Főkép„Hát most már megint mi történt.” Csak annyi, hogy a Brenner végre kialudhatta magát. Na persze a mód és az ok, ami ágyhoz juttatta, a legkevésbé sem volt emberbarát. És a Brennernek cseppet sem volt ínyére a dolog. Mármint, hogy aludhatott. Merthogy a Brenner többhetes kómából ébredt fel. Kvázi fejlövés, operáció, intenzív, kóma. És a Brennernek marha nagy mázlija volt, hogy felébredt, mert olyan kiváló orvosa akadt, mint a professzor Hofstätter, aki mindent elkövetett a betegéért. De még így sem sok esélyt adott a Brennernek, kvázi csoda, hogy magához tért.

Na, de ki akarta hidegre tenni a Brennert egy fejlövéssel? És persze miért? De a Brenner akárhogy is agyalt ezeken a kérdéseken, nagyon nem kapott rájuk választ. Kvázi amnézia. A fejlövés miatt. De aztán – ahogy már ismerhetjük a Brennert –, ahogy jobban lett, meg is lépett a kórházból és kezdetét vette egy időutazással egybekötött nyomozás, aminek a végén…

Mit is mondhatnék? A „fantasztikus”-t nem érzem elégnek és az, hogy még nagyjából tíz-húsz hasonszőrű jelzőt felsoroljak, nem igazán szerencsés. Mondjuk azt, hogy Az örök élet is egy bitang jó Wolf Haas könyv. Pedig nagyon sok újítás – sőt, kevés se – nincs benne. Haas megtartja a jól bevált és mára már megszokott formákat. Adott egy külső szemlélődő, aki elmeséli az olvasónak a már megtörtént eseményeket. Az egészben a csavar – és ez adja a szerző regényeinek nagyszerűségét –, hogy az elbeszélő a lehető legkevesebbet foglalkozik magával a fő történéssel. Mesél – be nem álló szájjal – mindenről. Lényegesről és lényegtelenről. Olyasmikről is, amiknek egyáltalán semmi köze nincs a Brennerhez.

Mindezek megteremtenek egy olyan semmihez sem fogható miliőt, amelyet eleddig nem nagyon láttam egyetlen szerzőnél sem. Ráadásul – ismét csak – olyan nyelvi megoldásokat kapunk, amelyek párját ritkítják. Nem tudok mást mondani, minthogy szerintem zseniálisan csinálja Haas az írást, na. Nem lehet nem beleszeretni. És ebben persze jelentős szerepe van Bán Zoltán András fordítónak és Nádori Lídiának, aki az eredetivel vetette egybe a magyar változatot. Azoknak, akik már ismerik a Brennert, csak a szokásos „kötelező”-t tudom mondani. Akik viszont még nem olvastak róla, azok csak jól járnak azzal, ha kezükbe veszik akár ezt, akár bármelyik előző kötetet, mert szórakoztató, humoros, lebilincselő.