FőképFülszüveg:
Fjällbackában mindenki ismer mindenkit. Vagy ismerni vél... Az idilli tengerparti városka élete teljesen felbolydul, amikor egy halász egy halott kislányt húz ki a vízből. Gyilkosság áldozata lett. Patrik Hedström nyomozó és élettársa, Erika jól ismerte a kislányt és családját, s így talán még nehezebb a férfi dolga, amikor elkezdi kibogozni a borzalmas bűneset szálait. A nyomozás során sötét titkok kerülnek felszínre. Senki nem gondolná, hogy a városka lakói közül milyen sokaknak van rejtegetnivalója. De kiben lakozhatnak olyan ördögi indulatok, melyek képessé teszik egy gyermek meggyilkolására?

Részlet a regényből:
Már a homártelep sem a régi. Régen keményen dolgozó rákászok ejtették csapdába a fekete páncélosokat. Mostanság meg nyaranta a turisták lejönnek egy-egy hétre, hogy a puszta élvezet kedvéért homárt horgásszanak. És a szabályokat sem tartják be. Már látott jó pár ilyet az évek során. A keféket, melyekkel a petéket szedték le a n őstényekről, hogy úgy nézzen ki, nem járnak tilosban. Vagy elorozták más zsákmányát. Még olyan is volt, aki víz alá bukott, úgy fosztotta ki a kosarakat. Néha elgondolkozott, mi lesz ennek a vége, marad-e még becsület a rákászokban. Egy alkalommal az egyik kosárban talált egy üveg konyakot, ezt tették az ismeretlen mennyiségű, elcsórt homár helyére. Legalább volt némi tisztesség a tolvajban, vagy talán csipetnyi humorérzék.
Frans Bengtsson mélyet sóhajtott, miközben a homárkosarakat húzta fel, de felderült az arca, amikor megpillantott két csodálatos példányt az els ő kosárban. Jó szeme volt, ráakadt a rákok találkahelyeire, és jó néhány kedvenc helyén ugyanakkora szerencsével járt évről évre, ha leeresztette a kosarait.
Három kosárral később már komoly halom tornyosult előtte az értékes állatokból. Fel nem foghatta, mitől érnek ilyen botrányosan sokat. Nem mintha nem lettek volna étvágygerjesztőek, de ha neki kellett volna választania, inkább heringet vacsorázott volna. Jobb az íze, és jobban megéri az árát. De az évnek ebben az időszakában igencsak jól jött a homárokból befolyt nyugdíj-kiegészítés.
Az utolsó kosár mintha beleakadt volna valamibe, Bengtsson erősebben megvetette a lábát a régi facsónak oldalán, s próbálta kirántani. Érezte, hogy lassan elindul, remélte, nem szakadt ki. Átlesett a korláton, hogy megnézze, milyen állapotban van a kosár. De nem a kosár jött fel először. Egy fehér kéz tört a felszínre, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az égre mutatna.
Első ösztönös gondolata az volt, hogy elereszti a kötelet, és akármi jött is a víz színére, hagyja újra lemerülni a mélységbe a homárkosárral együtt. Aztán győzött benne a profi, és tovább húzta a kosárhoz erősített kötelet. Még mindig jó erőben volt, és ez most kellett is. Minden izmát megfeszítve húzta át a korláton a hátborzongató zsákmányt. Kitartott, míg az élettelen test a csónakba nem huppant. Egy gyereket húzott ki a tengerből. Kislány volt, hosszú haja az arcára tapadt, ajka ugyanolyan kék volt, mint a vakon az égre meredő szeme.
Bengtsson a korlátra vetette magát, és hányt.

Patrik fáradtabb volt, mint azt valaha el tudta volna képzelni. Az elmúlt két hónapban darabokra tört az az elképzelése, hogy a csecsem ők sokat alszanak. Beletúrt rövid, barna hajába, de ettől csak még kócosabbnak tűnt. És ha azt gondolja, hogy ő fáradt, akkor elképzelni sem tudja, milyen fáradt lehet Erica. Mert Patriknak legalább nem kellett felkelnie éjjel szoptatni. Amúgy aggódott az asszony miatt. Nem is emlékezett rá, látta-e nevetni, amióta hazajött a szülészetről, a szeme alatt karikák sötétlettek. Amikor reggel megpillantotta, milyen nyomorultan fest a nő, nehezére esett otthagynia Majával. Ugyanakkor kénytelen volt bevallani, hogy igencsak komoly megkönnyebbülést érzett, amikor elautózott a megszokott, felnőtt világba. Jobban szerette Maját, mint bárkit vagy bármit a világon, de amikor hazahozták, olyan volt, mintha idegen, ismeretlen világba léptek volna, ahol teljesen új, aggasztó kérdések bujkálnak minden sarokban. Miért nem alszik? Miért sír ilyen rémesen? Melege van? Vagy fázik? Mik ezek a fura foltok a b őrén? A felnőtt gonosztevőkhöz legalább értett, azokat tudta kezelni.
Üresen bámult a kezében tartott újságokra, és próbálta kipucolni a pókhálókat az agyából, hogy folytatni bírja a munkát. Amikor megcsörrent a telefon, majdnem felugrott a székéből, és a készülék vagy hármat is csöngött, mire Patrik összeszedte magát, és felvette a kagylót.
– Patrik Hedström.
Tíz perccel később leakasztotta a kabátját a sarokban álló fogasról, és átrohant Martin Molin irodájába.
–  Martin, egy öreg fi ú, Frans Bengtsson kihalászott egy hullát, amikor homárkosarakat húzott fel.
– Hol? – Martin zavartnak tűnt. A drámai hír betört a rendőrőrs egykedvű hétfői reggelébe.
– Fjällbackánál. Az Ingrid Bergman mólón horgonyoz a csónakja. Indulnunk kell, a mentő már úton van.
Martinnak nem kellett kétszer mondani. Ő is fogta a kabátját, és a csíp ős októberben Patrik után indult a kocsihoz. Gyorsan odaértek, útközben Martin idegesen markolta a kapaszkodóját, amikor az autó befordult az éles kanyarokba.
– Fulladás? Baleset? – kérdezte Martin.
– Honnan a pokolból tudjam? – vágott vissza Patrik, de azonnal meg is bánta ingerültségét. – Bocsánat, keveset aludtam.
–  Semmi gond – válaszolta Martin. Eszébe jutott, milyen elnyűttnek tűnt Patrik az elmúlt pár hétben, így még kevésbé bírt haragudni rá.
– Csak annyit tudunk, hogy nagyjából egy órája találták meg szegény lányt. Az öreg szerint nem lehet túl régóta a vízben. De nemsokára meglátjuk – mondta Patrik, miközben felhajtott a mólóra, a csónak kikötőhelye felé.
– Lány az áldozat?
– Igen. Egy kislány.
– A szentségit! – Martin azt kívánta, bárcsak hallgatott volna az első ösztönös gondolatára reggel, és munka helyett ágyban maradt volna Piával.
Leparkoltak egy kávézó előtt, és a csónakhoz siettek. Hihetetlen, de még nem vette észre senki sem, mi történt, nem kellett védeni a helyszínt a szokásos bámészkodóktól.
– A kislány ott van a csónakban – mondta az öreg, aki kijött eléjük a mólóra. – Csak annyit akartam hozzáérni, amennyit muszáj.
Patrik azonnal kiszúrta, milyen sápadt a halász, hiszen az ő arca is ilyen volt mindig, ha meg kellett néznie egy hullát.
–  Hol találta? – kérdezte Patrik, ezzel a kérdéssel is néhány másodpercig késleltette a pillanatot, amikor szembe kellett találnia magát a halott kislánnyal. Még nem is látta, de már forgott a gyomra.
– Kint Porsholmennél, a sziget déli oldalán. A rákkosaraimat húztam fel, az ötödikbe akadt bele. Ha ez nincs, jó ideig nem találják meg. Vagy talán soha, ha az áramlatok kisodorják a nyílt tengerre.
Nem lepte meg a nyomozót, hogy Bengtsson tisztában volt vele, mi történik a tengerben egy holttesttel. A régiek mind tudták, hogy a test először elsüllyed, aztán lassanként a felszínre úszik, amikor megtelik gázokkal, míg végül, ahogy múlik az idő , visszasüllyed a víz mélyére. A régi id ő kben a halászoknak számolniuk kellett a vízbe fulladás veszélyével, és Bengtsson is biztosan kutatott már kint a szerencsétlenül jártak után.
Mintha csak Patrik gondolatait akarná igazolni, a rákász folytatta:
– Nem lehetett benn túl régóta. Még nem lebegett.
A nyomozó bólintott.
– Igen, már mondta, amikor bejelentette telefonon. Nos, akkor talán nézzük meg.
Martin és Patrik csigalassúsággal kisétált a móló végébe, ahova a csónakot kötötték. Amíg oda nem értek, nem állapíthatták meg biztonsággal, mi lehet a csónak korlátja mögött. A kislány a hátára érkezett, amikor az öreg behúzta, nedves, gubancos haja nagyjából eltakarta az arcát.
– Megjöttek a ment ők – szólalt meg Patrik.
Martin erőtlenül bólintott. Vörösesszőke haja és szeplői még a szokásosnál is jobban világítottak, olyan fehér volt az arca, és igyekezett lebirkózni a feltörő hányingert.
A jelenethez szürke idő és feltámadó szél szolgált kísérteties háttérként. Patrik odaintett a mentősöknek, akik láthatóan minden sietség nélkül elővettek egy hordágyat a kocsiból, és a rendőrök felé indultak.
– Fulladás? – biccentett kérdően az első mentőtiszt a csónak felé.
– Úgy tűnik – felelte Patrik. – De majd a boncolás eldönti. Nem tehetnek érte semmit amúgy, csak elszállíthatják.
– Ja, hallottuk. Akkor felrakjuk a hordágyra.
A nyomozó bólintott. Mindig is azt gondolta, hogy a rend őri munkában az a legborzasztóbb, hogy olykor gyerek áldozatokkal találkozik az ember. És amióta Maja megszületett, ezerszer nehezebben viselte az ilyesmit. Belesajdult a szíve az előtte álló feladatba. Amint megállapították a kislány személyazonosságát, örökre tönkre kell tennie a szülők életét.
A ment ősök beugrottak a csónakba. Óvatosan felemelték a gyereket, és kitették a mólóra. Nedves, vörös haja a deszkákra hullott, szétterült halvány arca körül, üveges szeme mintha a száguldó felhőket bámulta volna.
Patrik először elfordult, aztán vonakodva az áldozatra nézett. Jeges kéz markolta meg a szívét.
– Uramisten! Ez nem lehet!
Martin rémülten meredt rá. Aztán leesett neki, mit akart mondani.
– Tudod, ki ez a lány?
Patrik némán bólintott.

Strömstad, 1923.
Agnes sosem merte volna hangosan kimondani, de néha azt gondolta, szerencsésen alakult, hogy az anyja meghalt a születésekor. Így nem kellett osztoznia az apján senkivel, és az alapján, amit az anyjáról hallott, őt nem tudta volna ilyen könnyen a kisujja köré csavarni. De az apjának nem volt szíve megtagadni semmit sem az anyátlan kislányától. Agnes ezzel tökéletesen tisztában volt, és alaposan ki is használta. Néhány jó szándékú rokon és barát megkísérelte felhívni erre Agnes apjának  figyelmét, de – még ha August fél szívvel meg is próbálkozott vele, hogy nemet mondjon – előbb-utóbb a lánya édes arcocskája győzedelmeskedett. Azok a nagy szemek olyan könnyen megteltek hatalmas könnycseppekkel, melyek aztán az álláig gurultak! Amikor eddig jutottak, az apa szíve meglágyult, és a lány rendre megkapta, ami akart.
Ennek eredményeként tizenkilenc éves korára Agnes különösen elkényeztetett nagylánnyá serdült. Akik évek óta ismerték, többnyire megkockáztatták, hogy rémes tudott lenni. És ezt a kijelentést főleg lányok merték megkockáztatni. A fiúk, mint erre maga Agnes is rájött, ritkán láttak túl a gyönyör ű arcán, hatalmas szemén és hosszú, sűrű haján, ami apját is arra hajtotta, hogy megadjon a lányának mindent, amit csak kért.
Strömstadi villájuk az egyik legnagyobb volt a városban. Fenn állt, magasan a hegyoldalban, ahonnan teljes panoráma nyílt a tengerre. Részben az Agnes anyjától örökölt vagyonból, részben az apja gránitüzletének bevételéből vették. Egyszer az apja majdnem elveszítette mindenét, még az 1914-es sztrájk idején, amikor a kőfejtők egytől egyig fellázadtak a nagyvállalatok ellen. De végül helyreállították a rendet, és a háború után újra virágzásnak indult az üzlet. A Strömstad melletti, krokstandi bánya különösen nagy hasznot hozott, főleg Franciaországba szállították az árut.
Agnest nem nagyon érdekelte, honnan jön a pénz. Gazdagnak született, mindig is a gazdagok életét élte. Nem számított, hogy örökölték vagy megkeresték a pénzt, amíg meg tudta venni magának az ékszereket meg a finom ruhákat. Tudta, hogy nem mindenki gondolja ezt így. Az anyja szülei elborzadtak, amikor a lányuk hozzáment Agnes apjához, aki újonnan szerezte a vagyonát, a szülei még szegények voltak. A nagy vacsorákon kilógtak a vendégek közül, nem is hívták meg őket, csak a családi eseményekre. Még ezek is kínosra sikerültek, szegényeknek fogalmuk sem volt, hogyan viselkedjenek egy elegáns szalonban, és reménytelenül keveset szóltak hozzá a beszélgetésekhez. Agnes anyai nagyszülei sosem értették, mit látott a lányuk August Stjernkvistben, illetve inkább Perssonban, hiszen születésekor még így hívták. Azzal nem lehetett átverni ő ket, hogy valaki névváltoztatással próbált feljebb araszolni a társadalmi ranglétrán. De az unokájuktól el voltak bűvölve, és versenyeztek Agnes apjával, ki kényezteti jobban a lányt, amikor az anyja olyan hirtelen meghalt a szülés után.
– Szívem! Lemegyek az irodába.
Agnes megfordult, amikor az apja belépett a szobába. A nagy ablak előtt álló zongorán játszott, főleg azért, mert tudta, milyen jól mutat, ahogy ott ül. Agnest nem lehetett muzikalitással vádolni. A drága zongoraórák ellenére kiskora óta nem sokat fejlődött, épp hogy elboldogult az elé támasztott kottával.
– Papa, gondolkodtál azon a ruhán, amit a múltkor mutattam? – Könyörgő pillantást vetett az apjára, látta, hogy a férfi vívódik, mint mindig: nemet akar mondani, de nem képes.
– Drágám, most vettem neked új ruhát Oslóban…
–  Igen, de az bélelt, papa. Nem várhatod, hogy bélelt ruhában menjek szombaton a partira, amikor ilyen meleg van!
Agnes mérgesen ráncolta a homlokát, és várta, mit válaszol az apja. Ha – a szokásával ellentétben – továbbra is ellenáll, akkor Agnesnek meg kell remegtetnie az ajkát, és ha ez sem segít, nos, akkor néhány könny majd megnyeri a meccset. De ma az apja fáradtnak tűnt, és Agnes úgy gondolta, nincs szükség további erőfeszítésre. És igaza volt, mint mindig.
– Jó, rendben, akkor szaladj le holnap a boltba, és rendeld meg! De ebbe egyszer még beleőszül szegény, öreg apád! – August a fejét csóválta, de nem bírta visszatartani az arcára kiül ő mosolyt, amikor a lánya odaviharzott hozzá, és arcon csókolta.
– Nos – folytatta –, akkor ülj le szépen és gyakorolj! Lehet, megkérnek majd szombaton, hogy játssz egy kicsit, jobb, ha felkészülsz.
Agnes elégedetten ült vissza a zongoraszékre, és engedelmesen gyakorolni kezdett. Mindenki szeme rátapad majd, ahogy ott ül a zongora előtt a gyertyák pislákoló fényében az új, piros ruhájában.

A Kiadó engedélyével.