Főkép

A mai művészfilmekkel az a legnagyobb baj, hogy mindössze a felvevőpiac egy kis szelete érdeklődne az alkotások iránt, így a nagyobb filmforgalmazók nem fektetnek beléjük kellő pénzt és reklámot, ugyanis nagy valószínűséggel veszteséges lenne a film, vagy mindössze csekély profitot hozna a konyhára – még akkor is, ha egy ismert színészt is szerződtetnek, lásd például Az Élet Fája című filmet Brad Pitt-tel. Akik viszont mindenáron filmre szeretnék vinni az ötleteiket, azok kis forgalmazókkal tárgyalnak és alacsony forgatási költségekkel dolgoznak. Ez általában látszik is az ilyen filmek minőségén, s emiatt a kritikusok húzzák a szájukat, az átlagnéző pedig a kritikák hatására nem biztos, hogy pénzt ad a DVD-kre vagy a mozira, főleg ha annyi más hollywoodi film is megjelenik, ami esetleg érdekli.

Az Őslakó is egy ilyesféle művészfilm. A mű a stílusát tekintve leginkább egy sit-comra hasonlít, ugyanis öt szereplő 80 percig ül egy házban és beszélget. Aki komoly kalandokra, esetleg kőkori jelenetekre, vagy a tizennégyezer éves ember történetének más izgalmas aspektusaira kíváncsi, rossz helyen kutat, mert a készítők a nézőkre bízzák ezeknek az elképzelését. Nyilván egy amerikai filmforgalmazó cég egy Benjamin Button-szerű drámát kanyarított volna ebből az alapanyagból, de jelen esetben nem ez történt. A film némi háttértudással élvezhető igazán, és számos kifejezés alkalmazása csak a forgatókönyvíró széles körű tudását hivatott fitogtatni. Az Őslakó témái között megtalálható a vallás és a tudomány örök vitája, az irodalom, a biológia, a filozófia, a létezéselméletek, valamint néhány történelmi személyiség újszerű értelmezése.

A történet szerint John Oldman tíz év után elhagyni kényszerül egy kisváros egyetemi tanszékét. A barátai búcsúpartit szerveznek a számára, de arra nem számítanak, hogy John nagy bejelentést tesz: azt állítja, hogy ő az utolsó cro-magnoni ember. Mivel a barátai leginkább tudósok, nem fogadják el ezt a hihetetlennek tűnő információt és megpróbálják megmagyarázni, hogy ha mégis igaz, amit John mond, akkor az hogyan lehetséges. Akad köztük pszichológus-orvos, történészprofesszor, biológus és archeológus, s ők mind a maguk módján kérdezik ki Johnt az életéről és annak esetleges buktatóiról. Eközben megtudjuk John múltjának néhány részletét, s noha a nagy katarzis hiányzik a filmből, azért a végére kapunk egy általános fejtegetést a vallás és tudomány harcáról, és az arra fogékonyak más érdekes gondolatokat is elkaphatnak (például az írók hatásáról a tudomány jövőjére).

A karakterek kidolgozására nem áldoztak sok időt, és ezen a rendkívül amatőr színészi játék sem segít. John múltjáról és a lelkivilágáról például vajmi keveset tudunk meg, inkább csak arról hallunk, hogy milyen viszontagságokon ment keresztül a csaknem tizennégyezer év során. A többi karakter pedig inkább csak hüledezik, és próbálja észérvekkel magyarázni John állítását. Emellett egy szerelmi szálat is beiktattak a műbe, ami talán öt percet ha kitesz, és amelynek hitelessége nagyjából egy érdekházasság szintjén mozog a színészi játékot elnézve, izgulni pedig egyáltalán nem fogunk a párért. A film egyébként nem az alaptörténet miatt, hanem a filozofálás, az elgondolások, illetve a beszélgetések miatt érdekes. A vallás-tudomány párharc ugyan a film végére patetikussá válik, de amíg eljutunk odáig, a különböző vallások keresztezése, Hegel dialektikája és a biológiai információk érdekesek.

Mindent összevetve, egy érdekes, némi háttértudást igénylő filmről van szó, amely nem szórakoztat, hanem inkább tanít, gondolkodásra serkent, és eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi van, ha netán mégsem annyira kőbe vésett minden, mint amennyire a mai, modern, realista világban gondoljuk. Az Őslakót azoknak ajánlom, akik szeretik a művészfilmeket, és nem érdekli őket a színészi játék vagy a körítés, mert ez a mű inkább a szellemre hat, mintsem a szemre.