Főkép

Amikor Joe Satriani a nyolcvanas évek végén befutott a gitározás technikáját új alapokra helyező, többnyire instrumentális albumaival (elsősorban a Surfing With The Aliennel, majd az előző lemez sikerét és ötleteit még magasabb fokra helyező Flying In A Blue Dreammel), többektől is hallottam afféle kritikát, hogy Satch számait túlságosan érzelgősnek, majdhogynem nyálasnak érzik a gitármágusok hajnalának más felragyogó csillagaiéhoz képest. Yngwie Malmsteen neoklasszikus, barokkos őrülete, Steve Vai beszélő rock and rollja, Tony McAlpine mélyen a zenei romantikában gyökerező virtuozitása, vagy Vinnie Moore abszolút letisztultsága mellett ezek a dalok valóban kicsit túl latinosnak és poposnak tűntek néha. Ennek ellenére Satriani sosem volt konjunktúralovag – épp ellenkezőleg: meghatározó szerepet játszott abban, hogy a gitárt mint hangszert egészen másképp kezeljék a legnagyobbak is.
 
Később aztán valamennyire átfordult a trend, és számtalan olyan kompozíció született, amiben a gitáros elsősorban rendkívüli képességeit fitogtatja, hiányzik viszont a mély megéltség – pontosan az az emocionális többlet, ami miatt több korai opust bírálat ért. Ilyenkor Satriani a hathúros Paganiniének vagy Tartinijének, az „ördög gitárosának” gúnyáját ölti magára, és olyan bravúrokkal kápráztat el, melyek ugyan leutánozhatók, de egyrészt aránytalanul sok gyakorlást igényelnek, másrészt – a másolás puszta tényéből fakadóan – már cseppet sem eredetiek, kizárólag tőle hitelesek. Az ilyen számok közben, ha úgy tetszik, úgy érezhetjük: ez csak szex, nem pedig szeretkezés. No de mennyire észbontó, faldöngető, a gyönyörtől visítva kiteljesedő szex!
 
Az persze egyáltalán nem mellékes, hogy Satriani mindig nagyon vigyáz az arányokra. Igaz ez az albumokra, és különösen igaz a koncertjeire, így a montreali fellépés, amely a legutolsó lemez promóciós turnéjának egyik állomása volt, a különböző stílusok igazi kincses ládája. Ennek köszönhetően a koncert egyetlen pillanatra sem laposodik el, és ahol épp nem az átélt, ihletett és varázslatosan megformált melódiák áradását élvezhetjük, ott az elképesztő virtuozitás veszi át a főszerepet. Nyilván ízlés kérdése, nekem furcsamód épp a korai, szégyentelenül dallamos számok jönnek be igazán – első számú kedvencem, az örök szerelem még ma is a szívbemarkolóan szép, kidolgozásában ugyanakkor az elképesztő technikát is kidomborító „Always With Me, Always With You”. És megdöbbentő, hogy a közönségnek még ennyi év után is mennyire bejön az a különleges, tappinggel megoldott motívum, mely annak idején – míg meg nem fejtettem a titkát – nyugodni sem hagyott.
 
A koncert másik kiemelkedő erénye, hogy Satriani bármennyire ördöngösen játszik is, bármennyire róla, a gitárjáról szól ez az egész, mindvégig hagyja kiteljesedni muzsikustársait, különösen a billentyűk mögött serénykedő Mike Keneallyt, aki sok más kiválóság mellett Frank Zappával és Steve Vaijal is zenélt hosszú pályafutása során, ez alkalommal pedig kifejezetten jazzes színeket vitt bele némelyik számba. És ugyan a hagyományos rock bulikkal ellentétben itt nincs sem dobszóló, sem basszusgitár kiállás, vagy hosszú, önálló billentyűs intro, minden résztvevő (voltaképp még Galen Henson ritmusgitáros is) megmutathatja, mivel érdemelte ki, hogy a gitár egyik legnagyobb mesterének kísérőzenekarában kapjon helyet.
 
Mert Satriani valóban az egyik legnagyobb. Technikáját oktatni lehet – persze oktatják is, és ugyanígy közhely, hogy karrierje kezdetén ő maga szintén elsőrangú gitárosok egész nemzedékét tanította –, de mindenféle leckénél többet elmond néha egy közeli felvétel, amelyen jól láthatjuk, ő hogyan old meg bizonyos nehézségeket, miként használja a legkülönfélébb hangkeltési módszereket a stílusjegyévé vált, változatos tapping technikáktól a kizárólag hammer-on–pull-off meneteken át a szélsebes akkordfelbontásokig. Ugyanakkor főképp mégis a zenéért érdemes meghallgatni az albumot és végignézni az angolul jól beszélők számára különösen tanulságos extrákat, mert Joe Satriani mindenekelőtt zenész, és csak emellett újító és tanár. A montreali koncert pedig ennek szerfelett élvezetes bizonyítéka.
 
Előadók:
Joe Satriani – gitár, ének, szájharmonika
Jeff Campitelli – dob
Allen Whitman – basszusgitár
Mike Keneally – billentyűk, ütőhangszerek
Galen Henson – ritmusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
DVD 1
1. Ice 9
2. Hordes Of Locusts
3. Flying In A Blue Dream
4. Light Years Away
5. Memories
6. War
7. Premonition
8. Satch Boogie
9. Revelation
10. Pyrrhic Victoria
11. Crystal Planet
12. The Mystical Potato Head Groove Thing
13. Dream Song
14. God Is Crying
15. Andalusia
16. Littleworth Lane
17. Why
18. Wind In The Trees
19. Always With Me, Always With You
20. Big Bad Moon
 
DVD 2
1. Crowd Chant
2. Summer Song
 
Extrák
Two Sides To Every Story
The Golden Room
Inside The Wormhole
 
Diszkográfia:
Not Of This Earth (1986)
Surfing With The Alien (1987)
Flying In A Blue Dream (1989)
The Extremist (1992)
Time Machine (1993)
Joe Satriani (1995)
Crystal Planet (1998)
Engines Of Creation (2000)
Live In San Francisco (2001) – koncert
Strange Beautiful Music (2002)
Is There Love In Space? (2004)
Super Colossal (2006)
Satriani Live! (2006) – koncert
Professor Satchafunkilus And The Musterion Of Rock (2008)
Live In Paris: I Just Wanna Rock (2010)
Black Swans And Wormhole Wizards (2010)
Satchurated: Live In Montreal (2012) – koncert

Unstoppable Momentum (2013)