Főkép Nathan Long szerintem egy rendkívül takarékos ember, aki ha lát egy darab gazdátlan drótot az utcán, felveszi és hazaviszi, elvégre bármikor szükség lehet rá. Mindezt azért gondolom, mert regényeiben (legalábbis ebben a sorozatban) semmi sem megy veszendőbe. Ami William Kingnél problémát okozott, az neki sima ujjgyakorlat, ráadásul nála nincs gigantománia. Hiszen kinek jutna olyan zseniális ötlet az eszébe, hogy a 11. kötetben újra elővegye az első részben említett varázskard tulajdonlásának kérdését? Márpedig ezúttal pontosan erről van szó: Felix Jaeger szívéhez és kezéhez nőtt kardja (melynek neve Karaghul) eredetileg az Izzó Szív Lovagrend tulajdonát képezte, és mint az most kiderül, az éltben maradat lovagok (mind az egy) továbbra is jogot formálnak a fegyverre.
 
De miként Gotrek sem képzelhető el a fejszéje nélkül, úgy Felix sem lenne azonos a naplóiban bemutatott bajnokkal kedvenc kardja nélkül. Ráadásul mi tudjuk azt, amit ők ketten nem sejtenek – hordozó és fegyvere között mágikus kötés van, ami nem csak a páros lassú öregedésében és remek egészségi állapotában nyilvánul meg. Érthető, ha a birtoklás érdekében Felix olyan ígéretet tesz, amely újabb veszélyes kalandba sodorja.
 
Nem győzőm hangsúlyozni, hogy ez a lényeg, a kulcsmotívum: úgy hozni veszélyes helyzetbe hőseinket, hogy az egyrészt hihető legyen, másrészt valóban kihívás legyen számukra, harmadszor ennek érdekében mégse kelljen félisteneket vagy erősebb lényeket megidézni ellenük. Long ezúttal is átugrotta a lécet, egyszerű és nagyszerű az alapötlet. Persze nem csak küldetés van a világon, hanem magánélet is. Igen, újra felbukkan egy ifjú leányzó, akit végzete vagy vonzódása Felix közelébe sodor. Ebből persze nem csak a szokásos lelkizés kerekedik (szeressem vagy sem, belefér a kalandozó életvitelbe a párkapcsolat, vagy jobban áll nekem a búsongó, örökké hoppon maradó hősszerelmes szerepe), hanem bizony a környezetük sem rest élcelődni a vélt helyzeten. Miközben Felix magánéletét szemléljük arra is jut idő, hogy megismerjük a káosz visszaszorítása utáni határvidék hétköznapjait, sőt, és ez már a jövőbe mutató momentum, újra felbukkan Orrharapó Snorri is.
 
A maga kategóriájában ez még mindig kiemelkedően jó sorozat/regény, nem csak a felaprított ellenfelek számát tekintve, hanem a cselekményt, az ötletességet, a világleírást és persze a két főszereplő egyéniségét is figyelembe véve. Egy bajom van csak: lassan utolérjük az angol kiadást.