alkotóelemei felkészülnek, hogy szétváljanak, és új alakban álljanak össze megint. Majd visszaszilárdulnak a felderítő módba és lecsapnak a 157-es villamos pusztulása nyomán elindult, villogó kék fényekre, amelyek az egész városon végigsöprő forgalmi dugó miatt csak most érkeznek meg.

A Kiadó engedélyével.