FőképFülszöveg:
"...olyan volt a táj, mintha a természet hatalmas piapartira invitálta volna a mérsékelt égövi, szubtrópusi és trópusi növények fantasztikus keverékét. A pálmák csapzott fejükkel, ernyedten támasztották a pultot, mint megannyi hivatásos kocsmatöltelék; a tüskés bokrok ittasan akaszkodtak össze; egymás mellett foglaltak helyet jól öltözött virágok és borotválatlan kaktuszok; és mindenütt a palo borracho, a "részeg bot", püffedt sörhasával, dülöngélve. A virágos tömegben pedig tirannuszok sürgölődtek, megannyi takaros, aprócska pincér, makulátlan hófehér ingmellben; a helybéliek flor blanca, vagyis fehér virág néven emlegetik ezt a madarat."
 
Gerald Durrell még a világsikert meghozó Családom és egyéb állatfajták sorozat megírása előtt, 1954-ben járt Dél-Amerikában: ritka, kiveszőfélben levő állatfajtákat kutatott, és igyekezett minél többet eljuttatni angliai állatkertekbe. A részeg erdő, ennek a gyűjtőútnak mulattató története már teljes fegyverzetében mutatja be a népszerű természettudós-írót - az argentínai és paraguayi őserdőben átélt kalandjai feleségével, Jacquie-vel, és a remekül egyénített egzotikus állatokkal szórakoztatva vezetnek rá a természet értő szeretetére, és annak a mind fontosabb ténynek a felismerésére, hogy az ember csak az élővilágban élhet meg, és ezt a világot szeretnie, kímélnie kell.
 
A kötetet ezúttal is Gerald Durrell legjobb magyal "társszerzőjének", Réber Lászlónak szellemes rajzai illusztrálják.

Részlet a regényből:
Sokáig Cai volt a tábor királynője, egy szép napon azonban vetélytársa érkezett, akivel meg kellett osztania trónját. Az új jövevény első pillantásra, amikor a kosárból kiborították, nagyon kicsi, nagyon pelyhes csau-csau kölyöknek látszott. Fekete-fehér keresztcsíkos farkot viselt, arcán pedig – hogy miért, azt csak ő tudta – fekete szőrme álarcot, amelyből vágyakozó, meglehetősen szomorú barna szemmel bámult ránk. Ahogy ott állt irdatlanul nagy és irdatlanul lúdtalpas lábán, olyan volt, mint a peches útonálló, aki elvesztette a pisztolyát. Tenyere rózsaszín volt, ujjai, lábujjai karcsúak, hosszúak, amolyan „művészujjak”. Rákászómosómedvekölyök volt, és hamarosan elkereszteltük Micimackónak, a hasonnevű jeles medvével való feltűnő hasonlatossága miatt.

Micimackót szép, tágas ketrecbe telepítettem, amelynek farácsa volt, és takaros ajtaja kilinccsel csukódott. Betettem két vödör fűrészport, hogy Mackó arra üljön, aztán magára hagytam, hadd szokja meg a környezetét. Kezdetben példás fogolynak bizonyult, csak kuporgott terebélyes alfelén, bámult ki a rácson, mint a tárgyalására váró haramia. Ebédről visszatérve azonban azt tapasztaltuk, hogy Micimackó nem fecsérelte az idejét. Ülni most is ült, méghozzá arcán a sértett ártatlanság kifejezésével, körülötte azonban ott hevert teljes tojáskészletünk, pontosabban: tojáskészletünk héja, Mackó mancsa, arca, bundája pedig csupa ragacs, sárgája-fehérje. Amikor megszidtuk, azt olvashattuk le az arcáról, hogy vele mindig is komiszul bánt az élet, kitől várhatna megértést vagy együttérzést... Úgy véltem, tanulmányozásra érdemes a módszer, amellyel Mackó kitört ketrecéből, visszatelepítettem hát őkelmét, gondosan kilincsre csuktam az ajtót, és a távolból szemmel tartottam Mackó urat: hogyan is csinálja. Hosszú szünet után egy fekete orr jelent meg a rácsok között, óvatosan szimatolva; mikor a gazdája úgy döntött, hogy tiszta a levegő, az orr visszahúzódott, és a helyén hosszú, karcsú ujjak jelentek meg, valamint egy rózsaszínű mancs, amely merőben emberi módon tapogatózott a rács körül, a kilincs irányában. Amint rátalált, szakértő mozdulattal megpöccintette. Az ajtó kinyílt, és Micimackó elgondolkodó arca lassan megjelent a nyílásban. A következő negyedórában a kilincs alá reteszt szereltem. Mackónak három napjába telt, mire ennek a fortélyát kitanulta akkor aztán újra kiszökött. Hét végére ketrecének ajtaja csak úgy meredezett a válogatott kilincsek, kallantyúk, kampók tömegétől – még Houdinit is elgondolkodtatta volna, hogyan szabaduljon. Működésemnek az volt az egyetlen eredménye, hogy mi nehezebben tudtuk kinyitni az ajtót, mint Micimackó. Végül kénytelen voltam lakatot szerelni az ajtóra, s ez már kifogott Mackó úron. Ezután órákig üldögélt a rácsnál, kidugta két mancsát, és érzékeny, rózsaszín praclijával simogatta a lakatot, olykor-olykor pedig reményteljesen beledugta az ujját a kulcslyukba.

Valamely érző szívű olvasó most azt mondhatná: Micimackó nyilván azért igyekezett annyira megszökni ketrecbörtönéből, mert visszavágyott a gondtalan erdei szabadságba. Meg kell mondanom: ez erős túlzás. Valahányszor Mackó kiszabadult, útjának két célja volt: az élelmiszeres polc, ha pedig azt üresen találta, a madárkalitkák. Ha eleséghez jutott, már ott is csücsült a közepében. Ha nem, akkor hisztérikus csivitelésre késztette a madarakat, mert kalitkájuk rácsán át bámult rájuk, száját nyalogatva. Igen, igen, vélem hallani az érvelést: ha Micimackó nem elveszített szabadságát szeretné visszanyerni, akkor azért szökik ki, hogy végre egyszer jóllakjon, mert tőlünk nem kap eleget. Válaszul szeretném jegyzőkönyvbe diktálni, hogy Micimackó, nagyságának arányában, többet evett, mint valahány állat, amellyel életemben találkoztam. Ennek a két lábon járó bendőnek a következő volta napi adagja: két nyers tojás, vitaminok és csukamájolaj, három deci tejjel elkeverve, tíz deka darált bélszín vagy szív, valamint gyümölcs – nevezetesen több banán, guajava és paupau. Mindezt egy órán belül elfogyasztotta, és rövid szunyókálás után jelentkezett repetáért.

Micimackó akkor sem adta fel a reményt, amikor kénytelen volt belenyugodni, hogy a lakat nem árulja el titkát. Napi fél órát szentelt a rejtélynek, többi idejét pedig erényes cselekedeteknek. Ezek közé tartozott a tavaszi nagytakarítás. Minden reggel elvégeztük ketrece tisztogatásának emberfeletti munkáját, majd tiszta fűrészporréteget teregettünk a padlójára. Micimackón ilyenkor kitört a háziasszonyi buzgalom. Idegeit megviselte a tény, hogy a fűrészpor egyenletesen van szétteregetve a padlón. Munkálkodását egyik sarokban kezdte, ahonnan hátramenetben haladva, mancsával lendületesen átsöpörte a fűrészport a hátsó lába között, majd az így keletkezett kupacot odább tolta terebélyes alfelével. Végtelen gonddal ment így végig az egész ketrecen, míg a padlón egyetlen szem fűrészpor sem maradt, csak az egyik sarokban tornyosult, óriási kúpban, az összesöpört mennyiség. Mondanom sem kell, hogy nem a fűrészporral megrakott sarkot használta arra a célra, amelyre a fűrészpornak szolgálnia kellett volna. Ehelyett Mackó heverőnek használta, amolyan fűrészporkerevetnek, erre dőlt le sziesztázni a délutáni hőségben, hanyatt, s hosszú ujjaival elmélázva tépdeste a szőrt gyomrának irdatlan tömegén. E buddhista meditációba merülvén, szívesen eljátszadozott egy szalonnadarabbal. Egyik végét a szájával fogta, a másikat a hátsó lábaival, s hol a fogával húzta meg, hol a lábujjaival, ezáltal szelíd hintaszékmozgást keltve, amivel sikerült álomba ringatnia magát.

Úgy véltem, Micimackónak több testmozgásra van szüksége, s ezért naponta néhány óra hosszat pórázon fogom sétáltatni. Belevertem a földbe egy karót, madzagfonatból nyakörvet csináltam, és kötélből pórázt. Fél óra sem telt bele, Mackó átrágta magát a kötélen, felkereste az élelmiszerpolcot, és elköltött huszonnégy banánt. Ezután különféle anyagokkal próbálkoztam póráz céljára – a legtovább a nyers marhabőr szíj állta az ostromot, végül azonban ez is megadta magát. Ekkor előkotortam valahonnan egy egészen más célra szánt láncot, s ez, ha rövid volt is, jól bírta a rágást. Micimackó, lúdtalpas, lassú, csoszogó járása és nyájas kövérsége ellenére, módfelett tevékeny teremtmény volt, ritkán maradt veszteg, és mindig azt kereste, mibe árthatná bele magát. Mivel állandó tevékenységet igényelt, könnyen elunta magát, és olykor minden találékonyságunkat latba kellett vetnünk, hogy elfoglaltságot szerezzünk neki. Egy jókora darab régi mozgófilm napokig elszórakoztatta: fel-alá járkált, szájából több méter celluloidszalag lógott; vagy pedig hanyatt feküdt, mancsába vette a filmet, és rövidlátó tekintettel szemlélte, mint egy kövér és meglehetősen mélabús filmcsászár, aki a legújabb nagyszabású alkotáson mereng.

Vörös betűs nap volt Micimackó életében, amikor találtam egy régi kókuszdióhéjat. Eleinte gyanakodva méregette, fura, oldalazó csoszogással közelítette meg, hogy azonnal elmenekülhessen, ha a kókusz netán rátámadna. Aztán egyik mancsával óvatosan megérintette, és legnagyobb örömére azt tapasztalta, hogy a kókusz gurul. Boldog fél óra hosszat hajkurászta, izgalmában azonban többször is túlütötte a lánc engedte körön, s addig hallatta harsány, éles visításait, míg Jacquie vagy én vissza nem vittük a játékát. Jacquie-nek ekkor az az ötlete támadt, hogy fúrjak lyukat a kókuszdióhéjba. Ez a szimpla fortély múló szeszélyből Micimackó kedvenc játékszerévé avatta a kókuszt. Ezentúl órák hosszat elüldögélt hátsó mancsával szorongatva a héjat, fél karjával-mancsával pedig mélyen beletúrt, és időnként sikerült is egy parányi kéregdarabkát kihalásznia. Első ízben oly lelkesen túrt bele, hogy bent ragadt a mancsa, úgyhogy miután kiszabadítottam, kénytelen voltam kitágítani a lyukat. Micimackó most már zavartalanul tölthette a napot a kókusszal, futballozott vele, belemártotta a mancsát, mint kisgyerek a tejbepapiba, amikor pedig elfáradt, a kókusz köré tekeredett, úgy nyomta el az álom.

A Kiadó engedélyével.