FőképFülszöveg:
A varázslók és boszorkányok a régi időkben jobban jártak, ha nem verték nagydobra, milyen mesterséget gyakorolnak, amennyiben nem akarták egy füstölgő máglya hegyiben találni magukat. Ma már természeten felvilágosultabb korban élünk, senkit nem égetnek meg többé - ezt a feladatot mindenki saját maga végzi el a vállalkozások és adók világában. Sőt a mágia akadémikus kereteket kapott, megalakult a BOVATKI: a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete. Itt konferenciákat tartanak, disszertációkat és jelentéseket írnak, az intézmény folyosóin az ember ősi istenekbe botolhat, a munkavédelmi oktatás részét képezik a babonaságok, és nehezebb napokon még a pokol kapuja is megnyílhat.
 Szása Privalov, a fiatal programozó mit sem sejtve lép munkába ezen az igen különös helyen, de hamarosan már azon sem csodálkozik, ha egy beszélő kandúr kerül az útjába vagy személyesen Merlin jelenik meg kénszagú villámlás közepette a laborban.
 
A Sztrugackij fivérek a hivatali bürokrácia útvesztőinek beható ismeretében kacagtató szatírát írtak az irathalmokba fúló emberi fantázia lázadásáról. A regény most először jelenhet meg csorbítatlanul, teljes egészében, és hányatott keletkezésének krónikáját exkluzív szerzői utószó taglalja.

Részlet a regényből:
Közeledtem rendeltetési helyemhez. Körülöttem erdő zöldellt, amely egészen az út széléig nyomult előre, s csak itt-ott hagyott helyet sárga sással benőtt tisztásoknak. A nap már jó néhány órája lemenőben volt, de sehogy sem tudott lenyugodni, s alacsonyan a látóhatár fölött lebegett. Az autó csikorgó kaviccsal beszórt, keskeny úton gördült. Ráhajtottam a nagy kövekre, és a csomagtartóban ilyenkor csörömpöltek, zörögtek az üres bádogkannák.
Jobbról két ember jött ki az erdőből, az út szélén megállt, felém nézett. Egyikük fölemelte a karját. Fékeztem, szemügyre vettem őket. Vadásznak látszottak, fiatalok voltak, alig lehettek valamivel idősebbek nálam. Arcukat rokonszenvesnek találtam, megálltam. Az, amelyik fölemelte a karját, bedugta a kocsiba görbe orrú, barna ábrázatát, és mosolyogva megkérdezte:
– Nem fuvarozna el bennünket Szolovecig?
A másik, aki vörös szakállt viselt, de bajusza nem volt, szintén mosolyogva nézett társa háta mögül. Határozottan kellemes emberek voltak.
– Szálljanak be – mondtam. – Az egyik előre, a másik hátra, mert a hátsó ülésen mindenféle limlom van.
– Jótevőnk! – mondta örvendezve a görbe orrú, levette válláról a puskát, beült mellém.
A szakállas tétován bepillantott a hátsó ajtón, és megjegyezte:
– Ha lehetne, egy kicsit összetolnám ezt az izét…
Áthajoltam az ülés támláján, segítettem neki szabaddá tenni a helyet, amelyet a hálózsák és az összecsavart sátor foglalt el. A szakállas elhelyezkedett, puskáját a térde közé fogta.
– Az ajtót csukja be jobban – szóltam neki.
Minden úgy ment, mint rendesen. Az autó elindult. A görbe orrú hátrafordult, s élénken arról kezdett beszélni, hogy sokkal kellemesebb személyautón utazni, mint gyalogolni. A szakállas alig hallhatóan helyeselt, és újra meg újra becsapta az ajtót.
– Igazítsa meg a köpenyét – tanácsoltam, mert a visszapillantó tükörből figyeltem. – Becsípte az ajtó.
Vagy öt perc múlva végül minden elrendeződött.
– Szolovec tíz kilométerre lehet, ugye? – kérdeztem.
– Igen – felelte a görbe orrú. – Vagy valamivel messzebbre. Igaz, az út gyatra, teherautónak való.
– Az út egészen tűrhető – ellenkeztem. – Engem azzal ijesztettek, hogy egyáltalán
nem jutok át.
– Ezen az úton ősszel is át lehet jutni.
– Itt még igen, de Korobectől földút vezet
– Az idén száraz a nyár, mindenütt felszikkadt.
– Zatony környékén, azt mondják, esik – jegyezte meg a hátsó ülésen a szakállas.
Ki mondja? – kérdezte a görbe orrú.
– Merlin.
Felnevettek. Cigarettát vettem elő, rágyújtottam, őket is megkínáltam.
– Clara Zetkin gyár – állapította meg a görbe orrú a csomagot nézegetve. – Maga leningrádi?
– Igen.
– Utazgat?
– Utazgatok – válaszoltam. – Hát maguk idevalósiak?
– Őslakosok vagyunk – mondta a görbe orrú.
– Én murmanszki vagyok – közölte a szakállas.
– Leningrádból nézve akár Szolovec, akár Murmanszk – egy formán észak – állapította meg a görbe orrú.
– Ugyan, dehogy – udvariaskodtam.
– Szolovecben száll meg? – kérdezte a görbe orrú.
– Természetesen – válaszoltam. – Éppen Szolovecbe megyek.
– Rokonai vagy ismerősei vannak ott?
– Nem. Csupán ott várom meg a fiúkat. Ők a parton jönnek végig, Szolovec a találkozóhelyünk.
Jókora kőkupacot pillantottam meg, lefékeztem.
– Kapaszkodjanak meg jó erősen.
A kocsi rázkódni, ugrálni kezdett. A görbe orrú a puskája csövébe ütötte az orrát. A motor fel-felbődült, a kövek a kocsi alján pattogtak.
– Szegény autó – jegyezte meg a görbe orrú.
– Mi mást tehetnénk… – mondtam én.
– Nem mindenki hajtana végig ilyen úton a saját kocsiján.
– Én igen – feleltem. A köves útszakasz véget ért.
– Á, szóval ez nem a maga kocsija – jött rá a görbe orrú.
– Honnan lenne nekem autóm?! Kölcsönöztem.
– Értem – mondta a görbe orrú kiábrándultan, nekem legalábbis így tetszett. Sértve éreztem magam.
– Mi értelme autót vásárolni azért, hogy aszfalton kocsikázzunk? Ahol aszfalt van, ott semmi érdekes nincs, ahol pedig érdekes, ott nincs aszfalt.
– Igen, persze – helyeselt udvariasan a görbe orrú.
– Szerintem ostobaság bálványozni az autót – jelentettem ki.
– Ostobaság – mondta a szakállas. – De nem mindenki gondolkodik így.
A kocsikról beszélgettünk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy ha már egyáltalán vesz az ember, akkor GAZ–69-est lenne érdemes, de azt sajnos nem kapni. Azután a görbe orrú megkérdezte:
– És hol dolgozik?
Megmondtam.
– Óriási! – kiáltott fel. – Programozó! Nekünk épp programozóra van szükségünk. Ide hallgasson: hagyja ott az intézetét, álljon be hozzánk!
– És milyen gép van maguknál?
– Milyen van nálunk? – kérdezte a görbe orrú, s hátrafordult.
– Aldan3-as – felelte a szakállas.
– Remek masina – mondtam. – És jól dolgozik?
– Hát, hogy is mondjam…
– Értem – feleltem.
– Tulajdonképpen még nem helyeztük üzembe – mondta a szakállas. – Maradjon nálunk, helyezze üzembe…
– Az áthelyezését pedig egv-kettőre elintézzük – fűzte hozzá a görbe orrú.
– De mivel foglalkoznak? – kérdeztem.
– Amivel az egész tudomány – felelte a görbe orrú. – Az emberi boldogsággal.
– Értem – mondtam. – A világűrrel kapcsolatos?
– A világűrrel is – mondta a görbe orrú.
– Ha ló nincs, szamár is jó – jegyeztem meg.
– Leningrád és tisztességes fizetés – mondta a szakállas halkan, de én meghallottam.
– Nem fontos – jegyeztem meg. – Nem kell mindent pénzben mérni.
– Csak tréfáltam – jelentette ki a szakállas.
– Ő így szokott tréfálni – jegyezte meg a görbe orrú. – Sehol sem lesz érdekesebb munkája, mint nálunk.
– Miért gondolja így?
– Bizonyos vagyok benne.
– Én viszont nem.
A görbe orrú gúnyosan elmosolyodott.
– Még beszélünk erről a témáról. Sokáig marad Szolovecben?
– Legfeljebb két napig.
– Akkor a második napon beszélünk róla.
A szakállas kijelentette:
– Ami engem illet, én a sors kezét látom ebben: az erdőben mentünk, és egy programozóval találkoztunk. Úgy vélem, a maga sorsa eldőlt.
– Valóban ilyen nagy szükségük van programozóra? – kérdeztem.
– Mint egy falat kenyérre.
– Beszélek a fiúkkal – ígértem. – Ismerek olyanokat, akik elégedetlenek a munkájukkal.
– Nekünk nem akármilyen programozó kell – felelte a görbe orrú. – A programozókat, mivel kevés van belőlük, elkapatták, nekünk pedig olyan kell, aki nincsen elkényeztetve.
– Ez már nehezebb – mondtam.
– Nekünk olyan programozó kell – sorolta a görbe orrú –, aki nincsen elkényeztetve, önként jön, hajlandó munkásszállásson lakni…
– Százhúsz rubellel megelégszik – kapott a szón a szakállas.
– No és ami a szárnyakat illeti? – kérdeztem. – Vagy a glóriát a feje körül? Egy az ezer közül!
– Nekünk mindössze egy kell – jegyezte meg a görbe orrú.
– De ha csak kilencszázan vannak?
– Akkor kilenctizeddel is beérjük.
Az erdő szétvált, hídon haladtunk át, burgonyaföldek között robogtunk.
– Kilenc óra – szólt a görbe orrú. – Hol szándékozik éjszakázni?
– A kocsiban. Az üzletek meddig vannak nyitva maguknál?
– Az üzletek már zárva vannak – felelte a görbe orrú.
– Megalhatna a munkásszálláson – mondta a szakállas. – A szobámban van egy üres ágy.
– A munkásszálláshoz nem lehet odahajtani – állapította meg elgondolkodva a görbe orrú.
– Csakugyan – mondta a szakállas, és valamiért elnevette magát.
– Az autót a rendőrség előtt hagyhatja – közölte a görbe orrú.
– Ugyan, micsoda badarság – mondta a szakállas. – Én összehordok hetet-havat, te meg ráduplázol. Hogyan juthatna be a munkásszállásra?
– Igen, az ördög vigye – válaszolta a görbe orrú. – Egy napig nem dolgozik az ember, és mindenről megfeledkezik.
– De talán transzgresszálhatnánk?
– Ugyan, ugyan – jegyezte meg a görbe orrú. – Ő nem dívány. Te nem vagy Cristobal Junta, én sem…
– Ne aggódjanak – mondtam. – Megalszom a kocsiban, nem először teszem.
Hirtelen nagy kedvem támadt ahhoz, hogy lepedőn aludjak. Már négy éjszakát töltöttem hálózsákban.
– Ide hallgass – mondta a görbe orrú –, megvan! Kaláfovár!
– Helyes! – kiáltott fel a szakállas. – Elvisszük a Tengerszögletbe.
– Bizisten, meghálok a kocsiban.
– Házban fog aludni – felelte a görbe orrú –, viszonylag tiszta ágyneműn. Hiszen mégiscsak meg kell hálálnunk…
– Elvégre nem nyomhatunk a markába egy félrubelest – mondta a szakállas.
Beértünk a városba. Ódon, erős kerítések, vastag, megfeketedett gerendákból ácsolt, hatalmas faházak sorakoztak, keskeny ablakokkal, faragott ablaktokokkal, fa-kakasokkal a háztetőkön. Néhány vasajtós, piszkos téglaépület is akadt, amelyek látványa emlékezetembe idézte a félig ismerős „kalyiba” szót. Az utca egyenes és széles volt, s Béke sugárútnak hívták. A központhoz közeledve emeletes salakbeton házak látszottak, közöttük parkosított terek.
– A következő mellékutca jobbra – mondta a görbe orrú.
Bekapcsoltam az irányjelzőt, fékeztem, jobbra kanyarodtam. Az utat itt benőtte a fű, de az egyik kiskapu előtt, megbújva, egy vadonatúj Zaporozsec állt. A házszámok a kapuk fölött lógtak, de a rozsdás bádogtáblákon alig lehetett kivenni a számjegyeket. A mellékutcának hangzatos neve volt: „Tengerszöglet utca”. Keskeny volt, ódon kerítések közé szorult, amelyek bizonyára még abban az időben épültek, amikor svéd és norvég kalózok kószáltak errefelé.
– Stop – mondta a görbe orrú. Lefékeztem, és ő megint beleütötte orrát a puskacsőbe. – Ti megvártok – mondta az orrát dörzsölgetve –, én pedig megyek, mindent elintézek.
– Igazán nem érdemes – mondtam utoljára.
– Szót se többet. Vologya, tartsd szemmel.
A görbe orrú kibújt a kocsiból, és meggörnyedve bepréselte magát az alacsony kisajtón. A magas, szürke kerítés mögött nem látszott a ház. A kapu valósággal tüneményes volt, akár egy fűtőházé, pudnyi súlyú, rozsdás sarokvasak tartották. Csodálkozva olvastam a táblákat. Három volt. A bal kapuszárnyon szigorúan csillogott vastag üvegével egy ezüst betűs, tekintélyes kék tábla:
BOVATKI
KACSALÁBON FORGÓ VÁR
SZOLOVECI MŰEMLÉK
A jobb kapuszárny tetején rozsdás réztáblácska lógott: „Tengerszöglet utca 13. N. K. Gorinics”, alatta pedig egy furnérdarabka díszelgett, girbegurba tintafelírással:
A KANDÚR NEM MŰKÖDIK

© Hungarian edition, 2012, Metropolis Media Group Kft.